• Önkéntesként Afrikában

        ildiko blogja

        A következő lunzui prosti-meetingen, ki hinné, 3-ig nem bukkant fel senki sem, még Patrick sem aki végül elvállalta a biznisz oktatást nekik. Én nem igazán voltam kíváncsi a csicseva előadásra, de végül mikor mindenki előkerült és elkezdődött a meeting mégis ottragadtam, és jólesően konstatáltam hogy nagggyon jó az előadás. Látszott hogy minden fontosabb dologról beszél és a stílusa is nagyon tetszett. Magyar egyetemen is ritkán hall ilyen jó beszédet az ember. Még el is gondolkodtatott hogy lehet mégis jó lenne igazgatónak az árvaházba! És valami égi irányítás folytán elkezdett nekem az ő területén működő árvaellátásról beszélni amit ő hozott tető alá, mióta a TCE-ben dolgozik, és hogy a TCE végeztével a szülőfalujába visszaköltözve szeretne árvákat támogatni. Pedig egy szóval sem említettük neki a tervünket! Én meg kikérdeztem hogy mit és hogyan csinált ebben a projektben, és hogy hol is van pontosan a szülőfaluja, mire ő felajánlotta hogy menjünk el a hétvégén együtt. OK, gondoltam ebből még lehet is valami.

        Közben megérkezett végre Silvana, a brazil lány aki Priscilát váltja, ő is a TCE-ben lesz és ő is itt fog élni Chilangomában. Aranyosnak tűnik, tipikus brazil, aki mindig mosolyog, de sajnos csak töri az angolt, bár ez nem biztos hogy megnehezíti majd a kommunikációt. Mert azt már az angliai suliban észrevettem hogy a kommunikáció egyáltalán nem nyelvtudás, hanem nyitottság kérdése.

        Meglepő, a field officerek elkezdték visszafizetni a mikrohitelt! Sőt egy kicsit többet is hoztak, ami egyenesen hihetetlen itt. Na de várjuk ki a végét, nem? Remélem nem fog alábbhagyni a kezdeti lelkesedése a csapatoknak, hiszen lesz hova tennünk a visszafolyó pénzt.

        Egyik délután Viktorral elmotoroztunk a Pilirani területén létrehozott könyvtár megnyitójára. Volt jó sok formalitás, és még több színi előadás, mind a könyvtárról szólt természetesen, és majdnem mind arról hogy milyen következményei vannak annak hogyha ellopod a könyveket. Hát igen, erre az eshetőségre készülni kell, azért azt ők is tudják hogy a könyveknek értéke van (vagyis pénzzé lehet tenni), de fogadok hogy páran nem értik miért könyvtár születtett itt és miért nem ingyen kajálda?De csak megértik egyszer.

        A megnyitó legmeghatóbb pillanata egy dal volt amiben csicsevául elénekelték hogy köszönik a fehér lánynak hogy elhozta ide ezeket a könyveket :) Majdnem sírva fakadtam?

        Mindenesetre ez az egy megnyitó (ami úgy 4 órácska hosszan nyúlt el) bőven elég volt, szóval mondtam a többi field officernek hogy nem sértődöm meg ha nélkülem nyitják meg többi könyvtárat.

        A hétvégén ellátogattunk Patrick-kal a szülőfalujába, vagyis ahhoz a pár házcsoporthoz ahol a családtagjai élnek, megismertük az egész pereputtyot, miközben megint kaptunk egy gyenge napszurast? No meg egy tököt útravalóul. Ezzel az a gondunk hogy nem tudjuk hogy főzni kéne vagy sütni mert eddig csak a töklevéllel találkoztunk a tányérunkon. De majd elválik, lehet kicsit főzzük, aztán meg megsütjük :)

        És láttuk testközelből az itteni egyik SOS gyermekfalut, ahová eltökélt szándékom egyszer ellátogatni, s ha lehet egy kicsit dolgozni is, megnézni hogy ott hogyan mennek a dolgok.

        Névnapomkor nagyon édesek voltak az önkéntesek, mindenki meglepett valamivel, már aki tudta mi fán terem az a névnap. Kaptam egy új csitendzsit amit magam köré tekerhetek amikor megyek a falvakba, szép színes, elefántos :) És a svédek csináltak nekem egy bundáskenyeret, ami ugyan nem is igazán bundáskenyér, mint inkább egy kenyér volt rántottával összesütve, de aranyosak voltak hogy megleptek vele, annál is inkább hogy leégett az adapter a konyhában amivel a rezsót működtettük az ünnepi napokon, szóval lehetett megint a zöld csodafolyadékkal ügyködni. És, ezt el se hinnétek, a fiúk, hallgatva a hónapok óta tartó sóvárgásomat egy kis magyar ropi után, sütöttek nekem egy zacskónyi ropit!!!!!!! Ahogyan kell, nyújtották, sodorták, sózták? Tényleg hihetetlen hogy az ember mi mindenre tud vetemedni ha szükség van :)

        A vasárnap legnagyobb attrakciója Ádám szülinapi felköszöntése mellett egy kedves kis levél volt Franciaországból miszerint az ott élő barátaink szívesen segítenenek a képeslapjaink terjesztésében, mégpedig nem is csak úgy, egyszerűen eladva. Azt találták ki hogy gyerekek írnának személyeknek, névre szólóan egy köszönő üzenetet, azért a kis apróságért (vszínűleg valami étel-füzet-szappan csomag lesz) amit én adok oda nekik hogy ezt xy küldte neked. Ezeket a lapokat meg a célzott illető megvenné, mégpedig nem is kis pénzért, darabonként kb 5 euróért. Ebből én fizetném a postaköltséget, kifizetném a "gyártókat", azaz az árva- és HIV-klubok tagjait, és vennék valami ajcsit a gyerekeknek, a maradékot meg megtartanám az árvaházhoz. Na már ez a hír elég volt hogy egész nap vigyorogjak, és még aznap átadtam Piliraninak egy halom újabb lapot, meg egy újabb ragasztót :) Látjátok mennyi klassz ember van a világon! Érzem én, menni fog ez!

         


        Péntek reggel korán keltünk, elbúcsúztattuk Sachiét, és átvettük a ránkhagyomázott cuccokat, meg az itteni közösségeknek szánt adományozni valót. Aztán kihordtuk a harmadik könyvtárnak is a könyveket majd a hivatalosan havonta, valójában, afrikai ütemben három havonta megrendezett DI meetingen csücsültünk és hallgattuk, csodáltuk az országban tevékenykedő önkéntesek munkáit.

        Szombaton elindultunk a nagy árvaház-felfedező utunkra, Luchenzába, a Mulanje hegy lábánál lévő frissen megalakult árvaházat megnézni és megtudni minden lehetséges infót, amire szükségünk lehet. A végeláthatatlan utazgatásoknak köszönhetően délre értünk oda Petrához, az osztrák lányhoz. Kicsit megszeppentünk mikor a lakásba belépve egy halom ember fogadott minket, akik épp ott vendégeskedtek, de szerencsére ők hamar továbbálltak hogy túrázzanak a hegyen. Így le tudtunk ülni vele, de sajnos néhány kérdés után világossá vált hogy neki nincsen árvaháza, hanem inkább a Malawiban illetve egész Afrikában divatossá vált közösségi alapon működő árvaellátást csinálja, de talán nem csak árvákra fókuszál, hanem egész közösségekre. Van egy központjuk, amit még a önkéntessége alatt húztak fel (ez végülis egy ovi) és ott osztanak ennivalót, illetve ott tartanak közösségi foglalkozásokat, stb. Egyébként a téma nagyon érdekes és a mi fantáziánkat is mozgatja mivel ez az elfogadott, gyerekcentrikus árvaellátási forma, na és nem utolsósorban még olcsóbb is működni vele mint egy árvaházzal. Na de mindig lesznek olyan nagyon sebezhető lurkók, akiknek hiába adunk reggel egy kaját, a befogadó családnál fizikai munkára van fogva, vagy teljesen elfogadhatatlan körülmények között él. (Ez általában nem a család rosszindulatán inkább a szűkös anyagi helyzetén múlik.) És nekik elengedhetetlen az intézményes, árvaházi ellátás, hogy garantálni tudjuk hogy a lurkó emberi jogai nincsenek lépten-nyomon semmibe véve. Na szóval kissé csalódtam hogy ma nem fogunk aprókat szorongatni és innentől kezdve nem is láttam értelmét az egész hétvégés maradásunknak, szóval gyorsvágtában leléptünk, és még épp sötétedés előtt haza is értünk.

