• Önkéntesként Afrikában
        ildiko blogja

        Angol wc van, kultúrája még nincs

        Ezt a megállapítást az irodában tettem. Ha le lehet húzni, szuper, ha meg nem, egyszerűen latrinaként használható? Látnotok kéne.. Vagy inkább nem is. Én akkor se megyek be oda, ha szétrobbanok!

        Tegnap meglátogattuk Patrick-ékat hogy csináljunk néhány fotót a bébiről, aki két nevet kapott: Promise (ígeret) illetve Happiness (Boldogság). :) Aranyosak voltak, kaptunk ebédet is, azt mondták hogy annyit főztek amennyit karácsonykor, bár az összes husit a kis bádogedényben egy fél, vékonyka csirkecombbá sem tudtam volna összeikeázni. Nem is volt merszünk venni belőle... Az órákig tartó hazaútnak pedig, mivel minibusz arrafelé csak úgy kétnaponta jár, gyalog indultunk neki, a tűző napon. Jól megfeküdte a hasunkat a nsima ?szerintem nekem a szervezetem már beleunt a kukorica bárminemű feldolgozásába is, és egyszerűen csak leállt vele-  a szóval nagy volt az öröm mikor egy biciklitaxit megpillantottunk. Sajnos csak egy volt hármunkra, így a ?kinek adjuk meg az esélyt a túlélésre? alapon először a legkisebbet, Pri-t tettük bringára, majd a ?dzsungeltelefonnak? hála hamar megjelent még kettő, így mi is fellélegezhettünk Viktorral. Annyira örültem neki hogy nem kell tovább vánszorogni hogy még az sem zavart hogy a nyitott ingje a menetszélben teljesen befedte a fejemet, szóval jobb híján csak egy barna hátat csodáltam az út nagy részén. És így mindkétszer váratlanul érhetett, amikor a sziklás és szűk vágásokon beszaladtunk a kukoricásba :)

        Itthon a mikrohitelt ügyintéztem és már 7-kor ágyba zuhantam.

        Ma pedig Anthony-val újabb igazolvány-kép gyártásra indultunk, motorral, ami ma is éppolyan rázós és fárasztó volt mint a legutóbb. A rodeóbika kiskutya ehhez a túrához képest, ahol a sziklás utakon rázkódunk fel és le. Csak ma ötször (!!!) esett le a lánc a motorról, és az egyik alkalommal tényleg azt hittem hogy ott ragadunk az ezer fokban a semmi közepén. Persze a passionate-ek nem mindenhol jelentek meg (de olykor még maguk a field officerek sem, akiknek a feladatuk lenne az embereiket összetrombitálni..).  

        De minden megérte azért az élményért amit ma kaptam. Egy iskolához érve a tündéri ovis kiskölkök odasereglettek hozzám amint leszálltam a motorról, és miután az egyikük bátorkodott megfogni a kezem, mindenki az én kezemen csüngött. Aztán elkezdték birizgálni a gombjaimat, cipzárjaimat, minden lógó darabra jutott egy kéz a táskámon is, és még akkor is fogdostak mikor a képeket csináltam a felnőttekről. Fogdosták a karom, húzogatták rajta a szőröket (nekik teljesen csupasz a karjuk), nagyon édesek voltak. A legcukibb egy kisfiú volt, aki már az elejétől kezdve fogta a kezem, másik kezében egy kiszáradt gyógyszeres üvegcsét tartott, és azt szopogatta, gondolom valami íz maradvány még volt az üveg száján. És mindenkit aki odajött, és le akarta szedni a karkötőmet, ő zavarta el tőlem, pedig neki nem is kellettek azok. Csak meg akart védeni engem :). Remélem látom még egyszer.

        Nem minden nap történik meg az emberrel hogy húsz koszos kis lurkó csüng rajta, szótlanul, csak a szemét bámulva, a kezét szorítva. Ezek azok a pillanatok amiket csak Afrika adhat meg, és amiket sosem szeretnék elfeledni.