Hát kitépem a hajamat!

Pár napja már olvastalak, akkor nem volt időm írni vagy gondolkodni, most elolvastam megint. Engedd meg, hogy itt válaszoljak. Elvégre, rossz szokásaim egyikeként megint magamat elemezgetem.

Tudod, az, hogy "mindenem megvan", aminek a megtartására törekszem, nálam sem a rózsadombi házat és a BMW-t jelenti. Az én mindenem: a kis család, elsősorban. A férjem, a gyerekeim. A többi, a tágabb família nálam sajnos nem annyira számottevő, de erről talán már olvastál a blogban. Másodsorban a munkahelyem, ami olyan, amilyen, de az enyém, és nem csak szerény megélhetésünkhöz járul hozzá, hanem fontosak az emberek is, akikkel naponta együtt lehetek. Harmadsorban még számít az a kis élettér, amennyi nekünk jutott. A kis lakótelepi lakás, a devizahiteles kis autó, ami megkönnyíti az életünket, bár ezért drágán (meg)fizetünk.

Mindezekből az első a legfontosabb, természetesen. Nagyon nagy dolog az, hogy hazaérve örüljünk a másiknak, legyen egyáltalán kihez szólni. Nem hibátlan az a pasas, akivel élek, nekem is rengeteg hibám van, de szeretem és... ismered a Tankcsapda számát: ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék...

A gyerekeim: bár néha úgy érzem, rágják az életemet és megveszek tőlük, azért tudom, hogy nem rosszak ők. Olyanok, mint a többi. Sajnálom, hogy nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket még biztosítani tudunk nekik.

Bánt, hogy nem tudok jobb feleség és jobb anya lenni. Néha bánt. Néha meg azt gondolom, hát még mi a nyavalyát ne találjak ki nektek?

Bizonyára az is számít, hogy koromat tekintve lassan elérkezem a változó korba.  Egészen más életszakasz következik, és mivel úgy nézem, a felnőtté válással is voltak gondok, hát erre sem vagyok még kész. Persze minden megy a maga útján, függetlenül attól, hogy én hol tartok lelkileg vagy agyilag.  Sajnos nagyon lassú típus vagyok, t é p e l ő d ő alkat.

Írtad: az ember így is, úgy is meghal. Ezen nekem is sokat járt az eszem mostanában. Igen, visszatartó erő az, hogy mit hagyok itt magam után. A túlvilág engem sem érdekel, nem is kaptam vallásos nevelést, meg hát nekünk itt és most volna dolgunk. Igazad van, lássuk meg a szépet és jót, van belőle elég.

Még így is, hogy ilyen szerencsétlen vagyok: nagyon sok emberrel nem cserélnék. Amit esetleg irigyelni szoktam, az nem a szépsége vagy a pénze valakinek. Inkább az akaratereje, az esze, a tartása.

A pszichológus nekem nagyon sokat segített. Leginkább az önismereti dolgokban. Neveltetésemet és a személyiségemet az elfojtás jellemzi, hát valahogy szembe kell nézni azzal, hogy ki vagyok, milyen vagyok és mit szeretnék. Mondjuk ki, fogalmazzuk meg a dolgokat! Értek meglepetések. Kaptam útmutatást a további lehetőségekhez. Más kérdés, hogy mennyire tudtam élni velük. Több lettem általa, úgy érzem. De most úgy gondolom, elakadtam, ebben talán ennyi volt, innen kellene valahogy tovább lépnem. Elfogadnom magamat, és és bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy szakítani tudjak azzal, amit nem tudok elfogadni. Ez a második fél mondat, na ez az, ami nem fog menni. A sok évnyi gátlást nagyon nehéz levetkőzni. A kedves mama "munkája" sikeres volt. Majdnem.

Kedves Zsó, írtál néhány mondatot, amit többször elolvastam már, és még el is fogok. Igyekszem szem előtt tartani. És köszönöm.

