• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Jól indul!

        Jól indul! mindjárt négyszer is létrehoztam ugyanazt a blogot. Jellemző... Most már csak azt kellene kisilabizálnom, a fölösleget hogyan töröljem.

        :-(

        Ma két éve mertem orvoshoz fordulni a problémámmal.

        Mit mondjak, sokban változott az életem, de a fő baj megmaradt. 14 évesen kezdtem el tépkedni a hajam. nem tudom, miért. Kíváncsi voltam, hogy fáj-e? Kitéptem, nézegettem, nagyítóval is. Aztán hamarosan rászoktam a dologra. Titokban műveltem, de az eredménye hamarosan látszani kezdett. Az iskolában is észrevette az osztályfőnök, meg a gyerekek is. Ez nyolcadikban volt. Anyám hamarosan elkezdett orvoshoz hordani. Bőrgyógyászat, fogászat, labor, reumatológia, meg minden, ahová csak küldtek. Utóbb még maszek alapon Pestre is hordott egy nagyon nagy tudású, kedves bőrgyógyászhoz. Bajomat nem találtak, kísérletezgettek velem, és sehol nem jöttek rá, hogy át vannak verve. Senki nem vette észre, hogy mit művelek. Kaptam ilyen kencét, olyan krémet, ilyen szeszt, olyan sampont, amolyan vitamint az én titokzatos hajhullásomra. A hivatalos verzió az volt, hogy nem tudjuk, mi az oka.

        Mai eszemmel úgy gondolom, anyám, jó szokásához híven a szőnyeg alá söpörte a problémát. Nem hiszem el, hogy otthon senki nem vette észre! Nem akarta észrevenni! Mint ahogy apám sem szokott berúgni, csak nagyon fáradt szegény. Meg beteg is szokott lenni, anyám nem is tudja, mitől. Meg a tesómékat sem tudta, miért válnak el, hiszen olyan szépen éltek. A tesóm mellesleg nem is titkolta a nőügyeit. De hát anyu egy profi hárító művész, mennyivel kényelmesebb NEM észrevenni dolgokat! Nem akarom az egész elcseszett életemért őt okolni, de annyi idős koromban talán felelősnek érezhette volna magát. Én olyan gyerek voltam még. És én is sumákoltam, mert azt tanultam otthon. Sajnos hosszú évekbe telt, mire erre rájöttem... meg más dolgokra is.

        A következő lépés az volt, hogy vettünk kendőt és azt hordtam. Végig a középiskolai évek alatt. Külön a "hajhullásom" miatt kivették a mandulámat. Anyám rendületlenül hurcolt Pestre. Én meg másoltam a tanult mintát. Mindenhol előadtam, hogy fogalmam sincs, mitől van ez az egész, és szerettem a telet, mert akkor sapkát lehetett hordani. Egyébként is, a téma tabu volt. Utáltam róla beszélni, és a kopasz fejeket is utáltam látni, pl. az orvosnál. Pedig akkor még csak itt-ott volt gyér  a hajam. De nem tudtam leállni. Tépkedtem, ahol és amikor nem láttak.  Kicsit csodabogár voltam a suliban meg a szomszédságban meg a családban, de végül is nagyon ritkán bántottak érte. Mindenesetre akkor is rossz érzés volt. Valahol legbelül pedig attól tartottam, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Soha nem hallottam ugyanis senkiről, aki ilyen hülyeséget művelt volna. Úgy látszik, akkoriban az orvosok sem. Ma ha rákeresek a tünetekre, állítólag elég egyértelmű, már ránézésre is.

        Mindennek ellenére nagyon sok barátom és barátnőm volt, bár néha a fiúk egy kissé szemetek voltak. Mindig mentem velük mindenhová. Imádtam a középiskolát, mindig mindenben részt vettem. Építőtábor, tánciskola, nyári munka, kórus, szakkörök. A tanárokkal is jól kijöttem, tudom, hogy egyik-másik nagyon kedvelt, és én is őket. És nem került el a diákszerelem sem. Bár, aki engem szeretett, az nekem nem kellett, viszont három évig voltam reménytelenül szerelmes egy fiúba. Tehát ránézésre problémamentes gyerek voltam. Csak ne lett volna az a kis szépséghibám.

        Ma már tudom, hogy az iskola imádatában és a rengeteg barátnőben benne volt az otthonról való menekülés is. Nem volt nekem jó otthon, indokolatlanul szigorúan fogtak, alaposan belém nevelték mindazt, amit apám a nyírségi kis falujából hozott magával, meg azt, amit anyám hozott magával. Anyám, aki 16 évesen férjhez menekült az otthoni szigor elől.

        De erről majd legközelebb.