        És akkor most ugrunk egy nagyot, a következő hétvégére. Azt hiszem ez sikerült a Malawiban töltött idő alatt a legjobban, annyira tömény és mozgalmas volt mintha legalább két hét alatt zajlott volna le.

        A hétvége most már pénteken reggel elkezdődött amikor Viktorral útrakeltünk Liwonde felé. Az úticélunk a Littlefield árvaház volt, tőlünk északra úgy 600 km-re amit egy amerikai nőci alapított. Ő nincs itt így a malawi igazgatójával vettük fel a kapcsolatot hogy várjon minket. Lunzui, blantyrei és limbei átszállás után felkerültünk egy igazi buszra (nem minibusz!!), ahol rendesen kalauz, csekkfüzettel szedte a pénzt. Szóval az utazás valamivel több kényelmet sejtetett, de sajnos busz ide-busz oda, még így is elég hosszú volt mire elértünk Ntaja-ba. Ott várt ránk Shaibu, az igazgató (31 éves malawi pasi, nálunk azt mondanák rá hogy izomagy: fekete testpóló a habtestén, fekete gatya, csilivili bőrcipő (természetesen a hátsó részén papucsként letaposva, ahogy malawiban szokás) és egy slusszkulcs :)). Vele kikocsikáztunk az árvaházba, ami végre valódi, hamisítatlan, vidéki árvaház volt! Körbenéztük az épületeket, megnéztük mivel és hogyan kezdték, és megcsodáltuk ?az eleinte még megszeppent - aprókat (na jó annyira nem aprók, 2-től 16 évesig vegyesen). Ekkor Shaibu lelépett egy bevásárló útra, így mi ottmaradtunk a gyerekekkel, és mondhatom hihetetetlen csodás 3 órát töltöttünk velük. Pózoltunk a kamerának, pirospacsiztunk-persze mindenkivel legalább százszor, körbenűlős fogócskás játékban bohóckodtunk velük, vagy csicseva-angol- mutogatás nyelvrendszerrel kommunikáltunk, és végig, folyamatosan mosolyogtunk, és alig tudtuk eldönteni hogy éppen kinek a kezét is fogjuk, ki is üljön az ölünkbe, kivel foglalkozzunk jobban. Teljesen beléjük szerettem, különösen egy kisfiú, Kaszim ejtette rabul a szívem. Tündéri mosolya volt, nem is csinált mást csak mosolygott és szemmel láthatóan csak akkor érezte jól magát ha az én közelemben volt. Ha ült az ölemben, vagy csak átölelte a lábam, de mindig jött oda hogy mellettem legyen. Még mikor a körbenülős játékot játszottuk (mikor elméletileg mindenki random helyezkedik el) , akkor is azt vettem észre pár perc után hogy a gyereksűrűség igencsak megnőtt körülöttem, míg a kör más részei elég kopárak lettek, Kaszim pedig egyenesen elém ült le a földre. Édesek voltak :) pirospecsenye

        Aztán besötétedett, és mivel nincs áram, a gyerekek a vaksötét udvaron majszolták el a nsima-vacsijukat. Mi is csak a hangok alapján tudtuk hogy ott vannak, olyan sötét volt hogy az orrom hegyéig nem láttam el. Nem is tudom hogyan tudnak boldogulni így (valószínű elég sokszor más is lecsúszhat a torkukon a tányéron felhalmozott kukoricakása mellett ? de hát így leszel életrevaló itt?)Aztán megérkezett Shaibu is, akit beavattunk a látogatásunk valódi okába is, miszerint információt gyűjtünk, és ő elképesztő segítőkészséggel kezdte pörgetni az agyát hogy egyetlen fontos információt se hallgasson el előlünk. Megosztott velünk sok-sok okosságot és egy halom praktikus tanácsot kaptunk tőle, még azt is felajánlotta hogy az általunk megbízott személyt és az árvaház működését időnként lecsekkolja és jelent nekünk e-mailben, ha már nem leszünk itt. Jobb több lábon állni. Illetve hogy segít minden kezdeti dologban, az építkezéstől kezdve a hivatalos ügyekig. Aztán, a nap ráadásaként, megszervezett nekünk egy kora-éjszakai autós kirándulást egy szomszédos faluba, ahol a korábbi népjóléti miniszterasszony él, hogy ötleteljünk vele egyet (Ez volt az első alkalom hogy sötétben házon kívül voltunk!) A néni nagyon szívélyes volt, egy koromsötét szobában tudtunk vele beszélgetni egy keveset az elképzelésünkről, és ő is felajánlotta a segítségét egyrészt a hivatalos-regisztrációs ügyekben, másrészt abban hogy a megfelelő falut megtaláljuk. Ha lesz némi elképzeklésünk hogy hol szeretnénk letelepedni, akkor ő meglátogatja ezeket a helyeket, és beszél a falufőnökökkel hogy megtudakolja a témához való hozzáállásukat, s így talán el tudjuk kerülni az örökké keresztbe tevőket vagy a pénzéhes fajtát. Sajnos ezen a területen (vagyis a HOL kérdéssel) még nagy problémáink vannak, ugyanis nem szeretnénk itt Lunzu környékén maradni, ahol most vagyunk, mert nekem meggyőződésem hogy vannak Malawiban ennél nyugodtabb helyek is, de a legnagyobb bajunk az az lesz, hogy a kiválasztott területen kell hogy legyen legalább EGY megbízható ember. Ezt sokszor még otthon sem tudod megmondani hogy ki lesz az akiben megbízol, akire hagyhatsz pénzt, várhatsz tőle kreativitást és egy kis üzleti szellemet, de itt, ez mondhatni lehetetlen. Szóval nagyon nagy fejtörést okoz még ez a kérdés, de mindenesetre jó volt hallani a támogató hozzáállását. Egyébként az övé talán még érthető is, mivel nyugdíjas, nemigen csinál semmit se, és ezzel kicsit úgy érezné hogy tesz valamit a kis hazájáért, de Shaibu már-már zavarbaejtő segítőkészségén hosszasan tanakodtunk Viktorral. Aztán arra jutottunk hogy ő az a minden lében kanál fajta, aki szintén büszkeségből is segít, meg hát a fehér emberrel barátságban lenni sosem rossz üzlet, még ha neki van is egy jó barátja már Amerikában.

