• Hittem magamban, hittem a gyógyulásomban



        Nem mindenkinek adatik meg az istenhit, de minden ember hihet magában - ez gyógyulásunk legfőbb titka. Igen! Én hittem magamban, hittem a gyógyulásomban.

        Szerző: Webbeteg

        2005. januárjában az egyik délutáni napon vettem észre, hogy a jobb mellemben van egy apró csomó. Teljesen kitapintható volt, de nem gondoltam semmi rosszra. Még a férjemet is megkértem rá, hogy nézze meg.  Igen ő is érezte.  3 napig éreztük, hogy ott van, aztán mintha eltűnt volna a göb, hiába tapogattuk a mellem, nem találtuk. Így telt el a következő egy-két hónap, hol éreztem, hol meg nem. Aztán március tájékán újból megjelent, csak most sokkal nagyobbnak és keményebbnek tűnt. Bevallom egy kicsit meg is ijedtem. Munkahelyemen a kolléganőknek is említettem a csomómat, és hát jól le is szidtak, hogy még mindig nem mentem el az orvoshoz. Ehhez hozzátartozik, hogy olyan munkahelyen dolgozom, ahol nagyobb részt csak csajok dolgozunk, és majdnem mindent megbeszélünk egymással. Meg is mondták, hogy addig ne jöjjek dolgozni, amíg nem megyek el az orvoshoz. Szót fogadtam. Már másnap el is mentem az Onkológiára megvizsgáltatni magam. Az orvos azonnal kért egy időpontot a mammográfiára, másnap reggel már túl is estem rajta. Az eredmény másfél óra múlva el is készült. Aztán persze következett az ultrahang, majd a citológiai vizsgálat, mindez egyetlen nap alatt, pontosan 2005. április 1-jén.  Gondoltam biztosan van valami baj, ha egyszer ennyiféle vizsgálatra van szükség. Jó lett volna április 1-jei tréfának felfogni a dolgot, de sajnos nem az volt. A citológia eredménye hétfőn lett kész, a sebészetre kellett bemennem érte.  A doktornő szépen kiterítette elém mind a három leletet, aztán közölte, hogy ez sajnos egy kb. 3-3,5 cm átmérőjű rosszindulatú daganat. Mindent elmondott, hogy először kemoterápiára lesz szükség, hogy csökkentsék a daganat méretét, aztán jöhet a műtét, utána pedig sugárkezelés. Nyugtatgatott: ne aggódjak, mindenféleképpen emlőmegtartó operáció lesz, nem kell feltétlenül ebbe belehalni.  Na, most jól megvigasztalt, de eszem ágában sincs meghalni. A kórházból hazafelé jövet azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Szerintem fel sem fogtam mi történik velem. Ráadásul az anyósom és a férjem is telefonált, pont mikor bandukoltam vissza a munkahelyemre. Nem is tudtam nekik igazából mit mondani, csak annyit mondtam nekik, hogy rossz lett a lelet. Biztos megijesztettem őket. Visszaérve a munkahelyemre minden kolléganő megkérdezte, hogy mi a helyzet? Sírtam-sírtam-sírtam.  Próbáltak vigasztalni, de tudtam, mindezzel nekem kell megküzdenem. Nem hagyhatom, hogy a rák győzzön.  Átfutott az agyamon, hogy milyen szemét az élet. Miért pont én? – vádaskodtam, de szerintem ezt a kérdést hasonló esetben mindenki felteszi magának.        

        Délután aztán mindent elmondtam a családnak. Nem mutatták, hogy maguk alá kerültek volna a hír hallatán, de tudom, nekik sem volt könnyű. A fiam, aki 15 éves volt akkor, felnőtt módjára kezelte ezt az egészet. Láttam rajta, hogy nagyon bántja az egész, de hát ő sem tudott mit tenni. Én pedig elhatároztam, és azt hiszem ezt ki is mondtam, hogy meg fogok gyógyulni, nem hagyom, hogy  39 évesen a „gyilkos kor” legyőzzön. Meg kell gyógyulnom Miatta, Önmagam miatt és a családom miatt.

