• Újraindítás



        2013.07.08-án méhnyakrákkal diagnosztizáltak, I/B/1. stádium, üvegsejtes daganat. A terápia radikális Wertheim műtét, a daganat típusa (rendkívül agresszív, rosszindulatú és kiszámíthatatlanul terjed mind időben, mind térben) miatt sürgősséggel. 07.31-re kaptam időpontot. 37 éves vagyok, még nincs gyermekem – totális volt a kétségbeesés.

        Szerző: Webbeteg

        Az első sokk után minden, általam ismert módon (táplálkozás, gyógytápszer, pszichoterápia, családállítás, Pránanadi, Agykontroll stb.) a teljes gyógyulásra fókuszáltam. A szüleim, a barátaim és a cégem (!) maximálisan támogattak és mindenben segítettek! Több intézetben és orvosnál jártam, keresve egyéb lehetőségeket, de a szövettant látva senki sem támogatta a műtét halasztását. A Szt.I. orvosai első perctől szimpatikusak voltak, megértően, maximális emberséggel álltak hozzám. Gyógyulási törekvéseim támogatták, de minden alkalmat megragadtak, hogy emlékeztessenek a helyzet súlyosságára. Megértették a kétségbeesésem és – bár a kiújulási kockázat miatt ellenjavallt – vállalták, hogy ha a műtét alatti szövettan lehetővé teszi, az általam kért méhmegtartó műtétet végzik el. És sikerült! Azzal ébredtem, hogy minden szükséges részt kivágtak belőlem, a méhem megmaradt és a testem teljesen daganatmentes, ami azt jelenti, hogy már „csak” a felgyógyulás van hátra, további kezelések nem szükségesek. A kórházban eltöltött 15 nap gyötrelmes volt és csodálatos egyszerre. A műtét utáni fájdalmakat nem ecsetelem, ellenben a támogatás, amit a kórház orvosaitól és nővéreitől kaptam, az fantasztikus volt. „Szabadulásom” óta a szülői házban regenerálódom – nap, mint nap tanulom és gyakorlom a türelmet és az elfogadást!

        Első pillanattól fogva tudom, hogy ez a betegség a legnagyobb tanítás nekem, a családomnak és mindazoknak, akik részesévé váltak a történetnek. Igazságtalannak csak a legmélyebb, legsötétebb pillanataimban éreztem. Hiszem, hogy minden megpróbáltatás a fejlődésem szolgálja és a környezetemre is hatással van.

        Fenti sorokat még augusztusban írtam, a műtét utáni 4. héten, ma „töltöm be” a 8. hetet. Rengeteg fájdalmon vagyok túl, ami lélekben és testben is megerősített. Ha most visszanézek, szakaszokban látom az egészet (és még korántsem vagyok végén!). És ha most visszanézek, azt mondom, az egyik legrosszabb az a pillanat volt, amikor először megmondta az orvosom, mit találtak bennem. A hitetlenség keveredett a bizonyossággal, hiszen sejtettem, hogy valami nincs rendben, de nem gondoltam volna soha, hogy ekkora lehet a baj! „Nem igaz, nem lehet igaz, ez nem lehet igaz” - hajtogattam. Az orvosokkal történt megbeszélés után voltam a legmélyebb gödörben. 3 nap kellett hozzá, hogy megértsem, mennyire súlyos a helyzet. Hogy ha nem veszem komolyan, ebbe belehalhatok. Rettenetes volt a gondolat, hogy az orvosok által javasolt műtét valósuljon meg (méheltávolításos radikális Wertheim), nem akartam elhinni, hogy ez az egyetlen megoldás! És ezt később sem fogadtam el – szerencsére. Az 5. napon elkezdtem az „öngyógyítást”, és úgy gondolom – bár bizonyítani nem lehet, – minden, amit tettem, segített, nem csak lelkiekben, hanem testiekben is. Meggyőződésem, hogy azért nem lettek áttétek, mert folyamatosan kezeltem magam minden lehetséges szinten. A műtétig megállás nélkül tettem a dolgom magamért. Pontos napirendem volt, mikor kezelem-kezeltetem magam (Pránanadi), mikor és mit eszek és iszok (lúgosítás, gyógytápszer, vitaminkúra), alszok. Minden nap azzal a gondolattal keltem és feküdtem, hogy minden a legnagyobb rendben van és én teljesen meggyógyulok. Közben folyamatosan figyeltem a gondolataimra, a felismerésekre, amik jöttek, hogy tudjam, miért történik mindez, mit kell belőle megtanulnom. Mert ebben rendületlenül hittem és hiszek, hogy minden betegségnek az okát a lélekben kell keresni, ha ott megoldjuk, szükségtelenné válnak a testi tünetek.

        A műtét előtti utolsó napig hittem abban, hogy lehetséges a lehetetlen és én meggyógyulok, műtétre sem lesz szükségem, vagy csak kisebbre. Az utolsó napokban készített MRI azt megerősítette, hogy áttétek nincsenek, de a daganatot egyértelműen kimutatta, meg kellett adnom magam a sorsomnak.