        Aztán este 10 körül, mikor már farkaséhesek voltunk és hulla fáradtak az 5 órai kelés, 7 órás utazás, és az árvaházi zsibvásár miatt, magunkba tömtünk egy kis nsimát egy kis rághatatlan kecskehússal, majd koromsötét szobánkban ágyba zuhantunk. Reggel még megölelgettem kicsit a mosolygós szerelmemet, Kaszimot aki jött is hozzám ahogyan meglátott, majd Shaibu elvitt minket egészen Liwondéig, ahol a nemzeti parkban terveztük eltölteni akövetkező napot. A parkban körbenézve a lefoglalt helyünket megállapítottuk hogy a paradicsomba érkeztünk, a természet belsejében nagyon igényesen kialakított kis szállás volt ez. Először egy 20 ágyas terembe cuccoltunk be, de hamar meggyőztük magunkat hogy egy kis ráfizetéssel inkább kiveszünk egy kényelmes kis sátrat, ahol legalább megmarad a személyes terünk. Aztán 11-kor egy szafari autóval elvittek minket a Shire folyóhoz, ahol az evező-túravezető emberünkkel kenuba pattantunk, és vagy két órán át szeltük, napernyőnk alatt csücsülve a nyugodt vizet és lencsevégre kaptuk a fürdőző vizilovakat. Bár csak messziről, mert nagyon dühösek tudnak lenni ha megzavarják őket, amit így nem mertünk megkockáztatni. Én szerettem volna krokodilt is látni, de mivel most esős évszakban elég magas a vízszint, alig lehet taláni sekély vizet ahol pihennének, így valószínű mind a kenunk alatt cikázott? Na de nem baj hogy nem találkoztunk velük :). A folyó fentebbi szakaszain lehetett volna látni talán orrszarvúakat, vagy fürdőző elefántokat, de oda csak motorcsónakos kirándulással lehetett volna menni, ami drágább volt mint ez, és még akkor sem volt garancia hogy látunk valamit. Ezért azt most kihagytuk, és inkább pihenéssel töltöttük a nap hátralévő részét. A természetben elcsócsáltuk a tonhalas szendvicsünket, és hallgattuk a távolban pancsoló vizilovak beszélgetését. Délután pedig ? a kedves túravezetőnk tanácsára- megkerestük a lodge (az egész terület, ahol különböző kategóriájú szállások vannak) tulajdonosát hogy megkérdezzük nincs-e szüksége fiatal munkaerőre. Azon agyaltunk ugyanis, hogyha a közelben tudnánk árvaházat nyitni, akkor nem jönne rosszul egy kis plusz bevétel a saját magunk eltartására (ház bérlés, kaja, biztosítás stb), és Viktornak amúgy sincsen túl sok szerepe az árvaházi ügyekben, ráadásul a lodge-manager-i állás, ami épp most üresedett meg teljesen testreszabott lenne a képesítéseinek és a gyakorlatainak. Na és persze az sem lenne rossz, ha esetleg ott lakhatnánk a munka fejében, ahogyan minden alkalmazott csinálja. Tehát durr bele, elregéltük életünket a nem kicsit őrült-fejű, egyébként fehét bőrű dél-afrikai fickónak, aki elég pozitívan fogadta a kérdésünket, és végeredményben elég sok biztatót mondott. Ha Viktor ezt elvállalná akkor már májustól kellene kezdenie, hogy felkészüljön  a júniustól kezdődő szezonra, ami viszont itt a camp future (két hónapos extra ittlét) periódusunkat változtatná meg.

        Na szóval a fickó egyébként elég sok mindenben benne van, bárt nyit éppen a tónál, illetve van egy trust-ja, ahol ők is pre-schoolokkal foglalkoznak, illetve kisebb bevétel ?teremtő és környezetvédelmi projekteket futtatnak, szóval munkát tudna adni bőven. Amivel figyelmeztett minket, hogy ott a bush-bush-ban (a vadonban) elég hamar be tud kattanni az ember (ez lett az előző alkalmazottja sorsa is..). De belegondolva ebbe az ottlakásos dologba, nekem ez mégse lenne túl előnyös mert elég messze van mindentől és onnan nagyon macerás lenne ügyeket intézni.

        Na majd meglátjuk.

        A sátor egyébként elég kényelmes volt, volt benne két ágy, párnával(mondom párnával!!!), és takaróval, illetve kaptunk egy viharlámpát is (mivel sehol nincsen áram bevezetve) és spirálokat a szúnyogok ellen. Minden nagyon pöpec volt, nagyon jót aludtunk a jó levegőn, még úgy is hogy ez erdő zaja néha kicsit félelmetes volt.satrunk

        Reggel aztán egy erdei reggeli után útrakeltünk hazafelé, és szerencsénkre Liwondében találtunk egy még nagyobb buszt mint amivel jöttünk, ami meglepetésünkre minden eddiginél olcsóbban elhozott egészen Blantyre-ig. Az egyetlen elviselhetetlen dolog a fülsüketítő zene volt benne ami szó szerint bántotta a dobhártyámat. Na meg a baromi huzat, ami elől alig tudtunk hogyan fészkelődni hogy ne folyjon ki a szemünk. Hiába, Afrikában vagyunk, szokjunk hozzá, ez sosem lesz kényelmes?

        A két nap alatt ért millió inger és szerzett információ természetesen az agyam pörgetésére ösztökélt a buszban. Próbáltam rendet tenni valamennyire a gondolataimban, a lehetőségekben, próbáltam megfelelő, akár mozgatható embert találni az ismerősök között, kisebb költségvetést készíteni, a lehetőségeket mérlegelni, összekapcsolni őket, hogy minél többet ki tudjunk használni, stb. Hihetetlen komplex ez az egész ügy, a szponzorkereséstől kezdve, építkezés, tárgyalások, hivatalos papírok, alapítvány létrehozása és annak működtetése, a gyerekek kiválogatása, azokért felelősség vállalás, orvosi ellátás, magunk eltartása, hazautazás, mindent, mindent eldönteni, megszervezni, és nem sok mindenkire lehet itt támaszkodni. És amikor belegondolok hogy hol akarom mindezt megcsinálni; hogy ez egy olyan ország ahol nem tudok úgy elindulni az utcán hogy ne szóljanak be minden második lépésnél valamit az azungunak, hogy ne vágjanak át; ahol állandóan, minden pillanatban résen kell lenni, ahol a közlekedés a sírba tudna kergetni, és ahol nincs jó vörösbor, nincs csemeguborka vagy tejföl, akkor azt gondolom hogy hülye vagyok, hogy nem is itt a helyem. Hogy talán franciaországban kellene lennem a bagettemmel, és a feladatom csak élni és nem gondolni semmire se. De amikor eszembe jutnak ezek a koszos kis gyerekek, akiknek két centi mély sebek vannak a lábaikon, amikbe csak ki-bejár a légy, akiknek összesen egy ruhájuk van, azon is több a lyuk mint az anyag, akiknek nincs egy darab játékuk se, az összes dolog amire azt mondhatják hogy az enyém, az csak egy vaságyra terített gyékény (még az árvaházban is csak ez volt, ami gondolom így is óriási előrelépés ahhoz képest ahogyan eddig éltek). Ha eszembe jutnak ezek a mosolyok, vagy hogy állandóan ölelik a lábamat, és a nyelvi korlátok ellenére jönnek oda egy kis törődésért, akkor azt mondom hogy meg kell csinálnom, és meg tudom csinálni mert nincs lehetetlen, bármilyen áldozatot is követel.

        Mert nem igaz hogy minden munka ugyanolyan, hogy a létezés csak arról szól hogy vagy valahol és csinálsz valamit. A nagyvilágnak persze lehet hogy mindegy, hogy te mit csinálsz. Egy sztori vagy. De neked nem mindegy, egyáltalán nem. És talán pár gyereknek sem az.

         


        Valamikor februárban

         

        A pénteket  Lunzuban, a szex-munkásoknak nyílt napján töltöttük. Ennek a projektnek a felelőse Carol, egy brazil önkéntes, de ő igazából eddig csak annyit csinált hogy megtalálta ezt a közösséget és elkezdte velük a meetingeket néhány field officer közreműködésével. A nyílt napra nemcsak a prostik hanem a legveszélyeztetettebb réteg, a minibusz- és a biciklitaxi-sofőrök is meg lett hívva és az eredeti terv szerint mobil szűrés, felvilágosítás, majd sportesemény alkotta volna a programot, de a field officerek, ahogy lenni szokott, megint elcseszték az egészet, és az egész rendezvény úgy nézett ki mintha csak adtunk volna nekik pár labdát hogy játszanak a pályán, és ezért ők előadtak egy drámát mielőtt elkezdték rúgni a bőrt. A lányok egyébként nem fociztak hanem netball-t játszottak, aminek furi módon semmi köze nincsen semmilyen hálóhoz, hanem valójában kézilabda és a végén kosárba kell dobni a labdát? Nem kizárt hogy csak nekem új a műfaj, de nálam, labdajátékos ismereteimet figyelembe véve ez nem annyira meglepő :). Sajnos nagyon röviddel a kezdés után elkezdett esni az eső, ami egy ideig nem is zavarja a labdát ritkán látó afrikai embert, de mikor már sárdagonyázássá fajult a játék, ők is abbahagyták. Egyébként miután Carol hazamegy, én fogom velük folytatni a munkát, vagyis Carol engem kért meg hogy a kevéske kis pénzzel ami neki van, találjak ki és valósítsak meg valami bevétel-teremtést nekik. Igazából nagyon nagy falat ez, mert eddig semmi előrelépés nem történt az ügy érdekében, és mert félek hogy azt elérni hogy abbahagyják ezt a szakmát, nemcsak egy jó állásra (ami ennyi pénzből mégcsak nem is megvalósítható) hanem egy gyökeres szemléletváltásra is szükségük lenne. De persze megpróbálom?

