• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Levél anyámnak

        Kedves Mama!

        In medias res. Elképzelem, mekkorára nőne a fejed, ha megtudnád, hogy 3 éve járok pszichológushoz, ahol rendszeresen panaszkodom rád, és úgy gondolom, hogy pszichés eredetű bajaimnak jó részét te okoztad. Nem tudatosan, persze, de attól még én szívtam meg.

        Mama. Én próbállak megérteni, de nem megy. Értem én, hogy az életed olyan, amilyen , de erről te is tehetsz. Miért nem törekedtél arra, hogy a gyerekeidnek jobb legyen? Miért akartál - akarsz lehúzni magadhoz bennünket is? Voltál te valaha is boldog?

        Van egy régi igazolványképed. Gyerekként is láttam rajta a fáradtságot és a rosszkedvet. 27 éves voltál akkor. Én 10.

        Gyerekként is észrevettem: voltak "anyásabb" anyák, meg voltak jókedvűek is. Felnőttként észrevettem a másmilyen apákat is, de erről majd később. Ha belekotrok az emlékeimbe, rólad az jut elsőnek eszembe: mindig fájt a fejed, csendben kellett lennünk, délután lefeküdtél egy könyvvel meg egy tányér nassolni valóval. Sírós voltál, kiabálós és sértődős. Most is az vagy.  És az apám az isten, mindig minden őkörülötte forgott, a többiek csak többedsorban számítottak. Ő határozta meg, hogy mit tehetsz, mit mondhatsz, mit gondolhatsz. Te pedig becsukod a szemed, a füled, az agyad, és visszhangzod a hülyeségeit, szóról szóra.

        A gyerekkorodról annyit tudok, hogy házasságon kívül születtél, apa és testvér nélkül nőttél fel, ami nagyon nehéz lehetett, pláne abban az időben. Apád hiányát a mai napig nem heverted ki, és tudom, hogy ez magyarázat sok mindenre az életedről. Tudom, hogy a nagyanyám szigorúan fogott téged, és te az első szerelem hevében, 16 évesen férjhez mentél előle. Minden tiltás és cirkusz ellenére. Szegény nagyanyám nem volt egy pedagógus lélek, nem tudta neked elmondani, mi az, amitől félt, azt hitte, hogy veréssel, veszekedéssel, tiltással vissza tud tartani téged attól, hogy elszúrd az életed. Te pedig egy kamaszlány fejével ezt úgy értelmezted, hogy irigy, és a boldogságod útjába akar állni. Téged ismerve azt gondolom, talán magadnak sem fogalmaztad meg, hogy ez a menekülés egyik formája, hiszen szerelmes voltál, és hát a tündérmesék is mind így kezdődnek, nem igaz? Aztán majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Teljesen megdicsőültél! Ez sugárzik az esküvői képekről, meg ahol én csak pár hónapos vagyok. A többiről már nem.

        Az életed ettől kezdve erről szólt. Férj, gyerekek, háztartás(beliség), pénztelenség. Táncoltál, ahogy apám fütyült. Apám 19 éves volt, amikor a férjeddé lett. Elkerült otthonról 14 évesen kollégiumba, a falujától 400 kilométerre. Nagyanyám pontosan tudta, hogy mitől féltett téged!  Apuval egy életen keresztül utálták egymást. Te pedig kifelé mindig megjátszottad, hogy nagyon boldog vagy, tökéletes házasság, tökéletes férj, tökéletes gyerekek. Férjed az Isten maga, akinek a parancsára te nem dolgozhatsz., mert az asszonynak otthon van a helye. Ő megmondta: nem megy haza üres lakásba, hideg konyhára. Uramisten, hányszor hallottam tőled: első az apád, aki eltart minket!

        Te pedig, mama, a nagy "boldogságodban" igazából frusztrált voltál, ki voltál szolgáltatva, és ez a mai napig érvényes. Nagyon sokat tűrtél, hogy mást ne mondjak, az alkoholizmust és a verést is. Én akkor nagyon sajnáltalak téged. Hosszú évekig csak téged sajnáltalak és a apuban láttam minden rossznak az okozóját. Ma már nem. Mert te nem álltál ki magadért, meg a gyerekeidért sem. Frusztrált voltál, az evésbe menekültél, megdupláztad a súlyodat. Szedted a csillapítókat a fejfájásra, jóval később meg rákaptál a nyugtatókra.  Apámnak mindegy, ahonnan ő jött, ott minden nő így néz ki. Legalább nem szereti el tőle senki. Minek fogyna, minek adna magára, egy férjes asszony? Miért, kinek akar tetszeni?

