• Fontos, hogy a szeretteink se adják fel



        Hat év, rengeteg kemoterápia és csontvelő-átültetés után talán gyógyultnak mondhatom magam. A valóság sokkal nehezebb, mint néhány sor leírása.

        Szerző: Webbeteg

        2007-ben, 28 évesen nyaralásból hazatérve éreztem, hogy valami nem stimmel a szervezetemben. Világéletemben sportoltam, soha nem dohányoztam, alkoholt csak alkalmanként fogyasztottam, ezért is lepődtem meg, hogy a 3. emeletre felérve teljesen kimerültem, s kisebb távolság megtétele problémát jelentett. Miután heves szívdobogások jelentkeztek, úgy döntöttem, orvoshoz fordulok.

        A döbbenet

        Fél napon át tartottak a vizsgálatok. Magabiztosan untam magam a klinikán, gondoltam, semmi komoly nem lehet… Dehogynem, igazából megdöbbenni sem volt időm, mert a nővérek maguknak utat kérve hoztak egy kerekesszéket, mondván, súlyos betegnek kell, meg sem fordult a fejemben, hogy nekem hozzák. Nos, kiderült AML-ben (akut mieloid leukémiában) szenvedek. Leukémia? Én? Az egy halálos betegség. A döbbenetet hamar váltotta az értetlenkedés, majd a tehetetlen harag, végül a rezignált beletörődés. Az orvosok 30-40 százalékot saccoltak arra, hogy túlélhetem…

        Nehéz hónapok

        A diagnózis után ki sem engedtek már a debreceni klinikáról, a családom és – az akkor még – barátnőm hozta be nekem a szükséges dolgokat. Ősz volt, mikor megkezdődött a 4 ciklusos kemoterápia, amit senkinek nem kívánok, érdekes, hogy humorral megközelítve az igazán komoly dolgok is könnyebbé válnak: nevettem, mikor a szemöldököm a levesembe hullott, a mai napig mosolygok, ha arra gondolok, hogy megtanítottak hányni. Elárulom a titkot: csukott szemmel kell és akkor nem fog a szemünk bevörösödni…

        A karácsonyt otthon tölthettem szerencsére, ez olyan löketet adott, amelytől úgy éreztem, akármennyi kemoterápiát kibírok. Meg kell említenem, a debreceni belgyógyászati klinika ápolónőinek és orvosainak törődése hozzáértése nélkül nem ment volna ilyen „simán”, persze a családom is komoly áldozatokat hozott.

        Az újabb csapás…

        5 hónap után bizakodva, a kemoterápián túl lévők magabiztosságával próbáltam pótolni az elszalasztott, elmulasztott dolgokat, utólag belátom, kicsit hamar kapcsoltam a legmagasabb fokozatra: autóvásárlás, nősülés, vissza a munkába - a folyamatos orvosi kontrol mellett. 2009-ben jött az újabb csapás: a betegség visszatért. Ez még az első diagnózisnál is jobban ledöbbentett.

        A betegség kiújulása egy dolgot tett egyértelművé: csontvelő-átültetésre van szükségem. Sem a szüleim, sem a testvérem nem jöhetett szóba donorként, ekkor nagyon elbizonytalanodtam a jövőmet illetően, de az orvosok biztattak, hogy az európai donorlistán biztos találunk megfelelőt. Nos, így is lett, a fővárosi Szent László kórházban életem legkeményebb hónapjait töltöttem. Volt, hogy a családom tagjait sem ismertem meg…

        Bízni, bízni, soha nem feladni

        Immár két éve, hogy kijöttem a kórházból és nyugodtan élhetem az életem. A transzplantáció után még hónapokig szednem kellett a különböző gyógyszereket, ma már vitaminokon kívül semmire nincs szükségem.

        A végére hagytam a legfontosabbat: sokan szidják a magyar egészségügyet, ha valaki, én tudom, láttam, milyen lelkiismeretesek az egészségügyi foglalkoztatottak, az ápolók, ápolónők mindig türelemmel és jókedvvel látták el munkájukat, az orvosok mindig biztattak és rendelkezésemre álltak, bármilyen kérdésem is volt a betegségemmel kapcsolatban, mind Debrecenben, mind Budapesten.

        Végül a család. Nem csapok be senkit, egy ilyen betegség és ilyen hosszan tartó kezelés alatt rengeteg a hullámvölgy. Sokszor láttam a családtagjaimon, hogy ők is fáradtak, lelkileg nagyon kivannak, de soha nem mutatták, mert tudták, hogy az igazi szenvedést én élem át. Ha a családom és a barátaim nem álltak volna mögöttem, nem tudtam volna végigcsinálni. Egy kicsit el lehet szontyolodni, sőt, talán kell is, de az esélyt meg kell adni magunknak. Nem az a lényeg, mit érsz el, hanem hogy mit teszel meg érte.

        Tibor

        Küldje el Ön is történetét!