• Önkéntesként Afrikában
        ildiko blogja

        A leghosszabb hétvége (2)

        November 30

        Reggel 4-kor a szokásos muszlim ének megváltásként érkezett, és fél 5 után, mikor teljesen világos is lett, hazarohantam valami ehetőt előállítani. Mivel a piac is csak 7-kor kezdődik, és elutazásunkat tervezve már csak szűkösen vásároltam az elmúlt napokban, komoly kihívást okozott hogy mi is lenne az ami tápláló és ehető is lenne. Végül is 2 óra alatt sikerült egy kisebb lagzira elegendő ennivalót összehozni, és 8-ra, remegő lábakkal, bízva benne hogy még mindig minden rendben van, vissza is értem. Ekkorra Viktor már megkapta a reggeli infúzióját, illetve reggelit is, ami nagyjából csak híg zabkása volt. De láza változatlanul nem volt és határozottan jobban, kvázi panaszmentesen érezte magát.

        A betegtársak és azoknak a hozzátartozóik minden mozdulatunkat érdeklődve figyelték. Nézték mit eszünk, mit csinálunk, hogyan járunk, éjjel-nappal ránk szegezték a tekintetüket. Sokszor önmagában fehérnek lenni is nagyon-nagyon fárasztó tud lenni Afrikában. Az ember csak szeretne eltűnni kicsit, elveszni a tömegben.
        Mindemellett ők óhatatlanul a pénzeszsákot, a munkaadót, a szponzort látják minden fehér emberben, és kihasználnak minden alkalmat hogy valahogyan felhívják magunkra a figyelmünket. A kórteremből majd mindenki odajött hozzánk, érdeklődve a hogylétünk felől, persze nem egészen érdek nélkül. Egy férfi, akiről kiderült hogy HIV pozitív, és a felesége is, segély- vagy munkalehetőségek után kajtat, de hiába kapja az ARV kezelést, nem nagyon képesek érdemi munkát végezni, így bennünk látta meg a boldogulását. Mi persze elmagyaráztuk neki, hogy igen, nagyon jó helyen jár, adja meg a címét és a TCE field officerek felkeresik, bevezetik a legközelebb eső positive living club-ba, ahol, ha szerencséje van, valami bevétel-teremtő tevékenység is zajlik. Ő nagy örömködve, nyilván félreértve a mondókánkat, gondosan meg is adta a címét, most már valószínűleg minden nap jól körbe fog nézni az utcájukban hogy merről jön már a pénzvonat...

        Egy kamasz társaság meg, egy 16 éves maláriás fiú (vagy lány…, szegény csontsovány volt, és 6 évesnek nézett ki) kérésére azzal a szöveggel állt elő a bevezető két mondat után, hogy ők szeretnének a barátaink lenni. Mondtam hogy jó, ez nagyszerű, majd összefuthatunk Blantyre-ben, ahogy a barátok szoktak, mire azt felelték hogy ők inkább arra gondoltak hogy majd ha újra Európában leszünk, akkor jusson eszünkbe hogy nekünk vannak jó barátaink Zombában, és küldhetnénk valami ajándékot nekik…

        Nem tudom, nekem egyre kevesebb türelmem van ezekhez a beszélgetésekhez. Mindig azzal nyugtatom magam hogy szegényeknek nem nagyon van más lehetőségük és igen, tény hogy a fehér ember gazdagabb, és ha segítség jön valahonnan, az attól szokott jönni, szóval nem kell haragudni rájuk, mert csak teszik amit az életösztönük diktál nekik. De ezt nap mint nap megélni nagyon nehéz. És bár valóban több pénzünk van mint nekik, nem ezért vagyunk itt hogy pénzt adjunk a kezükbe, és nem is ez a megoldás. Ugyanakkor jó lenne segíteni így is, egynek, párnak, de leginkább mindnek, s így a saját lelkünkkel hasonlunk meg ilyenkor, a hideg érzéketlen fehér ember szerepében.

        Na de a lényeg most, hogy Viktor remélhetőleg szépen gyógyul, ha holnapra sem lesz láza akkor ki is jöhet a kórházból, és mehetünk is együtt a TTC-be, Blantyre-be. Én ma este hosszas dilemmázás után hazajöttem, megpróbálok pihenni egy kicsit, és elkerülni a szúnyogokat. Bár az az igazság hogy jobb szerettem volna ha mindez velem történik meg. Pont tegnap a kirándulás alatt mondtam Viktornak hogy szeretném megismerni jobban a Malawi egészségügyet, beszélgetni HIV pozitív emberekkel, jobban belelátni a nyomorukba, a szegénységbe és tessék, megkaptam. Bárki is irányítsa az életemet, jó munkát végez…De mégis jobb lett volna ha egyedül kapok leckét.

        És furi belegondolni abba is, hogy mindig valamilyen szörnyűségnek kell történni az emberrel ahhoz hogy emlékeztetve legyen milyen mázlista is. Ha az előzőre gondoltam azt, hogy életem leghosszabb éjszakája volt, akkor tévedtem...

        Másnap reggel pirkadat után rohantam a kórházba, ahol szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, Viktor makkegészségesnek érezte magát, s néhány órácska várakozás után a dokink és egy német doki is a hazaengedésünk mellett voksolt. A teszt eredménye negatív lett, ami jelentheti azt hogy valóban nem maláriával álltunk szemben, mert ahhoz túl gyors volt a felépülés, és könnyen lehet hogy inkább egy romlott sárga kis bogyó által okozott mérgezés váltotta ki ezeket a tüneteket, de az is lehet hogy csak a teszt nem mutatta ki- ez elég gyakori eset a maláriateszteknél, főleg ha az ember doxyciklint szed a megelőzésre. Mindenesetre az volt a legjobb megoldás amit tehettek, hogy malária ellen kezelték, illetve kapott más antibiotikumot és jó sok infúziót is, szóval hamar rendbehozták, de igen, ez Afrika, sose tudod meg mi is volt a bajod…

        Szóval délelőtt gyors búcsút intettünk kedves betegtársainknak és délután egy kínzásnak felérő utazással elvergődtünk a TTC-be, és birtokba vettük a már sokadik közös kis otthonunkat.