• Hát kitépem a hajamat!

        Anka blogja

        Nem lett jobb, mese nics, már nagyon látszik, ahol tépkedem.  Ha magam vagyok, olyan ez, mint egy cigarettára gyújtás. Automatikus mozdulat, és ugyanazt a megkönnyebbülést is adja.

        Így hát ma kitoltam magammal, és tükörsimára borotváltam az egészet. Nesze, most tépkedd, ha tudod. Oda-oda téved a kezem, de persze hiába. 

        Megint milyen mélyre süllyedtem.


        Nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek erre a blogra.

        Szenvedélybetegség, ez van. Olyan vagyok, mint a nem ivó alkoholista. 

        Csaknem 4 évig békén hagytam a hajamat. De tényleg. Egyetlen szálat nem téptem ki. El voltam foglalva egyéb félelmeimmel, a rossz történések hoztak magukkal javító dolgokat is, úgy tűnt, hogy ha nem is új, de "felújított" életem van.

        Aztán megsűrűsödtek a lelki problémák, és kb. 2 hónap alatt tönkretettem 4 év állhatatosságát. Söprögetem a padlóról a hajszálakat. Elő a borotvát, és mehetek a parókáshoz.

        Marad a sötétszürke, őszi depresszió, meg a szégyen.


        Pár napja már olvastalak, akkor nem volt időm írni vagy gondolkodni, most elolvastam megint. Engedd meg, hogy itt válaszoljak. Elvégre, rossz szokásaim egyikeként megint magamat elemezgetem.

        Tudod, az, hogy "mindenem megvan", aminek a megtartására törekszem, nálam sem a rózsadombi házat és a BMW-t jelenti. Az én mindenem: a kis család, elsősorban. A férjem, a gyerekeim. A többi, a tágabb família nálam sajnos nem annyira számottevő, de erről talán már olvastál a blogban. Másodsorban a munkahelyem, ami olyan, amilyen, de az enyém, és nem csak szerény megélhetésünkhöz járul hozzá, hanem fontosak az emberek is, akikkel naponta együtt lehetek. Harmadsorban még számít az a kis élettér, amennyi nekünk jutott. A kis lakótelepi lakás, a devizahiteles kis autó, ami megkönnyíti az életünket, bár ezért drágán (meg)fizetünk.

        Mindezekből az első a legfontosabb, természetesen. Nagyon nagy dolog az, hogy hazaérve örüljünk a másiknak, legyen egyáltalán kihez szólni. Nem hibátlan az a pasas, akivel élek, nekem is rengeteg hibám van, de szeretem és... ismered a Tankcsapda számát: ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék...

        A gyerekeim: bár néha úgy érzem, rágják az életemet és megveszek tőlük, azért tudom, hogy nem rosszak ők. Olyanok, mint a többi. Sajnálom, hogy nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket még biztosítani tudunk nekik.

        Bánt, hogy nem tudok jobb feleség és jobb anya lenni. Néha bánt. Néha meg azt gondolom, hát még mi a nyavalyát ne találjak ki nektek?

        Bizonyára az is számít, hogy koromat tekintve lassan elérkezem a változó korba.  Egészen más életszakasz következik, és mivel úgy nézem, a felnőtté válással is voltak gondok, hát erre sem vagyok még kész. Persze minden megy a maga útján, függetlenül attól, hogy én hol tartok lelkileg vagy agyilag.  Sajnos nagyon lassú típus vagyok, t é p e l ő d ő alkat.

        Írtad: az ember így is, úgy is meghal. Ezen nekem is sokat járt az eszem mostanában. Igen, visszatartó erő az, hogy mit hagyok itt magam után. A túlvilág engem sem érdekel, nem is kaptam vallásos nevelést, meg hát nekünk itt és most volna dolgunk. Igazad van, lássuk meg a szépet és jót, van belőle elég.