        Az eső csak nem állt el, szóval behúzódtunk egy fedett helyre, mintegy 60-an, ahol minden lány kapott egy-egy mezt, egy olyan logikusnak tűnő rendszer alapján hogy aki fizetett 20 kvacsát, annak jár. Ez ezen a vidéken azonban korántsem annyira logikus mint ahogyan azt elképzeljük, aminek a következménye egy jó kis lánybunyó lett egy mez felett?

        Én meg ezek mellé még az éhségemmel is küzdöttem, mivel mától diétába kezdtem az elviselhetetlen hasgörcseim miatt. De nehéz megfelelő és kímélő ennivalót találni, itt ahol a 3 féle zöldségből 2 felfúj, 3-ból 2 gyümölcs meghajt, a szénhidrát, azaz a kenyér vagy a nsima nehéz és minden más amit lehet kapni az olajban áztatott? Szóval ebédként egy almát ettem meg az utcán, és mivel annyira el voltam azzal foglalva hogy ez vajon nem okoz- e majd hasfájást hogy megfeledkeztem a többi lehetséges betegségről és nem mostam meg, én hülye. Ahogyan ez tudatosult bennünk Pri-vel egyből elkezdtünk aggódni az országban (és a többi dél-afrikai országban is) épp terjedő kolerajárvány miatt. De hát mit volt mit tenni.. Ujjakat keresztbe?

        Az eső miatt a sport kudarcba fulladt, mint ahogy a remény is egyre halványabb lett hogy haza tudunk jutni valahogyan. A sofőrünk már Lunzuban volt ugyan, de a minibusszal, ami a sáros utakon meg sem tud moccani, és a biciklikkel is szintén képtelenség haladni, szóval csak pislogtunk Pri-vel hogy hogyan tovább. De mivel nem adtuk fel, valaki odafent is megsegített minket, és valami csoda folytán egyszer csak egy szuper terepjáróban találtuk magunkat a házikónk felé. Persze ez is csúszkált elég félelmetesen, és naná hogy térdig sárba süllyedtünk mire az autótól a házig elértünk, de elértünk! Nem is tudom mi lett azokkal akik a normál transzportra vártak. Talán még mindig ott vannak :)

        Szombaton megpedzettem a szomszédasszonyéknak hogy most, miután a fejemre pályáznak már vagy két hónapja, csinálhatnak valamit a hajammal. Ők nem profik, de imádnak fonni, csavarni,  és ahogyan kiejettem a számom azt a magikus szót, hogy HAJ, abban a pillanatban már négy kéz túrta és tépte a hajam. Afrikai módon a fejemhez fonták a hajamat, de kissé Dorothy-s lett az Ózból ahogyan megcsinálták a választékot. Egy kólával fizettem meg a munkájukat, amire egyedül az új magyar önkéntes srác, Ádám merte az egyetlen őszinte reakciót megadni: fél órán át vörös fejjel, fuldokolva röhögött rajtam? Szeretjük az őszinte véleményeket, ugye? :) Szerencsémre azonban este egy kiadós zuhé elkapott minket miközben a koromsötétben próbáltunk visszatalálni a főépület és a házunk közötti mocsárban, és így az egész, frissen szerzett hajkoronám pillanatok alatt odalett?

         

        És tessék felkészülni, van újabb agyszüleményem! :)

        Mikor Viktornak elmeséltem, kicsit agyalgott rajta (de csak pont annyit amennyit azon hogy afrikába jöjjünk önkéntesnek :)), majd meglehetősen pozitív hozzáállással kezdtük el magunkban végigvenni a mikénteket, és kezdtük átformálni a jövőnket. Ugyanis egy árvaház vagy árvasegítő program fészkelte be magát a fejembe.. Persze nagyon jól tudjuk hogy ez nagyon nehéz feladat lenne, és mivel mindketten abszolút tapasztalatlanok vagyunk a témában, biztosan sokszor babrálnának ki velünk, főleg egy afrikai országban, de hát mit tegyen az ember ha állandóan valami nagy fába vágyik a fejszéje, és ha néha van egy gondolkozásra ösztökélő unalmas hete :). Eldöntöttük hogy adunk magunknak időt, amíg felmérjük a terepet, és a lehetőségeinket, megtudunk többet a témáról, és csak utána döntjük el hogy belevágjunk-e vagy sem. Első lépésként elhatároztuk hogy szombaton meglátogatjuk a Blantyre-ben működő egyik legjobb malawi árvaházat, az Open Arms-ot. Ezt egy angol fickó alapította, jó sok tőkével és még több angol támogatással, ennél fogva minden nagyon pöpec ott a lurkóknak. Az egész hely eszméletlenül rendetett, több épületük van, nagy konyhával, konyhagépekkel (bár a kölkök ugyanúgy mint a falvakban, leginkább a kukoricakását és a nsimát kapják), mosókonyha mosógépekkel (!!!), gyerekeknek faágyak, stb. Szóval volt min tátani a szánkat, de emellett egy kicsit a szivünket is otthagytuk, annyira tüneményesek voltak a gyerekek. Egy olyan részleget mutattak meg nagyon alaposan, ahol fél és 2 év közötti csemeték laknak. Bámulatosan édesek voltak, mindenki csimpaszkodott rajtunk, mindenki az ölünkbe akart jönni, minden kezünket, lábunkat fogta valaki, egy kis csaj meg egyenesen el se engedett az egy órás ott tartózkodásunk alatt, amint felvettem, görcsösen szorította a karom és a nyakam. Viktor ölében volt mikor hárman ültek, akik közül egy kislány volt nagyon kitartó és végig ott maradt, egy hang és mozdulat nélkül, csak mikor felálltak derült ki hogy a pisi azért Viktor nadrágjára csorgott :) De nem hiszem hogy van olyan ember akinek a szíve ne lágyulna meg ezeket az ó lábakat, lábszárközépig érő traktoros nadrágokat és a könnyes kis arcokat látva?

         

        Aztán érzelmi feltöltöttségünkben nagyokat agyaltunk hogy hogyan is lehetne egy olcsóbb, vidéki árvaházat összehozni. Aznap elmentünk egy már régen kiszemelt etióp étterembe is. Itt állítólag isteni juice-okat árulnak (jó drágán), szóval be is fizettünk egy mangóra, ami tényleg 200%-os volt, kár hogy ez volt az utolsó mangónk (mégha ivólé is), ugyanis ezzel vége is lett a mangószezonnak :( Kipróbáltunk egy etióp kaját is, ami egy tucat keserű kenyérféle tekercsből és két kanálnyi ördögien csípő szószból állt.. No de legalább már ez után sem kell többet ácsingózni!

        Vasárnap Viktor segített megtartani a számítógép órát, mivel megint jöttek újak, plusz ott voltak a múltkori kezdők is, szóval ketten ingáztunk a remegő kezű tanoncok között, ami rendesen ki is fárasztott mindkettőnket a végére.

