• Önkéntesként Afrikában
        ildiko blogja

        Izelítő Malawi vidéki arcából

        November 19-20

        Nehezen tudom megszokni hogy 3-kor ébredünk, bár a szervezetem nem tiltakozik ellene, mivel fényes nappal és dög meleg van, az agyam mégis ellenáll. Így 6-kor kvázi mosott rongyként mászunk ki reggelente az ágyból. Viszont bejelenthetem hogy nagyon úgy tűnik, Malawiban beköszöntött az esős évszak (a szúnyoghaddal kézenfogva). Most még szerencsére csak éjszakai és délutáni felhőszakadást jelent, de olyat, mintha dézsából öntenék. Amikor elkezd csepegni, az emberek az utcákon elkezdenek rohanni (ami Afrika lassúságához képest igen mulatságosan hat). Mi először nem vettünk róla tudomást hazafele jövet Sanhával, de aztán a saját bőrünkön éreztül meg hogy nem ártott volna nekünk se követni a példát…

        Délelőtt úgy döntöttem megyek egyet sétálni a városba, meg a piacra, bár még egyedül nem voltam. Az emberek ugyanúgy alien-nek néznek, a gyerekek integetnek, beállnak egy-egy pózra ha előveszem a gépet (borzasztó hogy nem lehet spontán képeket csinálni, pózolnak mint a magazinokban), de úgy másfél óra bolyongás után úgy döntöttem elég volt a sétából, mivel még mindig nagyon le tud fárasztani a folyamatos koncentrálás a városi tömegben. Ki jön velem szembe, ki jön mögöttem, ki köszön rám, kire kell mosolyogni, ki nézi a táskámat, merre ugorjak félre egy száguldó minibusz elől. A nap további részét is az irodában töltöttem, küzdve a nettel, és mosolyogva azon hogy hogyan is készülnek itt Afrikában a felettesek két héttel előre bejelentett látogatására. Mindenki csinibe volt vágva, nagyjából mindenki feketében, reggel 8-kor a meeting-szobában (ami igazából egy üres szoba néhány rattan székkel) feszesen ülve várták az érkezőket. Akik este 5-kor még nem voltak itt…

        Estére megállapodtunk páran a házban hogy veszünk közösen vmi jópofa csirkét és megesszük. Természetesen az áram- vagyis az áramszünet- ezeknél az alkalmaknál sem rest emlékeztetni minket hogy Afrikában vagyunk, ezért 1 óra tétlen várakozás után a szenes megoldást választottuk, elküldtük az őrt szénért, lányosan küzdöttünk a begyújtással, majd pár óra múlva elfogyaszthattuk a mai zsákmányt.

        Csütörtök reggel 6-kor keltünk útra Konsta-val hogy a 4-es számú patrol-ban (osztag) megnézzük hogy mit csinálnak a field officer-ek. Első ízben egy minibuszt intettünk le, ami már meglehetősen tele volt, de természetesen nincs olyan rakás amire még nem férne, felvettek minket. Persze ilyenkor előre meg kell állapodni az árban, mert utólag heves viták kerekedhetnek belőle, amihez, hogy őszinte legyek, nem sok vér van a … A 12 fős minibuszban 18-an és egy csirke utaztunk Thonva-ig, ahol aztán biciklitaxira pattantuk. Ez a csodás szolgáltatás megtalálható minden faluban, annyit jelent hogy fiatal srácok fuvaroznak a biciklin. Az ülés kényelmes, van kis kapaszkodó is, azaz nem kell ölelgetni őket, és még rádió is volt rajta!! Elég hosszan mentünk, hegyes-völgyen területen, szóval néha már-már gyilkosnak éreztem magam, hogy én nem segítek neki hajtani. De végülis ezért kapja a pénzét, izzadjon egy kicsit .

        Aztán találkoztunk a field officerekkel, akik természetesen sem időben, sem létszámban nem voltak jelen, majd az egyiket kiválasztottuk és őt kísértük el a napi túrájára. Ez konkrétan azt jelentette hogy az akkora már bőven tűző napon a tarlón sétáltunk, házcsoportról házcsoportra járva, mindenhol kicsit megpihenve, a szokásos üdvözlési rituálékat megejtve. Hihetetlen szeretettel üdvözölnek minden érkezőt, azzal a nagyon együgyű párbeszéddel ami soha semmilyen körülmények között nem változik … Vicces.