        Még így is, hogy ilyen szerencsétlen vagyok: nagyon sok emberrel nem cserélnék. Amit esetleg irigyelni szoktam, az nem a szépsége vagy a pénze valakinek. Inkább az akaratereje, az esze, a tartása.

        A pszichológus nekem nagyon sokat segített. Leginkább az önismereti dolgokban. Neveltetésemet és a személyiségemet az elfojtás jellemzi, hát valahogy szembe kell nézni azzal, hogy ki vagyok, milyen vagyok és mit szeretnék. Mondjuk ki, fogalmazzuk meg a dolgokat! Értek meglepetések. Kaptam útmutatást a további lehetőségekhez. Más kérdés, hogy mennyire tudtam élni velük. Több lettem általa, úgy érzem. De most úgy gondolom, elakadtam, ebben talán ennyi volt, innen kellene valahogy tovább lépnem. Elfogadnom magamat, és és bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy szakítani tudjak azzal, amit nem tudok elfogadni. Ez a második fél mondat, na ez az, ami nem fog menni. A sok évnyi gátlást nagyon nehéz levetkőzni. A kedves mama "munkája" sikeres volt. Majdnem.

        Kedves Zsó, írtál néhány mondatot, amit többször elolvastam már, és még el is fogok. Igyekszem szem előtt tartani. És köszönöm.

        "Megnézem mi az amit helyre hozhatok... Ez nagyon jó hatással van az emberre.. Amig az ÖNSAJNÁLATTAL van valaki elfoglalva, addig nem nagyon tud magán uralkodni, addig hiába mosolyog kifelé, belül csak rágódik- és mindenkit hibáztat.....
        ... ha meg akarsz tartani valakit, vagy valakiket...... őszintén gondolj bele ... ki szeretne magának egy beteg társat????? ha szereted, akkor te is tegyél érte.... uralkodj magadon.... ha tépni akarod a hajad nem baj, ne törődj vele -tépjed... de minden mozdulatodban legyen benne hogy akkor most szeretem azt a valakit vagy nem, mert ha megteszem akkor nem szeretem......... ha rágni akarod a körmöd rágjad, de ha a szádba veszed a kezed abban a pillanatban megtagadtad, akit szeretsz és csak saját magaddal vagy elfoglalva... "
        Igen. Sokszor nem is értem, hogy tudtam ennyire elcseszni az életem. Amíg kifelé alakítottam, azt amit kellett, amit elvártak tőlem, addig odabent csak nőtt a feszültség. Nagyon sok éven keresztül elhittem, hogy mindenki más fontosabb, mindenkinek az érdekei előbbre valóak, hogy én így is, úgyis csaj valahol a sor végén állhatok mindig. Most drágán megfizetek érte, pedig már eddig is megvolt a magam belső kis pokla. Betegségeimét megdolgoztam. Sok éves igyekezetem van benne. Azt megkérdezhetem, milyen műtéted volt?

        Most mennem kell, megyek a rettegett nőgyógyászhoz.

        Szép éveket kívánok Neked.

        Üdvözlettel: Anka

        ui. Ja, most jut eszembe, a dohányzás is pont ilyen szenvedélybetegség, függőség. Csak a dohányos embereket megszoktuk, az nem olyan furcsa. Nem kötözködésből mondom, inkább mosolygok hozzá:  :-)

         


        Ritkán tart a rossz periódusom ilyen huzamos ideig. Úgy érzem, minden rossz, utálom az egészet. Biztos bennem van a hiba. Pocsék a fejem, nem bírom abbahagyni ezt a rohadt hajtépkedést. dagadt vagyok. Félek, mi lesz a nőgyógyásznál, és az utána következő dolgoktól is rettegek. Félek a fizikai fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól.Rendkívüli módon aggaszt, milyen pofát fognak vágni a munkahelyemen. Félek, hogy beletörik a bicskám a lakásfelújításba. Kivagyok tőle, hogy hiába menedzselem a fiaimat, nem jutnak egyről a kettőre. Félek, hogy megcsalnak és elhagynak. Nyomaszt, hogy a nagy családi eseményeket szükséges rosszként élem meg, hogy előre szorongok tőlük, hogy legszívesebben elbújnék egy lakatlan szigetre. Utálom, hogy közben mosolygok és jó fejekedek. Mikor jövök már tisztába magammal?