"Megnézem mi az amit helyre hozhatok... Ez nagyon jó hatással van az emberre.. Amig az ÖNSAJNÁLATTAL van valaki elfoglalva, addig nem nagyon tud magán uralkodni, addig hiába mosolyog kifelé, belül csak rágódik- és mindenkit hibáztat.....
... ha meg akarsz tartani valakit, vagy valakiket...... őszintén gondolj bele ... ki szeretne magának egy beteg társat????? ha szereted, akkor te is tegyél érte.... uralkodj magadon.... ha tépni akarod a hajad nem baj, ne törődj vele -tépjed... de minden mozdulatodban legyen benne hogy akkor most szeretem azt a valakit vagy nem, mert ha megteszem akkor nem szeretem......... ha rágni akarod a körmöd rágjad, de ha a szádba veszed a kezed abban a pillanatban megtagadtad, akit szeretsz és csak saját magaddal vagy elfoglalva... "
Igen. Sokszor nem is értem, hogy tudtam ennyire elcseszni az életem. Amíg kifelé alakítottam, azt amit kellett, amit elvártak tőlem, addig odabent csak nőtt a feszültség. Nagyon sok éven keresztül elhittem, hogy mindenki más fontosabb, mindenkinek az érdekei előbbre valóak, hogy én így is, úgyis csaj valahol a sor végén állhatok mindig. Most drágán megfizetek érte, pedig már eddig is megvolt a magam belső kis pokla. Betegségeimét megdolgoztam. Sok éves igyekezetem van benne. Azt megkérdezhetem, milyen műtéted volt?

Most mennem kell, megyek a rettegett nőgyógyászhoz.

Szép éveket kívánok Neked.

Üdvözlettel: Anka

ui. Ja, most jut eszembe, a dohányzás is pont ilyen szenvedélybetegség, függőség. Csak a dohányos embereket megszoktuk, az nem olyan furcsa. Nem kötözködésből mondom, inkább mosolygok hozzá:  :-)

Ritkán tart a rossz periódusom ilyen huzamos ideig. Úgy érzem, minden rossz, utálom az egészet. Biztos bennem van a hiba. Pocsék a fejem, nem bírom abbahagyni ezt a rohadt hajtépkedést. dagadt vagyok. Félek, mi lesz a nőgyógyásznál, és az utána következő dolgoktól is rettegek. Félek a fizikai fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól.Rendkívüli módon aggaszt, milyen pofát fognak vágni a munkahelyemen. Félek, hogy beletörik a bicskám a lakásfelújításba. Kivagyok tőle, hogy hiába menedzselem a fiaimat, nem jutnak egyről a kettőre. Félek, hogy megcsalnak és elhagynak. Nyomaszt, hogy a nagy családi eseményeket szükséges rosszként élem meg, hogy előre szorongok tőlük, hogy legszívesebben elbújnék egy lakatlan szigetre. Utálom, hogy közben mosolygok és jó fejekedek. Mikor jövök már tisztába magammal?

Haj-bajom persze súlyosbodott, megint. Nem győzöm összetakarítani. Az új parókám sehol, a régi kezd az agyamra menni, És van olyan is, amit megvettem, aztán mégsem hordom.

Ha férfi lennék, nem lenne miómám, és nem volna baj, hogy kopasz vagyok. Folyton leborotválnám, és még büszke is lennék rá.

Nemsokára jelenésem van a pszichológusnál. Már fogalmam sincs, mit mondjak neki. Egyáltalán, minek járok oda?

Megint rég jártam erre. Sajnos az új parókám még mindig nincs meg, de ez momentán nem a legnagyobb baj. Közben kiderült egy reumatikus nyavalyám, amit egészen sikeresen kezeltek, és azt hittem, egyelőre nyugalom lesz. Terveztem a nyarat. Hát ennek most lőttek. Egy hirtelen fellépő, erős vérzés miatt kórházba kerültem, és kiderült, hogy műteni is fognak. Most egyelőre túlestem életem első küretén, pedig eddig szerencsésen elkerültem az ilyen szituációkat.

Mivel ez itt a trichotillománia blogja, azért leírom. Micsoda élmény volt, amikor a műtőben rajzott 4-5 ember körülöttem. Elkezdtek altatni. Egy kedves hölgy feljebb tolta a parókát a homlokomból, és teljesen zavarba jött - ő is. Nem győzött elnézést kérni. Ő csak a homlokomat akarta megsimogatni. Mondtam, hogy nem baj.

Nekem ott, akkor már semmi nem lett volna baj, csak legyek már túl rajta.

Megkérdezte, hogy ezt mi okozta, én meg félálomban kinyögtem, hogy trichotillománia. Vagy már csak motyoghattam, vagy nem ismerte ezt a szót... aztán elaludtam.

Most mondhatom csak igazán: abüdösfrancba.

Ma május 19 van, Ivó napja. Ezen mindig lehet kicsit élcelődni. Megtarjuk-e az Ivó napot?