        Május 19-én kezdtem el a kemoterápiás kezelést. Az első kettőt még elég jól tűrtem, egyszer sem lettem rosszul, bár a hajam az első kezelés után 2 héttel csomókban kezdett el hullani. Úgy döntöttünk, lenyíratjuk, ne legyen tele vele a lakás. Érdekes módon lelkileg nem viselt meg túlzottan, hogy kopasz vagyok, egyszerűen csak vettem pár divatos kendőt. Parókám is volt, de én nem használtam, sokkal kényelmesebbek voltak azok a kicsi kis kendőcskék. Egyetlen egyszer tettem fel ezt a parókát, amikor a fiam ballagása volt. Nem szerettem. Mármint a parókát. A családom is nagyon édes volt, mondták, hogy ne törődjek semmivel, ők így is szeretnek. A fiam sem szégyellt a barátai előtt, mert hát azért a haverok továbbra is feljártak hozzá, én meg volt, hogy kopaszon fogadtam őket. De nem jelentett gondot a számára, felmerte vállalni, hogy az anyukája rákos.

        A harmadik kemoterápiás kezelés viszont szörnyű volt. Amikor hazaértünk estefelé elkezdtem hányni, kezem-lábam remegett. Még életemben nem éreztem magam olyan rosszul, mint akkor. Hiába vettem be hányáscsillapítót, csak hánytam-hánytam kisebb nagyobb megszakításokkal. Éjjel már annyira rosszul éreztem magam, hogy szinte halálfélelmem volt. Szerintem a férjem is nagyon meg volt ijedve, hirtelen nem is tudta, hogy mit is csináljon. Mondtam, hogy hívd az orvost! Kihívta az ügyeletet, de nem sok mindent tudott velem kezdeni. Adott hányáscsillapító injekciót a fenekembe, ami nem ért semmit. A hányások nagy nehezen megszűntek és hajnali 3 óra felé el tudtam aludni. Másnap már nem hánytam, csak  5 napig volt hányingerem.

        Ez volt az utolsó kezelés a műtét előtt. Kiderült a daganat 1 cm-t zsugorodott, úgyhogy mehettem a kés alá. Megkerestük az orvosomat, aki közölte, nem tud megműteni, és átirányított a kollégájához. Nekem mindegy volt ki operál meg, egyszerűen csak túl akartam lenni rajta.

        Július 20-án került sor a műtétre. Még műtét előtt kellett egy MRI-t csináltatni, mert az döntötte el, hogy le kellett-e venni a mellem vagy nem. Hát le kellett venni. Még mindig túl nagy volt a daganat, a mellem pedig kicsi. Jobb lett volna fordítva, de hát ez nem kívánságműsor…

        Amikor a sebész közölte mi a helyzet, teljesen magam alá kerültem. Féltem a férjem reakciójától, láttam mekkorákat pislogott, amíg a sebész beszélt. Ám a végén nagyon józanul csak annyit mondott, hogy a mellemet lehet pótolni, de az életemet nem, és ő ezután is ugyanúgy fog szeretni, mint eddig. És ez a mondata, nekem mindennél többet jelentett. A fiam is azt mondta, hogy Anyu, mi így szeretünk, most az a fontos, hogy meggyógyulj. És milyen igazuk volt. Akkor jól kibőgtem magam, mert egy nőnek elég nehéz megemésztenie, hogy innentől kezdve egy cicivel kell, hogy éljen. Legalábbis addig, amíg nem lehet pótolni. Mert azt tudtam, hogy ha 1-1,5 év múlva tünetmentes leszek, akkor jöhet a plasztikai sebész, aki majd csinál nekem szép ciciket.

        A műtét rendben lezajlott, nem volt semmi komplikáció. Utána sem éreztem magam rosszul, sőt inkább a körülményekhez képest kifejezetten jól voltam. Alig, hogy kinyitottam a szemem, már a reggelit kerestem. A szobatársak mindig nevettek, hogy állandóan a kaján járt az eszem. Műtét másnapján Anyósom és a fiam jött látogatni és egész délután kint voltunk a parkban. Amikor a kolléganőm jött, akkor úgy szintén. Mondta is, hogy nem is úgy nézek ki, mint aki átesett egy műtéten, nagyon fitten nézek ki. És úgy is éreztem magam.