         


        Haj-bajom persze súlyosbodott, megint. Nem győzöm összetakarítani. Az új parókám sehol, a régi kezd az agyamra menni, És van olyan is, amit megvettem, aztán mégsem hordom.

        Ha férfi lennék, nem lenne miómám, és nem volna baj, hogy kopasz vagyok. Folyton leborotválnám, és még büszke is lennék rá.

        Nemsokára jelenésem van a pszichológusnál. Már fogalmam sincs, mit mondjak neki. Egyáltalán, minek járok oda?


        Megint rég jártam erre. Sajnos az új parókám még mindig nincs meg, de ez momentán nem a legnagyobb baj. Közben kiderült egy reumatikus nyavalyám, amit egészen sikeresen kezeltek, és azt hittem, egyelőre nyugalom lesz. Terveztem a nyarat. Hát ennek most lőttek. Egy hirtelen fellépő, erős vérzés miatt kórházba kerültem, és kiderült, hogy műteni is fognak. Most egyelőre túlestem életem első küretén, pedig eddig szerencsésen elkerültem az ilyen szituációkat.

        Mivel ez itt a trichotillománia blogja, azért leírom. Micsoda élmény volt, amikor a műtőben rajzott 4-5 ember körülöttem. Elkezdtek altatni. Egy kedves hölgy feljebb tolta a parókát a homlokomból, és teljesen zavarba jött - ő is. Nem győzött elnézést kérni. Ő csak a homlokomat akarta megsimogatni. Mondtam, hogy nem baj.

        Nekem ott, akkor már semmi nem lett volna baj, csak legyek már túl rajta.

        Megkérdezte, hogy ezt mi okozta, én meg félálomban kinyögtem, hogy trichotillománia. Vagy már csak motyoghattam, vagy nem ismerte ezt a szót... aztán elaludtam.

        Most mondhatom csak igazán: abüdösfrancba.


        Ma május 19 van, Ivó napja. Ezen mindig lehet kicsit élcelődni. Megtarjuk-e az Ivó napot?

        Nekem most nincs nagyon vicces kedvem. Új parókát kell vennem, és kiderült, hogy amit én megszoktam, és bevált, azt már nem készítik, mást kell kitalálnom. és most parázok. Új szín? Új fazon? Katalógusból? És ha nem áll jól, vagy nem tetszik?

        Most totojázok, hogy mi legyen. Sajnos nem úgy van, mint egy ruhavásárlásnál, hogy megyek boltról boltra, és addig próbálgatok, amíg azt nem mondom a tükörnek: ez az!

        Jajistenem és abüdösfrancba.


        Mi lenne, ha belenyugodnék? Így maradok és kész. Csak nyűglődök, rabolom a pszichológus idejét, hiába olvasok, gondolkozok, meditálok, egy nagy túró az egész életem. Reggel felöltözöm, felveszem a parókámat, kifestem magam, kilépek az ajtón. Mit láthat egy kívülálló? Rohangál ez a csaj egész nap a tűsarkú cipőjében, ki-be pattan a kocsiból, állandóan intézkedik. Énekelni jár, felpattan a biciklire, koncerten csápol. Jöhet a kedves ügyfél, a 85 éves szomszéd, a csaj bedobja az ezer dolláros mosolyát, meghallgatja a sirámokat, és már intézi is, amit kell. Ha kinyitja a szövegládát, dőlnek körülötte az emberek a röhögéstől.

        Ha azt mondanám, gyerekek, súlyos depresszióban szenvedek, még nagyobbat röhögnének. Vicces csaj ez az Anka.