        Ez volt a Műtét Előtt. A városban sok helyütt láttam plakátokat a Lekapcsolás napjáról (digitális átállás). Történetesen július 31. számomra is a Lekapcsolás napja lett. Így augusztus 1-et kineveztem az Újraindítás napjának. Daganatos betegségem következő, gyötrelmes szakasza indult ekkor.

        A Műtét Után, a kórházban eltöltött 15 nap rettenetesen fájdalmas volt. Ugyanakkor csodás, mert a szüleim felváltva velem voltak, a barátaim és a munkatársaim folyton jöttek, érdeklődtek, segítettek, nagyon hálás vagyok nekik. Minden nap volt minek, vagy kinek örülnöm, a gyógyulás látványos volt. Ennek ellenére már ekkor szembesültem azzal, hogy a teljes felgyógyulásig még sok idő van hátra. Az osztályon dolgozó orvosok és nővérek lelkiismeretes, nagyszerű emberek, segítőkészségük határtalan volt! Drukkoltak és velem együtt örültek a kisebb sikereknek, ez rengeteget számított. Nagyon nehezen érkezett el az elbocsátás napja, próbáltam nem türelmetlenkedni, de az utolsó 2 nap már nagyon vágytam haza. És amikor végre mehettem, féltem is kicsit, mert megkezdődött a harmadik szakasz, az otthon-lét.

        Megint pici baba voltam és a szüleim gondoskodtak rólam. Ez alatt az öt hét alatt iszonyú mélységeken és magasságokon mentünk együtt keresztül, ami nagyon megerősítette és elmélyítette a kapcsolatunkat. A betegség egyik legfontosabb tapasztalása ez volt számomra és már most tudok érte hálás lenni. Ők most is ott voltak nekem és minden megtettek értem. Önfeláldozásuk határtalan volt. A műtétnek nagyon súlyos fizikai következményei vannak, gyakorlatilag 5 hétig szinte megállás nélkül – de mindig kiszámíthatatlanul – fájtam valahol. Jött és ment. Felváltva voltam nagyszerűen és rettenetesen. És ők ott voltak velem mindenben. Tudom, hogy időnként nekik rosszabb volt elviselni, mint nekem. Mert a tehetetlenség még szörnyűbb tud lenni, mint a fájdalom maga. Aztán ez is elmúlt. És én beléptem a negyedik szakaszba – ami most is tart – a teljes regeneráció, visszatérés a hétköznapokba. A drámai események lezajlottak, most a csendes elfogadás történik meg naponta. Nincsenek ugrásszerű javulások, lassú, de biztos, napi munkát igénylő feladatok vannak. Ki kellett alakítanom egy újabb rendet, ahogy kezelni tudom a műtéti következményeket és továbbra is naponta dolgozom azon, hogy teljesen felépüljek. Megszületett az OncoTeam ajánlása: mivel a végleges szövettan is azt a fantasztikus eredményt hozta, hogy daganatmentesre operáltak, nincs szükség kemo-, vagy sugárterápiára. Az üvegsejtes rák a tapasztalatok szerint nem reagál jól ezekre, így különösen jó hír ez!

        A lelki munka még jobban előtérbe került. A héten elkezdtem pszichoterápiába járni, mert meggyőződésem, csak akkor maradok egészséges, ha minden szinten megteszem a szükséges lépéseket, feldolgozom a történteket, felfejtem a miérteket és megtalálom a megoldásaimat. A nagy fizikai megpróbáltatásoknak vége, a türelem gyakorlása a legfontosabb most, és a helyzetem teljes elfogadása. Tapasztalatok szerint a műtéti következmények 6-9 hónap alatt korrigálhatók, persze, erre nincs garancia, egyéni munka kérdése. Mindig minden az adott betegen múlik. És pont ez a lényeg.

        MINDEN rajtunk múlik! Azon, hogy mi hogy állunk a betegséghez és a napi történésekhez. Egy imádott tanáromat idézem: „Az élet szenvedés. Lehet szenvedve szenvedni, vagy szenvedve fejlődni.” Ezek a mondatok segítettek nekem a legrosszabb időszakokban. És közben úgy döntöttem, átírom a mondatot. Az élet szenvedés, ha annak élem meg, de dönthetek másképp! És én másképp döntöttem. Eleget szenvedtem! Az élet boldogság és én megélem! És minden nappal egyre jobban érzem, egyszer még hálás leszek azért, hogy e szörnyű betegség révén rádöbbenhettem életem igazságaira. Hogy látom, mindig van rosszabb és mindig van jobb. És én döntöm el, hogy egy adott helyzetben hogyan reagálok és ez a reakcióm fogja meghatározni, hogyan érzem magam. Az élet egyszerű. Nem könnyű, de egyszerű. Nem igaz?

        Henriett

        Küldje el Ön is történetét!