        De ma igazán volt szerencsém a valódi Malawi képébe bepillantást nyerni, hogy hogyan is él a többség, a vidék. Megtudtam olyan dolgokat például hogy a chief-nek, azaz a helyi „törzs”főnöknek mindig be kell jelenteni ha elmész valahova a faluból (szétszórt házcsoport), illetve ha megérkezel, így mindenki aki tudni akarja hogy xy merre jár, elég hozzá elzarándokolnia. Egyébként a falufőnökök is teljesen normális emberek, ne valami arcán tetovált, pávatollat hordó, fűszoknyás valakire gondoljatok. Vagy például ha meghal valaki akkor a házhoz vagy házcsoporthoz legközelebb eső földútra keresztbe zöld ágakat tesznek, és ha biciklivel vagy motorral jössz, akkor le kell szállnod, mert csak gyalog mehetsz át rajta. Láttam sok sok gyerkőcöt, akik vékonyka alkatuk ellenére nagy hasúak, feltehetően férgesek, vagy a fehérje nélküli táplálkozás alakította ezt ki.

        De a legfontosabb megállapításom az hogy bár Malawi a világ legszegényebb országai közé tartozik, a napi 1 dolláros bevételt nem éri el az átlag, ez a szám nagyon relatív abban az értelemben hogy ezeknek az embereknek megvan mindenük ami a boldogságukhoz kell. Nagyon vidámak, sokat dolgoznak, és hihetetlen szervezettek. Talán Buthan mintájára itt is nem GDP-t hanem GNH-t kéne mérni, ami a growth national happiness-nek felel meg (össz nemzeti boldogság). Ezzel az élmezőnybe kerülnének. Mezőgazdaságból, minimális iparból megélnek, persze ez csak épp a szűkös megélést jelenti. Arra már nincs pénz hogy valami is fejlődjön, vagy ha valami nincs, lehetőség legyen rá, az egészségügyre fordított pénz egyértelműen nem elég semmire, és az emberek, főleg a vidéki területeken- mint ahogy Magyarországon is- kimaradnak az információáramlásból. Ezáltal nem tudják megelőzni, meggyógyítani, átlátni, megoldani… És persze a városokba betört a „nyugat”, a ruhák, az elektronika, és mivel minden ember életcélja a birtoklás, egyre kevesebbnek fog tűnni az a pénz amijük van, ami hosszú távon fejlődéshez de pusztuláshoz is vezethet. Unokáink se fogják látni…

        Na de visszakanyarodám, feltornázva egy kereskedő mai bevételét egy dollár felé, vettem egy 2m-es ruhadarabot, amit a nadrágom köré tekerve nem kell szégyenkezzek a sokszor fehér embert még nem látott vidéki nénikék előtt hogy nekem nincs ilyen, és aminek elég élénk színe is van ahhoz hogy ne tűnjek ki a tömegből. Egyébként tényleg furin néznek ha csak nadrág van rajtunk, de tekintve hogy 10 évvel ezelőtt a nők még nem hordhattak nadrágot, nem meglepő. Egyébként ma is csak városokban, és csak nagyritkán lehet „modern” nőt látni. Délután elmentünk egy óvszer bemutatásra, amit egy field officer tartott az ún. passionate-eknek, akik önkéntesként, személyes meggyőződésből akarják a TCE munkáját segíteni valahogy. Elég sokan voltak, most csak férfiak, nagyon lelkesek és az előadás vmi professzionális volt.

        Hazafelé egy kisteherautó platójára kérezkedtünk fel, akik INGYEN elhoztak Thonváig (és csak ketten voltunk a platón, afrikai zenét játszottak nekünk a rádióban), és onnan minibusz… Itthon kimostam a kútnál moszószappannal a heti adagot, és már csak a sebeimet nyalogatom, ugyanis a reggeli hűvösben elfelejtettünk naptejre gondolni, szóval a nyakam, vállam vörösebb mint a ráké…De ez egy jó nap volt.