• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Még mindig

        Még mindig van mélyebben.

        Még mindig tépkedem a helyem, bár helyenként már alig van mit. Még mindig az anyámmal küzdök. Még  mindig bűntudatom van. A szüleimmel szemben, a férjemmel szemben, a gyerekeimmel szemben. Időnként a barátaimmal szemben.

        A szüleimmel szemben, mert nem tudok megbocsájtani, ha egyáltalán van miért. Mert nem tudok nekik segíteni, hogy egy kicsit jobban éljenek. Mert időről időre elbujdokolok előlük, munkára, erre-arra hivatkozva. Kis gonosz énem belül vihog: ja, mert annyira érdekled őket.

        A férjemmel szemben, mert hosszú évek óta átvágom, mert jobbat érdemelne, mint én, pedig nagyon szeretem, még mindig. A gyerekeimmel szemben, mert nem voltam valami tökéletes, jó anya, és nekik sem tudom mindazt biztosítani, amit szeretnék. Imádom őket, mégis egyre ingerültebb leszek belül, mert sokszor azt érzem, hogy kihasználnak, még 30-40 éves korukban is én fogom ellátni őket, gondoskodni róluk. Jogaikkal igencsak élnek, kötelesség meg jóformán semmi. Bár bizonyára a tökéletlenségem ellenére sincs rossz dolguk, hiszen ahol rossz, onnan igyekszünk elmenni, nekik meg eszük ágában sincs. Sőt, idejárnak a csajok, a haverok - hát... nem egyszer még szilveszterkor is itt viháncoltak nekem.

        A barátaimmal szemben néha szégyellem magam, mert nem törődöm velük eleget, pedig némelyik igencsak megérdemelné. Szerencsére ők azért nem felejtenek el.  Olyan nehéz, nem tudom elmondani, nem magyarázhatom el, hogy nagyon szeretem őket, de sokszor hónapokig csak a lendület visz előre, csak a muszáj dolgokat teszem meg, és igaziból még beszélni is nehezemre esik. Egy telefon elindítása is külön erőfeszítés lehet ilyenkor, mert mit is tudhat ő, mi a fenét is mondjak neki? Hogy legszívesebben bekucorodnék a takaró alá, hogy a fülem se látszódjon ki, és napokig csak aludnék? Hogy néha úgy gondolom, jó lenne aludni, és többé föl sem ébredni? Hogy milyen könnyű lehet a "nemlét"?  Hogy nincs kedvem kiöltözni, sminkelni, és egy étteremben jópofizni - amit pedig normálisan imádok -, hanem itthon, pólóban, könyvet olvasva kanalazni a spenótomat?

        Néha megijedek magamtól, vagy minden hülyeség miatt sírva tudnék fakadni. Pár hete hatalmas buliban voltam, volt hajnalig tartó dáridó, vacsora, zenés eszméletvesztés... Azzal a szent meggyőződéssel indultam neki, hogy na jó, 11-kor úgyis lelépek. Hajnal fél 6 lett belőle. Összesen 2 pohár pezsgőt ittam csak., de végig énekeltem, táncoltam az éjszakát. Nálam 20(!) évvel fiatalabb munkatársam, akivel egyébként régóta ismerjük egymást, csodálkozva mondta: olyan más vagy most. Tisztára kivirágzottál!

        Én úgy szeretnék mindig kivirágzani. Hogy reggelente ne egy karikás szemű boszorka nézzem vissza rám a tükörből. Hogy ne azt érezzem, hogy az életem jó nagy része már eltelt, és elfecséreltem. Egyszer valahol olvastam egy kínai mondást. Valahogy így szólt: aki 30 éves korában nem szép, 40 éves korában nem gazdag, és 50 éves korában nem bölcs, az már többé soha nem lesz sem szép, sem gazdag, sem bölcs.

        Na. Hát ez vagyok én.