        Hétfőn Blantyre-ben beszereztünk egy-két ajándékot a keddi búcsúpartira, meg leültünk beszélni az ötletünkről Cedric-kel, aki a szervezet központi irodájában dolgozik, és olyan kis minden lében két kanálnak néz ki, szóval tőle remélünk egy-két tanácsot, vagy legalább kontaktot hogy hogyan indulhassunk el. Aztán hazajöttünk, főztünk, én kinyújtottam egy hadseregnek való slambuctésztát, Viktor meg meetingelt. Az ezek között lévő időkben pedig az internet bújása infók után, és gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás. Még éjszaka is jönnek a gondolatok, van hogy felébredek arra hogy jött egy újabb ötlet hogy hogyan lehetne ezt vagy azt megoldani. De van hogy egyszerűen csak megálmodjuk.

        Közben beindultak a mikrohitel-projektek, mindenhol megvették a malackákat, akik szépen el is kezdtek növögetni :)

        Pri-ék búcsúbulijára a már közönségsikert aratott slambuc-lightot szervíroztam. A normál csapaton kívül itt volt Veronika, egy perui lány is, aki egy teljesen más szervezetben, víztisztaság programon dolgozik Lilongwéban, meg Nadja, aki az NGO-t nyitotta meg nemrég. Őt jól kikérdeztük a malawi ügyintézés rejtelemeiről, de leginkább persze csak a bizalom és bizalom hiánya témák körül forogtunk. Már alig várom hogy a hétvégén a Mulanje hegy lábánál működő árvaházba látogassunk el, mert azt hiszem ott fogunk igazán releváns infókat kapni, és az ottani benyomás alapján tudunk csak majd dönteni. A buli egyébként elég jól sikerült, örültek az ajándékoknak, és ízlett mindenkinek a főztöm, de az este csúcspontja az volt mikor tele pocakkal, no meg Ádámmal és Viktorral elnyúltunk a hihetetlenül csillagos ég alatt. :)

        Szerdán reggel felpörgetett tempóban kivittük a könyveket két könyvtárba, de csak ledobáltuk a zsákokat az autóról, és otthagytuk rájuk a polcra pakolást, regisztrálást, stb, és majd jövő héten megyek-megyünk egy hivatalos megnyitó ünnepségre.

        Aztán elköszöntünk Pri-től, majd én elbringataxiztam Lunzuba, a szex munkások heti gyűlésére, de ki tudja miért, egy sem jelent meg, és még az ottani field officerek is csak két telefon hívás és egy óra után bukkantak elő?Szép kilátások. Mindegy, kiadtuk Carol-lal az ukázt hogy pénteken jövünk, és mindenkinek itt kell lennie, ha nem lesznek, levesszük a kezünket róluk. Ezután még az ananászos fiúkkal is rendesen összerúgtam a port, mert azok is minden nap pofátlanul más árat mondanak, és egyre többet akarnak kicsikarni az emberből, ami finoman szólva is vérlázító. Szóval jól leordítottam a fejüket, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen tényleg ostobán viselkednek. Ezek után meglehetős kudarcként éltem meg a lunzui kiruccanásomat, és fejleszegve tértem haza.

        Csütörtök reggel Viktor egy óvodájába terveztünk elmenni, képeket csinálni velük, meg vinni néhány kifestőt. De csak hogy ez se menjen terv szerint, az elindulásunk két órát csúszott egy kiadós bicikliszerelés miatt, így a legnagyobb melegben sikerült útrakelnünk, persze hogy a még mindig eresztő kerekeken, a még mindig forgó nyergen és pedál nélkül.. :) De ahogy ez lenni szokott, mindenért kárpótolt minket az oviban (a fa alatt) csücsülő, énekelő pár gyerkőc. Sajna a másik oviban ahova mentünk volna, ma nem volt tanítás, mert temetés volt a faluban, szóval elég hamar meg is fordultunk. És most újra a nettel próbálkozom. Ha olvassátok ezt, újra szerencsém lett.


        Itt ugyanis most, a szárazságra és az újabb betakarításra várva, a vidéki ember élelemkészlete teljesen kiapadt.. Így jobb híján mindenki csak a cukornádat rágcsálja. És ahogy köpködik ki a háncsát miután kiszívták belőle a nedvet, az utakat mindenhol a letépett cukornád maradványok borítják. Persze, hogy azért ne legyen ilyen kerek a történet, nem mindenkinek tellik még erre sem, volt aki már úgy jött oda hozzánk hogy vegyünk neki egy szálat. És milyen átkozottul szarul érzi magát ilyenkor az ember, de nem vehetünk meg mindent mindenkinek?

        Egy érdekesség, ami feltűnt mostanában hogy meglepően sok albínót lehet látni az utakon, főleg Lunzu körül. Lehet hogy a világon mindenhol ennyien vannak, csak itt jobban kitűnnek a tömegből, nem tudom. De úgy látom hogy teljesen elfogadják őket az emberek, nincsenek kiközösítve. És rájuk sosem kiáltják hogy azungu. Kíváncsi lennék hogy hogyan magyarázzák el a különbséget a felnőttek a gyerekeknek a malawi, a fehér és az albínó ember között. Jó kérdés.

        Ha már a születési rendellenességeknél tartunk, láttam egy olyan férfit is, akinek a jobb karja akkorára volt nőve mint maga a teste, hosszában és körfogatában is, és leért majdnem a bokájáig. Elég sokkoló volt, de nem mertem sokáig mustrálgatni?Nem tudom ez a jelenség mennyire függ össze Afrikával, de azt gondolom mindenképpen összefügg az itteni fejletlen orvosi ellátással.

        És egy nem éppen születési rendellenesség, inkább beleszületési szerencsétlenség:  az óvoda megnyitóján az egyik anyukán (akinek ahogy később kiderült, már 5 gyereke van), elöl és hátul is csüngött egy-egy kis újszülött bébi. Olyan picik voltak, mintha tegnap születtek volna. Aztán ahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült hogy a lurkók már 5 hónaposak!!! Ikrek, de szegények olyan súlyosan alultápláltak, hogy nem sok esély van rá hogy megéljék a hatodik hónapot :( A lábaik pont olyan vastagok voltak mint a kisujjam. Egy képet csináltam róluk,de nem akartam katasztrófa-turista lenni, és lehet jobb is ha nem ilyeneket nézeget az ember nap mint nap. Hát, ezután méginkább rosszul érzem magam ha a szupermarket megtömött polcai közt andalgó jómagamra gondolok.


        Ezt a megállapítást az irodában tettem. Ha le lehet húzni, szuper, ha meg nem, egyszerűen latrinaként használható? Látnotok kéne.. Vagy inkább nem is. Én akkor se megyek be oda, ha szétrobbanok!

        Tegnap meglátogattuk Patrick-ékat hogy csináljunk néhány fotót a bébiről, aki két nevet kapott: Promise (ígeret) illetve Happiness (Boldogság). :) Aranyosak voltak, kaptunk ebédet is, azt mondták hogy annyit főztek amennyit karácsonykor, bár az összes husit a kis bádogedényben egy fél, vékonyka csirkecombbá sem tudtam volna összeikeázni. Nem is volt merszünk venni belőle... Az órákig tartó hazaútnak pedig, mivel minibusz arrafelé csak úgy kétnaponta jár, gyalog indultunk neki, a tűző napon. Jól megfeküdte a hasunkat a nsima ?szerintem nekem a szervezetem már beleunt a kukorica bárminemű feldolgozásába is, és egyszerűen csak leállt vele-  a szóval nagy volt az öröm mikor egy biciklitaxit megpillantottunk. Sajnos csak egy volt hármunkra, így a ?kinek adjuk meg az esélyt a túlélésre? alapon először a legkisebbet, Pri-t tettük bringára, majd a ?dzsungeltelefonnak? hála hamar megjelent még kettő, így mi is fellélegezhettünk Viktorral. Annyira örültem neki hogy nem kell tovább vánszorogni hogy még az sem zavart hogy a nyitott ingje a menetszélben teljesen befedte a fejemet, szóval jobb híján csak egy barna hátat csodáltam az út nagy részén. És így mindkétszer váratlanul érhetett, amikor a sziklás és szűk vágásokon beszaladtunk a kukoricásba :)

        Itthon a mikrohitelt ügyintéztem és már 7-kor ágyba zuhantam.

