• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Levél apámnak

        Kedves Apu!

        Inkább szomorú, mint dühös hangvételre számíthatsz ebben a levélben. Egyrészt, mert ma szomorú hangulatban vagyok, másrészt mert a dühöm, a haragom irántad már elmúlt. Szomorú vagyok és sajnállak, ennyi az egész.

        Az egész életem, életünk úgy telt el, hogy te voltál a Nap, és minden és mindenki körülötted keringett. Te voltál a nemzőnk, az eltartónk, a legokosabb, a legügyesebb, a legerősebb. A FÉRFI. Mondana az neked valamit, ha elárulom: tizenévesen először csak ösztönösen, később tudatosan úgy kezeltem a fiúkat, később a férfiakat, hogy minél kevésbé hasonlítsanak rád?

        Valamikor, a kezdet kezdetén, anyám meséi szerint imádtuk egymást. Te voltál számomra az isten. Ez tetszett, mi? Később, amire már én is emlékszem, részemről kialakult a tartózkodás és a szorongás. Hiába, a "nevelés" megtette a hatását. Jaj, apád mit fog szólni hozzá, hű, ha apád megtudja, mert apád is megmondta, apád azt így szereti, apád ezt nem szereti, na majd kapsz apádtól, apád, apád, APÁD! Neked ehhez igazából nem is volt közöd, élted a világodat, amit a saját ízlésed szerint alakítottál ki, a többivel nem foglalkoztál. Nem is kellett, hiszen ott volt feltétlen híved, az anyám, aki elrendezett mindent. Igazából mintha közömbös lettél volna. Az alattvalóidhoz nemigen ereszkedtél le, legfeljebb ha anyám úgy ítélte meg, hogy itt már az apai szigor kell, akkor prédikáltál egy sort, vagy ordítottál, vagy kiosztottál egy fülest. Ahogy a helyzet "súlyossága" megkívánta.

        Amikor abba a korba értem, ahol az ember már észreveszi, hogy meztelen a király, kezdődtek a bajok. Nem a te bajaid, hanem az enyémek. Hiszen csak belül lázonghattam, kifelé szigorúan kordában voltam tartva, hála anyánk gondos nevelésének. Először csak a korlátozást nem szerettem, azt, hogy minden - na jó, majdnem minden - tilos volt, kivéve a tanulást meg némi otthoni segítséget. Ezzel bizonyára minden kamasz így van. Aztán  nem tetszett, hogy az öcsém valami egészen más bánásmódban részesül. Hiába, a fiúgyerek, mert az az igazi, a másik az csak lány.

        Én szerettem az öcsémet, akármilyen nyivákoló kis hülyének tartottam, Nem tudtátok velem megutáltatni, pedig nagyon igyekeztetek. Nektek nem mondta senki, hogy egy 4 éves gyereknek nem magától értetődő egy testvér születése? Hogy némi irigység teljesen természetes? Anyánk a mai napig hangsúlyozza, hogy én a kezdetektől utáltam a gyereket és irigy voltam rá. Holott ez nem igaz. Viszont tizenévig hallgattam a sablon szöveget: neked kell engedned, te vagy a nagyobb, ő kicsi, ő gyöngébb, ő beteg, add neki oda, irigy vagy, nagy szamár vagy, neked legyen több eszed. Később jött az, hogy ha nem viszed magaddal, te sem mehetsz... pffffff...  Ajnároztátok rendesen, bocs, de örömömre szolgál, hogy marhára érdemes volt, jól rácsesztetek vele. De erről majd máskor, ez most a te leveled, nem az övé, APU.