        Műtét után következett még 3 kemoterápiás kezelés. Ezeket a kezeléseket nagyon-nagyon rosszul tűrtem. Aznap mikor megkaptam, mindig hánytam. Hiába kaptam hányáscsillapítót, meg Sanaxot. Szinte már pszichés alapon is rám jött a rosszullét. Még be sem kötötték az infúziót, már szaladtam is ki hányni. Nagyon rossz érzés volt.

        Emlékszem, hogy az utolsó kemoterápiás kezelés október vége felé volt egy csütörtöki napra esett.  Azon a hétvégén megbeszéltük a baráti társasággal, hogy pár napot Hévízen töltünk.                            Nagyon izgultam, hogy milyen lesz, nem fogok-e ott rosszul lenni. Szerencsére semmi ilyen nem történt, nagyon jól éreztem magam. Fürödtem, jakuzziztam, pezsgőztem, szóval élveztem az életet.

        De már vége a kezeléseknek. Mivel a daganatom hormoreceptor pozitív volt, ezért hormonkezelést kaptam 5 évig ami abból állt, hogy 4 hetente kaptam injekciót a hasamba, és minden nap Zitazoniumot kellet szednem. 2005. november óta újból dolgozni kezdtem.  A műtét óta már 8 év telt el, és azóta tünetmentes vagyok, ugyanis minden leletem negatív. Éreztem, hogy így lesz, mert nagyon akartam, hogy így legyen.  

        A rekonstrukciós műtéten sokat gondolkoztam, aztán a férjemmel egyetértve úgy döntöttünk, hogy nem vállalok még egy műtétet. Ő elfogadott engem így, én is elfogadtam magam így, akkor meg minek.

        Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, akikre mindig lehet számítani. Sokat segítettek nekem, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Végig mellettem álltak. De azt hiszem a természetem is szerencsés, mert nem fogtam fel annyira tragikusan a dolgokat, hogy lelkileg megviseljen. Az egész betegségem alatt éreztem, hogy mennyien szeretnek, a kolléganőim is, a barátaink is, és elsősorban a család. A kolléganők is sokszor felhívtak, hogy érdeklődjenek, mi van velem, jól vagyok-e, és nagyon vártak vissza dolgozni. Tudtam, hogy szükségük van rám, és így is álltam a dolgokhoz. Nagyon sok könyvet, cikket olvastam az emlőrákról, és pld. sok nő nehezebben viselte el azt, hogy nincs haja, mint azt, hogy hiányzik a melle. Pedig a haj a legkevesebb ebben a betegségben, hiszen a kezelések befejeztével úgyis kinő. Én 7 hónapig voltam hát nem teljesen kopasz, de alig volt hajam mégis jártam úgyis dolgozni. A 7 hónap alatt ugyanúgy éltem, mint azelőtt, nem gubóztam be, nem titkoltam el a betegségemet. Elmentünk üdülni, jártunk bulizni a barátokkal. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meghalhatok, pedig az én daganatom közepesen agresszív volt. Mégis mindvégig az lebegett előttem, hogy meggyógyulok. Ha bárki megkérdezte tőlem, hogy miért van kendő a fejemen, őszintén elmondtam neki mindent. Azt sem titkolom, hogy levették a mellem, igaz egy kívülálló számára ez nem látszik. Szerintem sok nő ott követi el a hibát, hogy nem mer róla beszélni. Pedig ha az ember beszél az érzelmeiről, a betegségéről, már fél gyógyulás. Én szerencsére képes voltam erre. Hiszen akármilyen kemény is az élet, minden egyes rossz periódusnak vannak boldog és felemelő pillanatai.

        Egyik este miközben kinéztem az ablakon, felnéztem a sötét égre, a Holdra és a csillagokra, s egy pillanatra visszagondoltam azokra a hónapokra, amikor a műtétre vártunk, amikor a kemoterápia uralta az életünket, s amikor a sötét éjszakák annyira hosszúnak tűntek.

        Aztán újra a jelenben találtam magam, visszabújtam a férjem mellé és arra gondoltam: igazán gyönyörű az élet. 

        Kati

        Küldje el Ön is történetét!