        Ma pedig Anthony-val újabb igazolvány-kép gyártásra indultunk, motorral, ami ma is éppolyan rázós és fárasztó volt mint a legutóbb. A rodeóbika kiskutya ehhez a túrához képest, ahol a sziklás utakon rázkódunk fel és le. Csak ma ötször (!!!) esett le a lánc a motorról, és az egyik alkalommal tényleg azt hittem hogy ott ragadunk az ezer fokban a semmi közepén. Persze a passionate-ek nem mindenhol jelentek meg (de olykor még maguk a field officerek sem, akiknek a feladatuk lenne az embereiket összetrombitálni..).  

        De minden megérte azért az élményért amit ma kaptam. Egy iskolához érve a tündéri ovis kiskölkök odasereglettek hozzám amint leszálltam a motorról, és miután az egyikük bátorkodott megfogni a kezem, mindenki az én kezemen csüngött. Aztán elkezdték birizgálni a gombjaimat, cipzárjaimat, minden lógó darabra jutott egy kéz a táskámon is, és még akkor is fogdostak mikor a képeket csináltam a felnőttekről. Fogdosták a karom, húzogatták rajta a szőröket (nekik teljesen csupasz a karjuk), nagyon édesek voltak. A legcukibb egy kisfiú volt, aki már az elejétől kezdve fogta a kezem, másik kezében egy kiszáradt gyógyszeres üvegcsét tartott, és azt szopogatta, gondolom valami íz maradvány még volt az üveg száján. És mindenkit aki odajött, és le akarta szedni a karkötőmet, ő zavarta el tőlem, pedig neki nem is kellettek azok. Csak meg akart védeni engem :). Remélem látom még egyszer.

        Nem minden nap történik meg az emberrel hogy húsz koszos kis lurkó csüng rajta, szótlanul, csak a szemét bámulva, a kezét szorítva. Ezek azok a pillanatok amiket csak Afrika adhat meg, és amiket sosem szeretnék elfeledni.


        Pénteken Pri-vel elminibuszoztunk Lirangwéba ahol egy korábbi önkéntes, az orosz Nadia lakik, hogy részt vegyünk a másnapi óvoda-átadáson és NGO (non-governmental oragnisation, kormány-független szervezet) megnyitón. Én semmit nem tudtam korábban erről az ügyről, csak Pri mesélte hogy ez a lány elég sok adományt kapott az orosz egyháztól és felépített belőle 6 óvodát itt, és mostantól egy NGO-t alapítva akarja az óvodák felügyeletét ellátni. Persze az NGO más területeken is működni kíván, és az idea szerint egy egészséges új nemzedéket fog megteremteni (ezért is Healthy Nation a neve). Hát hajrá, lássuk mi lesz belőle. Azt azért jó tudni hogy csak Malawiban több mint 100 NGO működik (legtöbbjük inkább nem működik), amelyek mindegyike egy szép alapgondolatra építve jött létre. Ha az beválik, szuper (lásd UNICEF), de ha nem?

        Szóval odamentünk már előző este, mert még onnan is utazni kellett másnap és ez már nem fért volna bele otthonról. Egy másik mostani DI, az orosz Max is velünk tartott még az eseményre. Az a DI ház ahol Nadja lakik Gail-lel, egy svéd hippi nőcivel, teljesen benn van a falu közepében, egy udvarban 3 másik lakással. A körülmények elég puritának ott, azaz nincs víz, egy nő hozza nekik pénzért minden nap a kútról, illetve a mellékhelyiség csak egy a lyuk a földben? És naná hogy ajtó nélkül? Hát elég sokáig kellett könyörögnöm magamnak hogy használjam :) Azonban a ház jobban fel van szerelve mint a miénk, amiért irigykedtem is, van saját hűtőjük, és nem igazság, még a vízforralójuk is működik!!! :) Este főztünk egy jót, majd a gyertyafényes, lavorból pocskolós zuhany után ágyba zuhantunk.

        Másnap elzötykölődtünk Zalewába, vártunk 1 órát hogy a találkozási ponton megjelenjenek azok az emberek akiknek illett volna, majd egy teherautó platóján szétsülve jutottunk el a buli helyszínére. Ez az egyik óvoda volt, ami hű, messze lepipálja a azokat amiket a mi szemeink szoktak meg. Egy rendes téglaépület, az ablakkeretek rózsaszínre és kékre festve, a terem belső falán meg az ABC betűi díszelegnek. Van egy külön épület konyha néven, (ami szerintem csak Antsz előírás lehetett ? persze csak ha lenne ilyen- ugyanis nyilvánvalóan soha senki nem fogja használni, hiszen a mellette lévő bokros területet szemmel láthatóan jobban kedvelik a főzőasszonyok) meg csili-vili lyukacskák a fiú és lány wc felirat alatt. Ha Viktor látná ezeket az ovikat? Megszakadna a szíve. Az ő ovijai, akiknek segít a működésben, és egy-két helyen az építkezésben, sokszor csak egy mangófa árnyékát vagy egy széllel tépázott szalmaépítményt jelentenek?

        Bár a TV is kijött a rendezvényre, Nadja megkért minket hogy legyünk kameramanok neki, szóval egész nap csak kattintgattuk a fényképezőt. Úgy volt hogy még az oktatási miniszter is eljön, de - természetesen - neki jobb dolga akadt, de az emiatt kivonuló rendőr- és katonaosztagok már nem lettek lefújva. Nekem még mindig kicsit félelmetesek ezek a barna egyenruhás, ?kalasnyikovval? közlekedő figurák. (Amúgy ugyanilyen érdekesen hatnak a boltokban strázsáló biztonsági őrök is, vállukon ezekkel a másfél méteres rettenetekkel). A megnyitó, ahogy az lenni szokott, késve kezdődött, baromi hosszan tartott, és még a vége után is órákat kellett várni hogy hazaindulhassunk. A sátorfólia alatti kétszáz fokban elszenvedett kisebb hőguta miatt meg már-már részegként támolyogtunk haza Pri-vel.

        ovisok a megnyitón

        Itthon este a szokásos áramszünet fogadott minket, ami miatt ugye víz sincs, de még ha a kútról hozunk sem tudjuk normálisan felforralni (a szénen forralt víz ízével pedig ki lehetne kergetni a világból), szóval a folyadék-ellátásom kezd veszélybe kerülni, de szerencsére még mindig megoldottuk eddig valahogy. Ha más nem, üveges kólát döntök magamba, (aminek pedig már a gondolatától is rosszullét kerülget), vagy csatlakozom Viktorhoz és én is bevállalom a sima vizet. Egy életem- egy halálom. :)

        Vasárnap megtartottam az első önálló számítógép-kurzusomat, és az egyenlőség elve alapján meginvitáltam rá olyan field officereket is, akik eddig nem jártak vagy járhattak. Így most 6-an vettek részt, de egy rémálom volt. Mint a kisgyerekek, mindent megnyitottak, nyomogattak, hiába mondtam el nekik hogy ha valami kárt tesznek a gépben, nekik kell kifizetniük. A rendszerem az hogy mindig max 2 emberrel foglalkozok (szerencsére most csak 2 új volt), de így is a többieknek is állandó kérdéseik vannak, és mire visszenézek az újakra, éppen programok törlésében vannak?Mit mondjak, cseppet elfáradtam. De legalább Viktor addig kimosott, ami mostantól újra a saját teendők között szerepel, mivel a drága mosónőnk a második alkalmával a Priscilla szappanát csente el a mosdóból. Ez itt igen nagy érték, és ha azt nézzük hogy egyetlen kórházban, vagy még a TCE irodában sincs, luxusnak is tekinthető, de amúgy sem esik jól ha lopnak tőlünk. Hát, volt munkája, nincs munkája. Vajon megérte?