        Mire leérettségiztem ,már teljesen elegem volt. Ne szépítsük, nem voltál igazi apám. Legalább olyan értelemben nem, amit vártam, és ma is várnék egy apától. A kamasz amúgy is kritikus. Addigra már láttam hogy kiskirály vagy otthon, és annak a jegyében, hogy te tartasz el bennünket, neked mindent szabad. Te megcsináltál bennünket, így anyámnak is lett életprogramja, a pénzt letetted, hát mi a francot akarunk még. Cserébe anyánk biztosította a te maximális kiszolgálásodat és nyugalmadat. Ha aludtál, a légy sem zümmöghetett, ha tévéztél, megmukkannunk sem volt szabad a szobában, sőt, a tv-ben a mai napig csak azt nézhet mindenki, amit te szeretsz, és a rádión is csak azt lehet hallgatni. Anyánk kizárólag azt főzte, amit szeretsz, jelenlétedben nem zajongott porszívóval, mosógéppel. Még a ruhánk színe és a hajviseletünk is a te ízlésedhez volt szabva. A pályaválasztásunk is.
        Kislánykoromban külön kérvény, sírás, könyörgés kellett egy nyavalyás hajvágáshoz, mert az APUNAK a hosszú haj tetszett, a kék volt a nyerő szín, mert az apunak az a kedvenc színe, kamaszkoromban nem hordhattam feketét, mert az apu azt utálja. S ezt egyszer sem te közölted velem, anyu mindent elvégzett helyetted. Szegény anyunak apukomplexusa volt, bár néha, ha nem voltál a közelben, akkor anyu egész jó fej is tudott lenni.

        Mire 18 lettem, már csaknem háború volt köztünk. Eleinte, mikor tisztába jöttem a saját érzéseimmel, amelyeket magamnak sem mertem bevallani, nagyon szégyelltem magam, és elhittem, hogy rossz vagyok és hálátlan. Nem tisztelem az apámat, aki csak értünk élt és értünk dolgozott és eltartott bennünket. Utáltam az alkoholizmusodat, a sörszagot, a részeg handabandázást. Utáltam hogy lesza...rsz minket, mindenkinek hozzád kellett alkalmazkodni, neked senkihez sem. Neked mindenki hülye volt, lenézted az általad eltartott főmérnököt, orvost, bolti eladót, zenészt, mindenki csak jelenthetett neked. Lenéztem az én munkámat is, hiába tanultam és dolgoztam, sportoltam, neked minden eredményem smafu volt. Aztán eljött az első komoly szerelem, onnantól aztán állt a bál otthon, mindig balhé volt. Személyesen nem is ismerted, de nem is akartad. Te anélkül is tudtad, hogy egy semmirekellő, nyimnyám kis söpredék alak lehet, aki talán nem is dolgozik, hogy mindig ráér engem kísérgetni. Két évig jártunk. Amikor bevonult katonának, te, apu szinte tapsoltál örömödben, és egyfolytában engem piszkáltál. Mit kell annyit picsogni, minek kell mindig levelet írni, és mi a fenének futkosok esténként a telefonfülkéhez? Mobil még nem létezett, és nem volt vezetékes telefonunk sem, mert te nem engedted bevezettetni. Állandóan csörgött volna és zavarta volna a nyugalmadat. Elköltöztem volna albérletbe, azt sem lehetett, rendes lány a szüleivel lakik, míg férjhez nem megy, mit akarok, hogy a világ a szájára vegyen benneteket miattam?

        Megváltás volt, amikor férjhez mentem végre. Másnap elköltöztem. Végre! Megszabadultam tőletek, de elsősorban tőled. Akár hajnal 3-kor érhettünk haza, kifesthettem magam, úgy öltöztem, ahogy akartam, és senki nem döngölt a földbe miatta. Nagyon élveztem! Élveztem, hogy azt főzök, amit én szeretek. És ha akarom, előhagyom a holmimat , akár napokra is. Azt hallgatok, amit én akarok, és nyugalmam van végre.  Tudod, apu, nagy szerencsém volt, mert tulajdonképpen jól mentem férjhez. Ahhoz a semmirekellőhöz, tudod. Mert balul is sikerülhetett volna. Ugyanis én már bárkihez hozzá mentem volna, ha ez az ára, hogy elszökhessem otthonról.

