• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Nem vagyok őrült, beteg vagyok!

        Mint említettem, van pszichológusom. Jobban mondva, nem az enyém, de én is járok hozzá. Nagyon nehezen jutottam el ideáig. Lehet, hogy nagyon buta és elmaradott voltam, de kb. 10 éve kerültem egy olyan munkahelyre, ahol volt internet is. Addigra már ismertem a trichotillománia szót. A könyvtárban a legnagyobb titokban keresgéltem az orvosi lexikonban. A munkahelyen egy eseménytelen ügyeletes délután pedig rákerestem a neten, és így találkoztam dr. Németh Attila egy írásával. Többször elolvastam. Hát mégsem vagyok hülye, gondoltam magamban. Elábrándoztam arról, hogy írok neki. De nem tettem meg sohasem. Áltattam magam, hogy majd abba fogom én hagyni, abba tudom hagyni. határidőket tűztem ki magamnak, hogy majd ettől vagy attól a dátumtól kezdve nem fogom csinálni. Ideig-óráig sikerült is megállnom. Néha. De legtöbbször nem. A leghosszabb idő másfél év volt. Akkor született a második gyerekem (ekkor már parókában mentem szülni is), és valahogy ez inspirált. Akkor ez mellé nagyon szépen sikerült lefogynom, a hajam is egész rendes lett, végre imádtam öltözni, visszamentem dolgozni. Úgy éreztem, siker siker hátán az életem. Boldognak éreztem magam. Aztán hirtelen összedőlt a világ. Kiderült, hogy az én drága, alamuszi nyuszi kis jaj de példás kis férjem rendszeresen megcsal és hazudozik. Amikor terhes voltam, akkor is volt barátnője. Meg utána is. És pénzzel is átvert. Én pedig mindig mindem hazugságát elhittem. Simán! És amikor kiborult a szennyes, egyre több és több dolog derült ki. Az egyik legfájdalmasabb dolog az volt, hogy nagyon sokan tudták. Még a legjobb barátaink közül is nem egy. És volt, aki falazzon neki, azok, akikkel a legközelebbi kapcsolatban voltunk, részt vettünk egymás életében, vigyáztunk egymás gyerekére, eljártunk egymáshoz vacsorázni... A férjemben és a barátaimban csalódni, a legnagyobb pofon ez volt az életemben. teljesen kész voltam. Úgy leeresztettem, mint egy lufi. Utána nemsokkal pedig kirúgtak a munkahelyemről. Így aztán visszamenekültem a nassolás és a hajtépkedés mentsvárába.

        Körülbelül két évbe telt, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgaim. Közben megint parókát kellett vásárolnom. Nem okolom miatta a férjem, hiszen már őelőtte is voltak problémáim, és azóta is akadtak, nem ő tehet róla.

        Az interneten folyamatosan kutakodtam a hajtépés témájában. Nem nagyon találtam sorstársakat. Végül is ez egy olyan téma, amit az ember lánya nem ver nagydobra. Pedig nagyon érdekelne, hogy meggyógyult-e már ebből valaha valaki? A magas vérnyomásáról meg a diabéteszéről mindenki gátlás nélkül beszélget, de erről...

        Ezt szégyellni kell. Bujkálni a világ elől, sapka alá, kapucni alá, paróka alá, napszemüveg mögé. Ezt nem lehet megbeszélni senkivel. Kerülni kell a kutakodó pillantásokat, úgy tenni, mintha nem hallanám a sajnálkozó vagy éppenséggel bunkó megjegyzéseket. Hazudni valamit a kíváncsiskodó vagy éppen jó szándékú kérdésekre. Nagyon megalázó az egész, mert nem lakatlan szigeten élek, járok vásárolni, gyereket sétáltatni, óvodában, iskolában más szülőkkel találkozni, a gyerekek barátai és azoknak a szülei, rokonság, satöbbi. Azt érezni, hogy a legutolsó koszos, kukatúró, iskolázatlan cigánycsaj is különb nálam, mert annak annyi haja van, hogy szinte el sem fér a fején. És akár ő is nyugodtan beszólhat nekem az utcán. Én pedig fapofával tűröm.

        Próbáltam szakembert keresni, de sosem jutottam el a személyes kapcsolat felvételéig. Gyávaság, bizalmatlanság miatt. Egyébként is orvosfóbiás vagyok. Néha kitöltöttem egy-egy depresszió tesztet. Vastagon depressziós vagyok. Nem lusta és rendetlen, ahogy anyám állította, hanem depressziós. Nem áll tőlem távol a szorongás, a halogatás, a döntésképtelenség. Már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember egész nap nem csinál semmit, pedig itt tornyosul a házimunka. Megtapasztaltam, amint fél nap alatt nem tudom eldönteni, hogy tanuljak, vasaljak, vagy elmenjek tornázni. Egyiket sem teszem meg, helyette kapcsolgatom a tv-t, vagy pasziánszozom. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem akarok felszállni egy buszra, inkább 5 kilométert gyalogolok, és nem akarok emberekkel beszélni.  És ebben benne van az is, hogy a családban az a felfogás dívik, hogy "oda csak a bolondok járnak".

        Most már tudom, hogy butaság volt évekig ebben élnem, de nem tudtam kitörni belőle, és ezt akaratbeli, sőt jellembeli gyöngeségnek tudtam be. Rengeteg időt vesztegettem el, és még most sem tudom, meggyógyulok-e valaha. És nagy hibát követtem el, hogy a tanult családi mintát követtem: amiről nem beszélünk, az nincs is. Szépen besöpörni a szemetet a szőnyeg alá, úgy tenni, mintha teljesen rendben lennék, nem megyek úszni, inkább sapkát, kendőt  hordok, vagy parókát vásárolok...