        Vasárnap megtartottuk Pri-vel az utolsó közös számítástechnika óránkat, mivel ő lassan megy el és mostantól egyedül élvezhetem az egérrel ismerkedő malawiak önelégült mosolyát :) Az utolsó óra rendhagyó volt mivel egy tudás-tesztelő játék keretében mindenféle ajándékokat (amik leginkább mindennapi, ehető áruk voltak mint kenyér, keksz stb) osztottunk szét közöttük. Az elv jó is lett volna, de épp csak ketten jöttek el az órára, szóval az ő hasuk szerencséjére minden kettejük között, és meglehetősen igazságosan lett szétporciózva. A többiek meg vessenek magukra... Egyedül Patricknak volt igazolt a távolléte, ugyanis Olivia épp az óra alatt szülte meg a babájukat. Naná hogy erről minket értesített elsőként, még a kórházba menet, remélve hogy valamelyikőnk odasiet a fényképezőjével megörökíteni a pillanatot. Persze a mi szívünk sincsen jégből, szóval komolyan fontolóra vettük- jobb híján-  a motorra pattanás lehetőségét, de az sajna még mindig a szervízben várt az utolsó kenetre, szóval nem tudtunk lencsevégre kapni egy afrikai bébi világrajövetelét. :(

        Majd az éjszaka kellős közepén arra riadtam hogy úgy hintázik az álmom mintha egy hajón feküdnék. Majd ráeszméltem hogy ez nem csak az álmom, mert nyitott szemmel is forog a szoba körülöttem. Nagy nehezen lemásztam az emeleteságyról, és mivel nem volt hangyányi erőm se kimenni a mosdóba akármennyire is kellett hánynom, lesz ami lesz alapon csak pihegtem a sötétben a széken csücsülve. Tudtam hogy kórházba kellene menni, de csak pár óra múlva lehet, addig kell kihúzni valahogy, és mivel a szúnyoghad nem kíméli a haldoklót sem, vissza kellett másznom az ágyamba. Szerencsére kis idő múlva elnyomott az álom, és mikor reggel felkeltem sokkal kevésbé forgott a világ és egy kiadós hasmenés után elvetettem a kórházi tortúra lehetőségét és egy újabb, hasztalanul és unalomban töltött itthon maradás mellett dönöttem. A nap folyamán szépen rendbe is jöttem (kb 5 liter víz is kellett hozzá), és hamar meg is fejtettem hogy az előző esti áramszünet alatt, a koromsötét szobában magamba nyomott 3, azaz 3 szem romlott mogyorón lévő penész lehetett a bűnös, amit akkor ki is mostam a számból, de ezek szerint koránt sem eléggé?

        Kedden Pri-vel elmentünk Phillip területére megnézni a disznólakot amit a mikrohitelhez építettek, meg a leendő könyvár épületét, és hogy tárgyaljunk a youth club tagjaival a képeslapok ügyében. Minden nagyon szép volt, egyedül a könyvtárral nem vagyok kibékülve, mivel egy rosszabb magyar malacólhoz lehetne hasonlítani (itt egy már elhunyt ember lakása volt), ami kicsi, sötét, és majdhogy feketék belül a falai. Az ablakok helyén a szokásos lyukas tábla helyett semmi sincs, amit most vaslemezekkel akarnak bedeszkázni hogy biztonságos legyen a hely, de akkor meg nem lesz bent egy betűnyi fénysugár se, és ugye villanyról, áramról a falvakban még nem is álmodnak az emberek. És nem is hiszem hogy be fog férni ezer könyv, de tudom hogy nem kellene panaszkodnom, hiszen nekik is nagyon nehéz találni egy üres és ?alkalmas? épületet az ilyen úri hobbikhoz, mint egy könyvtár. 


        Szerdán délelőtt minden szaktudásunkat elővéve, egy fotós bőrébe bújva elbattyogtunk a közeli wardroomba Pri-vel hogy a passionate-ek igazolványához elkészítsük a képeket. Először idegenkedtem a feladattól, mivel nem szeretem a hivatalos TCE munkákat csinálni a TCE gárda helyett, hanem valódi, kézzel fogható, közösségi munkával szeretnék foglalatoskodni, de hamar rájöttem hogy ezek az igazolványok nagyon fontosak a passionate-eknek, hiszen semmi hasonló iratuk nincs, sokan sose láttak még fényképet magukról, szóval ezzel nagyon büszkévé és ezáltal talán jobb munkaerővé tesszük őket, no meg a TCE is reklámozza így magát a falvakban. De annyi passionate van hogy a most 3. évét töltő TCE-ben megjelenő önkéntesek (akiknek van fényképezőjük) sem tudták mostanáig befejezni ezt a feladatot. Szóval kattintgattunk párat, majd a gépen legyártottuk az ID-kat, amiket ?már csak? nyomtatni, laminálni, feltűzni kell?Aztán a szokásos délutáni szunya után (amit a nagy hőség miatt amikor tudunk, megejtünk, hiszen sokszor annyira el vagyunk csigázva a melegtől, hogy járni is alig tudunk) folytattuk a könyszelektálást Viktorral. De még mindig van 15 zsák!

        Egy különlegesség, hogy Blantyre-ben ellátogattunk az ún. Mandala házba, ami Malawi legöregebb európai stílusú háza, 1882-ben épült egy kereskedő lakhelyéül, aki minden rászorulónak próbált segíteni, menedéket adni. Most extrém magas árakon lehet benne venni mindenféle (de szebbnél szebb) afrikai vásárfiát, és a kávézójában szintén jó kis árakon enni-inni. De mivel nem tudtunk a gondozott, hatalmas parkra néző terasznak és a kávé gondolatának ellenállni, megvendégeltük magunkat egy kávéval (icipicike, jó erős Segafredo, az első kávé mióta Afrikában vagyok), Viktor meg isteni forró csokit kapott. Sejtem hogy ezek a szavak európai fülnek elég közönyösen hatnak, de itt a luxusok luxusát jelentik. Elképesztően megnyugtató volt ott ülni, még ha esett is az eső, mintha nyaralni mentünk volna. Ez az igazi azungu paradicsom. Mi is megegyeztünk abban hogy amilyen sűrűn kijön rá a lépés, elmegyünk, én a kávé és csend fejében felajánlok egy meleg, akár húsos ebédet is, de mivel Viktor erre nem hajlandó, neki még gondolkodnia kell hogy miről mondjon le.

        Pénteken én tovább folytattam fotós karrieremet, Anthony vitt el motorral különböző field-ekre ahol nemcsak a passionate-ek, hanem az egész környék összecsődült a fehér ember és a kamera láttán. Csináltam több mint 100 emberről úgy 300 képet, persze mindezt a tűző napon, szóval mire hazaértünk már alig tudtam magamról. Kétszer is bekentem magam az 50-es naptejjel, de mivel éreztem hogy így is égek, képes voltam inkább pulóvert húzni, mivel nem akartam hogy a világatlaszt is meghazudtoló mintázatú hátam (a különböző leégések különböző emléknyomai) újra domborzati térképpé váljon. :)

        Viktor is pont akkorra ért haza mint én a preschool vizitjéről és egy jó kis olajos kajaparti után (mindent megsütöttünk ami csak a kezünk ügyébe akadt és nem nylonból volt :)) egyszerre zuhantunk ágyba a hőgutától.