        Mennyit hallottam én ezt! Meg azt is, mama, mikor nekem mondogattad: minek erőlködsz kislányom, X éves vagy, van két gyereked, van férjed, lakásod, mit akarsz még?

        Mit akarok? Mama! MINDENT! Persze, a lehetőségeken belül.  Ennek érdekében még dolgozni is hajlandó vagyok. Volt képem ezeket a "szegény" unokáidat bölcsibe, oviba, napközibe járatnom, hogy dolgozhassak, és amit lehet, megadhassak nekik és magunknak. Hogy ne kelljen hónap végén kölcsönkérnem az anyámtól. Hogy ne kelljen a világból csak a négy falat meg a tv-t látnom! Hogy ne kelljen a férjemtől pénzt kérni egy új ruhára! Volt szívem ezeket a szegény gyerekeket hétvégente hurcolni magammal erdőbe, mezőre, tópartra, várromokhoz, vadasparkba, ahelyett hogy itthon videóztak volna a vasárnapi húsleves felett. Volt képem a gyerekeket eljáratni úszni, karatézni, néptáncra, kosárlabdára, színházba. Nem azért, mert "úrhatnám" vagyok, mama. Hanem azért, mert azt akarom, minél többet lássanak a világból. Hogy megmutassam nekik: lehetőségek és választások vannak, csak akarniuk kell és persze dolgozniuk érte. Én is vonogathatnám a vállam: egy kereset, az egy kereset. És varrhatnám én is a gyerekeim nyakába: apátok még a Balatont se látta egyszer sem életében, mert mindig csak értetek kellett dolgoznia...

        Na, ez a másik, ami nagyon csípi a szemem. Mestere vagy a bűntudat keltésének, az érzelmi zsarolásnak. Nekem kellett 40 év, hogy ezt tudatosan lerázzam magamról. A tesómnak kevesebb is elég volt, bár elimerem, nagyon csúnyán intézta a dolgait. A legkisebb tesóm pedig otthon szív mellettetek, őt most igyekszel minden erőddel tönkre tenni.

        Te mindig nagyon ügyesen bújtál a gyerekeid mögé. Vagy mások mögé. Csak felelősséget ne kelljen vállalni semmiért. Apámnak jó ösztöke volt a három gyerek. Emlékszem, mikor különösen sokat ivott, egyszer azt mondtad: most már nagyanyádnak szólok, hogy beszéljen a fiával! Amikor a középső tesómmal voltak a gondjaid, akkor azt mondtad: most már apádnak szólok, hogy beszéljen vele! Amikor a legkisebb nagyon csúnyán beszólogatott neked, akkor meg: szólok apádnak, mondja meg neki, velem nem beszélhet így! Amikor a kistesónak egyéb bánata volt, akkor nekem szóltál, hogy beszéljek már vele.

        Mama, mama... 40-50-60 évesen sem vagy annyira felnőtt, annyira feleség, annyira anya, hogy ezeket magad intézzed? Emlékszel még arra, hogy egy különösen rossz periódusban azt mondtad apámnak, hogy már a gyerek is azt kérdezte tőled: ugye, anyu, akik igazán szeretik egymást, azok nem veszekednek soha? Én meg bámultam, hogy én nem is kérdeztem semmit. Te pedig rám ripakodtál: de igenis kérdezted!!! És azt hányszor hallottam életemben, hogy megállj, majd megmondlak apádnak, majd ha apád megtudja!

        Hát ezzel aztán sokra mentél.

        Anyu. Én már 10 éves koromban nagyon szégyelltem magam, mert úgy gondoltam, nem szeretlek téged úgy, ahogy kellene. Láttam, némelyik lány hogy rajong az anyjáért, és bennem ennek a szikrája sem volt meg. Nem voltál jókedvű, nem voltak barátaitok. Nem jártam balettra, nyelvórára, úszni, kajakozni. Egyrészt a pénzhiány miatt, másrészt féltésből, harmadrészt mert apám úgy ítélte meg, hogy fölösleges. De igazából nem is ez volt a baj, hanem az, hogy nem igazán törődtél velünk. Mindig a ti kényelmetek volt az első. És hát a "nem szólhatok neki semmit, ő keresi meg a rávalót..."

        Én tényleg magamat hibáztattam, hogy velem nem stimmel valami. Miért nem szeretlek én téged jobban?

        Mást most nem tudok írni, így is nagyon hosszú lett. A lényeg talán ebben is benne van.

        A lányod.