        Micsoda hazug világban élek. Hazajövök, lerúgom a cipőm, leveszem a hajam, letörlöm a sminket, belefintorgok a tükörbe. A fene egye meg az egészet. Miért kell ennek így lennie?

        Nézzük a pozitívumokat. Mennyi mindennek örülhetnék. Először is élek. Megvan bennem a képesség, hogy lássam és élvezzem a világban a szépet. Mindig megragad az erdő csendje, a vízpart szépsége, lehet az a tenger, vagy akár a Duna part. Elégedett tudok lenni, ha csak a Mátrára futja, nem bánkódom a Grossglockner után. Bár rettegek a munkanélküliségtől, eddig még mindig volt munkám. Van két egészséges gyerekem. Élnek még a szüleim. Olyanok, amilyenek, de legalább vannak. Vannak barátaim. Sokszor hűségesebbek és jobban  ragaszkodnak, mint én hozzájuk. Ezen mindig meghatódom. Van férjem, nem is akármilyen. Ráadásul még szeretem is.

        Hát mondd, édes lányom, nem kéne téged jól fenékbe billenteni, megfosztani téged mindettől, aztán akkor legalább tudnád, hogy mi a fene bajod van?!


        Igaz, hogy péntek 13 tegnap volt, de frappáns címnek hangzik. Reggel arra gondoltam, na, vajon ma kiderül: boszorkány vagyok, vagy nem vagyok az? Erre este, vagyis inkább éjjel a tévében láttam ám a Bűvölet című filmet. Olyan buta gondolataim támadtak, mint egy gyereknek, aki még hisz a mesékben. Ha én is boszorkány lehetnék, vagy ismernék egyet, és kérhetnék tőle... jellemző, hogy a jó tündér eszembe se jutott ezügyben.

        Nem tudom, mi a túró van velem. Minden, de minden rossz, minden fáj, minden idegesít. Csak bennem lehet a hiba.

        Nagyon furcsa, nyomasztó álmom volt, ez is még tegnap éjjel. Volt egy harmadik gyerekem. Olyan picike volt, hogy szinte az egyik kezemben elfért. A csomagocskából szinte csak a szeme kandikált ki. Kékszemű volt, éber tekintetű, kicsit véreres volt a szeme fehérje. Nem sírt a baba, ide-oda tekintgetett. Én meg vittem, mutogattam mindenkinek: hiszen ez egy csoda. Aztán jött az ijedtség. Hiszen én már idős vagyok ehhez, hogyan fogom táplálni? A melleimen nem éreztem semmit, ami jelét adta volna, hogy van vagy lesz tejem. Céklát (!!!) főztem héjában, azt hámoztam a mosogató felett, és kétségbe voltam esve. Mi a fenét csinálok, hát egy újszülöttet nem lehet főtt céklával etetni! Mi lesz, ha éhen hal a gyerek? Akkor főztem krumplit. De hát az sem jó, tej kellene, de a dobozos sem megfelelő, mit tegyek?

        Aztán felébredtem.

        A hajamat a napokban ismét leborotváltam. Ismét nem szólt hozzá senki semmit.


        Nem tudok jobb címet, bocsi. Engem csak jól fenéken kellene rúgni. Hát mi a túró bajom van? Itt a tavasz, süt a nap, még élek, van, aki szeressen, a számláim ki vannak fizetve... Ülök félig felöltözve, szalad a lakás, és kb. 16-odszor hallgatom végig ugyanazt a számot. Most nem dolgozom. Vártam egy eseményt, aminek a közeledte nagyon nyomasztott, napokig evett a fene, most már túl vagyok rajta, most akkor mire hivatkozzak, miért nem szedem össze magam? Sokkal értelmesebben is tölthetném az időmet. Valahol olvastam a jó tanácsot: élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne. Hát, ha valaki euforikusan habzsolja az életet, annak ez biztosan jó. De ha valaki úgy fogja fel, hogy akkor már úgyis mindegy... hú, de el van itt minden szúrva. Akkor most meghallgatom azt a számot 17-edszer is.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!