Nekem most nincs nagyon vicces kedvem. Új parókát kell vennem, és kiderült, hogy amit én megszoktam, és bevált, azt már nem készítik, mást kell kitalálnom. és most parázok. Új szín? Új fazon? Katalógusból? És ha nem áll jól, vagy nem tetszik?

Most totojázok, hogy mi legyen. Sajnos nem úgy van, mint egy ruhavásárlásnál, hogy megyek boltról boltra, és addig próbálgatok, amíg azt nem mondom a tükörnek: ez az!

Jajistenem és abüdösfrancba.

Mi lenne, ha belenyugodnék? Így maradok és kész. Csak nyűglődök, rabolom a pszichológus idejét, hiába olvasok, gondolkozok, meditálok, egy nagy túró az egész életem. Reggel felöltözöm, felveszem a parókámat, kifestem magam, kilépek az ajtón. Mit láthat egy kívülálló? Rohangál ez a csaj egész nap a tűsarkú cipőjében, ki-be pattan a kocsiból, állandóan intézkedik. Énekelni jár, felpattan a biciklire, koncerten csápol. Jöhet a kedves ügyfél, a 85 éves szomszéd, a csaj bedobja az ezer dolláros mosolyát, meghallgatja a sirámokat, és már intézi is, amit kell. Ha kinyitja a szövegládát, dőlnek körülötte az emberek a röhögéstől.

Ha azt mondanám, gyerekek, súlyos depresszióban szenvedek, még nagyobbat röhögnének. Vicces csaj ez az Anka.

Micsoda hazug világban élek. Hazajövök, lerúgom a cipőm, leveszem a hajam, letörlöm a sminket, belefintorgok a tükörbe. A fene egye meg az egészet. Miért kell ennek így lennie?

Nézzük a pozitívumokat. Mennyi mindennek örülhetnék. Először is élek. Megvan bennem a képesség, hogy lássam és élvezzem a világban a szépet. Mindig megragad az erdő csendje, a vízpart szépsége, lehet az a tenger, vagy akár a Duna part. Elégedett tudok lenni, ha csak a Mátrára futja, nem bánkódom a Grossglockner után. Bár rettegek a munkanélküliségtől, eddig még mindig volt munkám. Van két egészséges gyerekem. Élnek még a szüleim. Olyanok, amilyenek, de legalább vannak. Vannak barátaim. Sokszor hűségesebbek és jobban  ragaszkodnak, mint én hozzájuk. Ezen mindig meghatódom. Van férjem, nem is akármilyen. Ráadásul még szeretem is.

Hát mondd, édes lányom, nem kéne téged jól fenékbe billenteni, megfosztani téged mindettől, aztán akkor legalább tudnád, hogy mi a fene bajod van?!

Igaz, hogy péntek 13 tegnap volt, de frappáns címnek hangzik. Reggel arra gondoltam, na, vajon ma kiderül: boszorkány vagyok, vagy nem vagyok az? Erre este, vagyis inkább éjjel a tévében láttam ám a Bűvölet című filmet. Olyan buta gondolataim támadtak, mint egy gyereknek, aki még hisz a mesékben. Ha én is boszorkány lehetnék, vagy ismernék egyet, és kérhetnék tőle... jellemző, hogy a jó tündér eszembe se jutott ezügyben.

Nem tudom, mi a túró van velem. Minden, de minden rossz, minden fáj, minden idegesít. Csak bennem lehet a hiba.

Nagyon furcsa, nyomasztó álmom volt, ez is még tegnap éjjel. Volt egy harmadik gyerekem. Olyan picike volt, hogy szinte az egyik kezemben elfért. A csomagocskából szinte csak a szeme kandikált ki. Kékszemű volt, éber tekintetű, kicsit véreres volt a szeme fehérje. Nem sírt a baba, ide-oda tekintgetett. Én meg vittem, mutogattam mindenkinek: hiszen ez egy csoda. Aztán jött az ijedtség. Hiszen én már idős vagyok ehhez, hogyan fogom táplálni? A melleimen nem éreztem semmit, ami jelét adta volna, hogy van vagy lesz tejem. Céklát (!!!) főztem héjában, azt hámoztam a mosogató felett, és kétségbe voltam esve. Mi a fenét csinálok, hát egy újszülöttet nem lehet főtt céklával etetni! Mi lesz, ha éhen hal a gyerek? Akkor főztem krumplit. De hát az sem jó, tej kellene, de a dobozos sem megfelelő, mit tegyek?