        Nem tagadom, nagyon évekig nagyon élveztem azt is, hogy mindent megteszek, amivel kivívhatom a nemtetszésedet. Infantilis dolog volt tőlem, de imádtam borsot törni az orrod alá, apu! Jöhetett a padlizsán színű haj, a miniszoknya, a combközépig érő csizma, a tenyérnyi fülbevaló. A smink, a lakkozott köröm. Jöhetett a mozi, a koncert, a barátnőzés, minden, amit addig nem lehetett. Élvezettel ugrattalak - mert te ugrottál. Ha máshová nem is kentem ki magam, akkor okvetlenül, amikor hazalátogattam. És te minden egyes alkalommal szóvá tetted. Én meg minden egyes alkalommal a szemedbe nevettem. Ha megláttam, ahogy a tenyérnyi farmerszoknya láttán céklaszínű a nyakad is a méregtől - nekem már megérte. Sajnos, azt nem vetted észre, apu, hogy két koncert között, akár feketére lakkozott, hosszú körömmel is, de becsülettel dolgoztam, egy csomót tanultam is mellé, igen rendesen próbáltam nevelni a gyerekeimet, biztosítani a családomnak anyagi és érzelmi biztonságot. Te ebből csak azt szűrted le, hogy volt pofám óvodába meg napközibe járatni a fiúkat, holott az asszonynak otthon van a helye. Mindegy, én már megszoktam, ennyi év után is, hogy én csak egy hülye liba vagyok, aki hülyeségeket beszél meg csinál, és mindig visszabeszél, még a férfiaknak is meg kekeckedik, oktatja őket, mert nincs bennem semmi tekintélytisztelet. Szerintem már-már azt a semmirekellő férjemet is sajnálod miattam. Aki eltűri, hogy én is dolgozzam.  Akit mélyen lenéztél, mert nem ment el veled megünnepelni a kocsmába, mikor az unokád született. Más ember együtt iszik a vejével, ennek meg az asszony parancsol?! Jaj, papa, papa, te szegény papa. Azelőtt úgy haragudtam rád, és az anyut sajnáltam  miattad. Most meg már téged szánlak. Tudom én, hogy a magad módján biztosan szeretsz, csak nem tudod kimutatni, mert hát az olyan férfiatlan, meg hát ki is tanított volna meg rá? Egy igazi férfi, az kérem...Még akkor is szeretsz, ha tökhülyének tartasz. Azt már hallottam, hogy ha valaki engem bántana, azt akár meg is ölnéd. Szavak, papa, szavak. Nekem a hétköznapokban lett volna szükségem egy apára, aki nem azt mondja: miféle problémák: kap enni, van tető a feje fölött, melegben van, van ruhája, jár iskolába, hát akkor mi az isten baja lehet?! Tudod, amikor felnőtt fejjel elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot - jobb, hogy nem tudod, mert a guta meg is ütne a méregtől - , van a végén egy rész, amikor a saját szüleinknek kell megbocsájtanunk, el kell képzelni őket, mint síró, gyámolításra szoruló kis teremtményt, akit fel kell vennünk és megszeretgetnünk - hát az nekem nem ment. Fel kellett állnom és kimennem a folyosóra, hogy a hangos bőgésemmel ne keltsek feltűnést odabenn.

        Az unokád, mikor még óvodás volt, és rajongott érted (most is imád), néha nevetve mondta: a kőszikla papa. Gyere papa, játsszunk,  te vagy a kőszikla!

        Sajnálom, papa. Szívtelen dög vagyok, és a te szemedben egy hülye liba vagyok, egy az asszonyállatok közül, aki ráadásul túl sokat képzel magáról, és nem veszi tudomásul, hogy hol a helye. Elhidegültünk egymástól, sajnos már régen. És ebben nem csak én vagyok a hibás. Sajnállak téged, mert rabságba estél a saját magad teremtette világban, lassan elfogytak a "híveid". Már nem te vagy a legmagasabb, a legerősebb, a leglegleg. Borzasztó rossz lehet neked. Neked is. Már csak anyám tart ki melletted. Mit is tehetne mást?

        Ja, és papa... b + a fiaidat.