Aztán felébredtem.

A hajamat a napokban ismét leborotváltam. Ismét nem szólt hozzá senki semmit.

Nem tudok jobb címet, bocsi. Engem csak jól fenéken kellene rúgni. Hát mi a túró bajom van? Itt a tavasz, süt a nap, még élek, van, aki szeressen, a számláim ki vannak fizetve... Ülök félig felöltözve, szalad a lakás, és kb. 16-odszor hallgatom végig ugyanazt a számot. Most nem dolgozom. Vártam egy eseményt, aminek a közeledte nagyon nyomasztott, napokig evett a fene, most már túl vagyok rajta, most akkor mire hivatkozzak, miért nem szedem össze magam? Sokkal értelmesebben is tölthetném az időmet. Valahol olvastam a jó tanácsot: élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne. Hát, ha valaki euforikusan habzsolja az életet, annak ez biztosan jó. De ha valaki úgy fogja fel, hogy akkor már úgyis mindegy... hú, de el van itt minden szúrva. Akkor most meghallgatom azt a számot 17-edszer is.

Nem tudom, mi van. Ma úgy keltem föl, hogy megint a gödör fenekén kuporgok. Tevékeny hetem volt, és egész jó hétvégém, tehát semmi okom nincs arra, hogy úgy viselkedjek,  mint egy leeresztett lufi. Ma még semmit nem csináltam, pedig hamarosan el kell mennem itthonról.

Emlékszem, mikor a tükörhöz közelre hajolva néztem, vannak-e pár milliméteres kis hajak a kopasz foltokon a nagyobbacskák mellett...Tudom magamról, hogy szinte fölösleges pénzt kidobni különböző szerekre, ha az eredményét közben tönkre tesszük. Persze, hogy semmi nem használ, ha titokban tovább tépkedem. Túl vagyok már ennyi év alatt egy csomó mindenen: a Bánfin, a Revalidon, a Juvamine-on,  a Herzerián, a Vichy készítményeken már csak mosolyogni tudok. A trichotillománia erősebb volt náluk, hiába erőlködtek. Hiába erőlködött az a kedves orvosnő is, aki kamaszkoromban jó ideig  drága pénzen kezelte a fejbőrömet és a hajhagymákat. Szegénynek fogalma sem volt, hogy mivel kellene megküzdenie. Aztán voltak további samponok, olajok, allergiavizsgálatok. Diane 35, kanalas cink, A vitamin, E vitamin, NACC,  élesztő, Varga hajcsepp. Olajok, szeszek. Bőrgyógyászati szakrendelők. Agykontroll tanfolyam. Jó ég, ha mindennek az árát össza tudnám számolni, és még a parókák árát is hozzáadnám... ha az a pénz most mind itt lenne a zsebemben!

Ha lett volna az elején valaki, akinek őszintén el merem mondani, és aki felimeri, hogy mi ez... Ha a szüleim nem a szőnyeg alá söprés művészetét gyakorolták volna... Ha nem bénították volna meg az én lelkemet is, csaknem egy életre...

Akkor talán nem bujkáltam volna magam elől is, nem tagadtam volna le a csillagos eget is az egyetlen orvosnál, aki felnőtt koromban erre rákérdezett. Jó, ő sem úgy kezelte az én mimóza lelkemet, és többé nem is érdekelte tovább a dolog, én meg kis hülye voltam. És közben baromira jól játszottam a többit, szerintem ismerőseim, családtagjaim 99 százaléka a képembe röhögne, ha azt mondanám nekik, hogy súlyosan depressziós voltam. (Vagyok?) Ha öngyilkos lennék, a búcsúlevélbe csak ennyit írnék nekik: lóf...t sem tudtok rólam.

Amit otthonról hoztam, az az elfojtás annyira erős volt, hogy nem tudtam szembe nézni a problémákkal, saját magammal, és nem tudtam szembenézni semmivel, ami erre emlékeztetett. Emlékszem, mennyire zavart mindig, amikor a nők, a sajok a fodrászolós gondjaikat tárgyalták. Hol nőtt le, hol kell vágni, festékek, egyebek, és minden nő nyavalygása, affektálása: jaaaaaj, úgy huuuulliiiiik a hajaaaaam... Mint amikor a 45 kilós gebék azon aggódnak, hogy megint felszedtek 2-3 kilót, és jön a strandszezon, ki sem megy ő ezzel a hájtömeggel... Bocsánat, tudom ám, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, nem akarok megbántani senkit. De azért vicces.

Nem tudtam szembenézni azokkal az emberekkel, akiknek bármilyen okból hasonló gondja volt. Pedig a rendelők várószobáiban ott voltak ők is. Féltem beszédbe elegyedni velük, látni sem akartam őket. Tizenévesen nem akartam tudni, hogy a másik lánynak hátul miért kopasz a feje, és nem akartam, hogy elmesélje nekem, hogy kapott oda, amikor felfújja a szél a direkt megnövesztett haját. Nem akartam látni a ritkuló hajú idősebb nőket. És nem akartam látni az 5 éves kislányt, aki a váróban játék közben vidám mosollyal lekapta a tök kopasz kis fejéről a kendőcskét. Akkor nem akartam róla semmit sem tudni, csak most fakadok miatta sírva, istenem, hány év után is?

Még a moziban is rosszul éreztem magam, amikor a Hair-t néztük a barátnőmmel. A filmvásznon mindenki rázta a nagy haját, én meg a nézőtéren úgy gondoltam, biztosan mindenki tudja, miért van a fejemen a kendő.

Ha valaki szóba hozta, vagy rákérdezett, sajnálkozott, utáltam érte. Amikor a pár évente látott, tőlünk nagyon messze élő nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott, kikértem magamnak: engem nem kell sajnálni. Anyám ilyenkor még büszke is volt rám: milyen erős is az ő lánya. Na ja...

Megismertem egy lányt, persze csak virtuálisan, évekkel ezelőtt, a neten keresztül. Ugyanezzel a bajjal küszködik, szintén parókás. Neki annyi szerencséje sem akadt az életben, mint nekem. Egyedülálló, talán 30 valahány éves. Csodás, csillogó, brilliáns elméje, érdeklődő természete van, mondhatnám: nagyon okos lány. Az anyja még mindig veri. Nincs jogom értetlenkedni, éppen nekem, de hogy a manóba nem lép már semmit? Ez a lány is elkezdett valamiféle pszichoterápiát, de nagyon hamar abba is hagyta. Ő azt mondta, kertelés nélkül, bárhol és bárkivel közli, hogy mi baja van. És valahol élvezi a döbbenetet, amit ezzel kivált. Mondjuk, ezt én nehezen hiszem. Aztán ha valaki kritizálja a külsejét, kész lekapni a parókáját és a másik szemébe mosolyogni. Vagy ellenkritikát fogalmaz, hangosan kis is mondja, és így kezdődik: éste hogy nézel ki, néztél ma már tükörbe?

Megmondom őszintén, én megijedtem ettől a lánytól. Teljesen mások vagyunk, nem is tudtunk szót érteni. Én még mindig próbálok vakamit tenni magamért, én gyáva vagyok, próbálom keresni a normális énemet. Ő pedig azt mondja, neki így jó, és a többieket pedig magasról le... lesajnálja.

Én ezt nem tudom elhinni. Ha valóban nem is érdekelné ez az egész, akkor nem nézett volna körül a neten a témában. MIndez évekkel ezelőtt volt, azóta sem hallottam róla.

A vargabetűk után még egy kicsit visszatérnék a pár milliméteres hajszálakra. Milyen nehezen bújnak elő. Gondolom, az eltávolított hajszál után van valami nyugalmi fázis, amíg a hajhagyma összeszedi magát, és ez több hónapig tart. Tehát több hónapig türelmesen kellene várni arra, hogy kiderüljön, lesze még sűrű hajunk. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor hagytam visszanőni. Augusztus 19-én hagytam abba, napra pontosan tudom. Egy éves volt a kisfiam. Márciusban már ígéretesnek látszott a dolog. Szeptemberben kidobtam a parókát, vettem helyette egy hajpántot. Egy este így állítottam be a barátnőmhöz. Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és nézzen meg engem, és az első fodrász számlámat ők fogják fizetni!  Soha sem fogom neki elfelejteni. Most megint bőgök, úgy látszik, ez egy ilyen nap.

Csak aztán megint hülye voltam, kirúgtak a munkahelyemről, megcsalt a férjem, persze, hogy megint magamon álltam bosszút.

Mindegy, na.  Azt akartam csak elmesélni, hogy kb. egy év kellett ahhoz, hogy valami ténylegesen látszódjon.