        Csütörtökön nemzeti ünnep volt, így nem volt értelme menni sehova se, de mivel a kajakészletünk maximálisan kimerült, kénytelenek voltunk a reggeli transzporttal elrázódni a lunzu piacra, hogy megtöltsük púpjainkat mindeféle egészséges, de ami még fontosabb, ehető dologgal. Szerintem a pék-autóból éhségünkben egy család heti kenyéradagját elhoztuk, amitől megintcsak szörnyű érzésem van, de ilyenkor megnyugtatom magam hogy Viktornak ennie kell, mert itt tovább vesztett a csontjai körüli szigetelésből (és félek hogy egy rossz mozdulatnál szíven szúr a szegycsontjával). Mire hazamentünk, a mosónő ki is mosott, persze mivel nem csipeszelte ki a ruhákat, az egyik lepedő összeszedett pár maroknyi homokot a sivatagból, na meg a mosópornak és mosószappannak is nyoma veszett. Felhívtuk telefonon, érdeklődve hogy hol is találjuk meg őket, mire azt felelte hogy elfogytak?A vadiúj mosószappan?Annnnnyira kiakasztott! Fél óra múlva megjelent, hozva a maradék mosóport (de nem a szappant), tartva magát az eredeti sztorihoz, és kimosta mégegyszer a lepedőt. Na én biztos nem adok neki 250 kvacsát ezért a munkáért mikor fizuosztás lesz. Tanulja meg hogy a fehér se teljesen hülye pénzeszsák! Ja és Patrick se szólt egy szót se a kölcsönkért pénzről.

        Másnap rejtett újságírói vénámat előásva élő interjút készítettem Chipi field officer-rel, amit a hírlevél következő számába szánok. Próbáltam neki könnyed, nem a TCE, mint munkáltató figyelő szemeit sugalló kérdéseket feltenni, mivel egy bulvárhoz hasonló beszélgetést szerettem volna megírni, gondolván hogy az jobban érdekli a falu embereit mint a már unásig ismételt tudományos szövegek. Kérdeztem családról, álmokról, gondolatokról, de mivel majd mindig csak ugyanazokat  a formulákat ismételgette, rá kellett jönnöm hogy ezen a vidéken egyáltalán nincsen kultúrája a bulvárnak. Érthető is, hisz napilapot (politikait) csak a nagyvárosokban lehet látni, amiket a földön kiterítve árulnak. Szóval ezek az emberek nemhogy bulvárral, de semmilyen nyomtatott médiával nem találkoztak még, ezért megy olyan nehezen a megnyílás. Végül is segítettem neki megfogalmazni azokat a gondolatokat amiket ki akartam vele mondatni, például az adományok és fejlődés témában- mégiscsak jobban hangzik ha egy ?felvilágosult? (azaz munkával rendelkező) földijüktől hallják az emberek. És ha sikerül ezt a számot kinyomtatni (mivel még az előzőn is kérődzik a vezetőség) akkor elmondhatjuk hogy bármennyire is utálom, megteremtettem a bulvárt Malawiban, hacsak egy pici szegmensében is. :)

        Amúgy erre a field officerre bízom mostantól a fordításokat, ugyanis ő kimaradt a projektekből, pedig nekem  nagyon szimpatikus kis fickó és szeretném valahogy segíteni, szóval fog kapni valamicske fizettséget a munkája után.

        Patrick meghozta a hírt hogy az ő field-jén a passionate-ek a csirkefarmot szeretnék választani, szóval elkezdtem az agyalást és kalkulálást a hitel-ügyben.

        Másnap Viktorral eltrappoltunk a sáros úton Pilirani field officer területére ahol találkoztunk pár passionate-tel, és beszélgettünk egy kicsit a mikrohitel ügyről - ők és Phillip-ék is malactartást választottak, szóval lehet újabb hitel-tervezeten agyalogni- illetve a képeslap-gyártási ötletemet is felvázoltam nekik. Aztán elbattyogtunk egy közeli farmra és egy malomhoz ahol vettünk Viktor preschooljainak pár zsák kukoricalisztet, amiket hazatoltunk egy biciklin (vagyis valahogy hazaszerencsétlenkedtünk velük) :). Amúgy kezd akkora sár lenni hogy nem lehet bicajjal közlekedni, azaz ilyenkor a biciklitaxinak is lőttek, sőt még a pick up-unk is ároktól árokig csúszkál az úton, ami elég ijjesztő tud lenni?A minibuszt meg már el sem indítják egy jó ideje. Jajj-jajj, annyira kényelmetlen már a közlekedés, nem is csoda hogy megáll itt az élet az esős évszakban.

         

         


        Hétfő reggel szakadó, zuhogó (nincs is rá jó szó, talán a zuhogó négyzetre emelve) eső ébresztett minket. Ilyenkor mókás hogy a tusolóból kijövet a szobáig vezető 30 m-es ösvényen az ember újra szanaszét ázik, vagy hogy bokáig süllyed a sárba, hogyha van olyan ügyes hogy megússza a korcsolyázás közbeni lecsücsülést. A sártól pedig a szobaajtóban állva, a lábát az esőre kitartva egy második mosdás keretében szabadulhat meg. :) Ez a 30 m-es út egyébként száraz időben is vicces tud lenni, mikor a nedves papucs és a lábunk összeszed 1 köbméter homokot míg hazaérünk?

        A hétfői meeting előtt bementük a kórházba Pri-vel megnézni Antoinettet, a félvér angol lányt akit szombaton fektettek be, szerencsére nem maláriával, hanem allergiás ételmérgezéssel, amit még 5 hónap alatt sem tudtak kideríteni hogy mi is valójában. Szegényt 3 napra infúzióra kötötték, és millió gyógyszert kapott, de hétfőn azzal a jó hírrel fogadott a doki minket hogy ha nagyon akar, hazajöhet. Előtte mi gyorsan elmentünk Pri mondhatni félbeszakadt esőkabátja miatt reklamálni a 99 kvacsás boltba, ami mindig egy vicces, kicsit komolyságát vesztett harc, ugyanis annyira újkeletű a boltban vásárlás, és az emberek nem tudják hogy van joguk reklamálni, hogy a boltosok sem értik hogy ilyenkor mi is történik :)

        Közben kiderült hogy Aouichát, egy tunéz DI lányt is bevittek reggel a kórházba, maláriával?Szép kilátások?

        Kedden reggel kaptam egy telefont Anthonytól, a troop commanderemtől hogy ma mehetek a könyvekért, kért egy szép nagy autót a HOPE projekttől. Micsoda tempó!!! :) Nehezen eljutottam Lunzuig, ahol a HOPE-nak van az állomása, és ott vártam mintegy 2 órát, míg a sofőr megjelent, egy? dzsippel? Azt hittem megüt a guta. Nem lehet elképzelni 45 könyvvel megtömött krumpliszsák térfogatát? De már nem volt mit tenni, beszálltam a dszipbe, és az angolul nem igazán beszélő (vagy csak az azungukra pikkelő) sofőrrel elkocsikáztunk Limbébe. Ott Mike és Ken, akik a mi "nyavalyás" könyvválogatásunkra lettek ráállítva, segítettek megpakolni az autó csomagtartóját, amibe kb 15 zsák fért bele. Ezután jött a könyvek kiléptetési "procedúrája" a raktárból: 3 embert állítottak az autó mellé, akiknek az volt a feladatuk hogy szimultán jegyzeteljék a zsákokon álló számokat (hogy mennyi könyvet rejtenek). Mondani sem kell hogy a végén 3 különböző eredményt kaptak, amiből lett is parás vita, én meg csak mosolyogtam az egészen. :) Szóval hazagurultunk, és az itteni youth centerbe (ahol a patrolom reggeli gyűlései és a Viktorék youth club-jai, gyerekfoglalkozásai is vannak) pakoltuk be átmenetileg a zsákokat .

        Aztán visszaindultam egy második körre, de ez már nagyon fájt. A harmadiknál pedig már egyszerűen a sírás kerülgetett. Az az igazság hogy ez a túra egyszer is bőven elég egy nap, nem számít hogy autóval vagy minibusszal teszed meg, de három már felér közel egy maláriával?

        A harmadik kör előtt fontolgattam hogy megkérem Viktort hogy menjen el helyettem, de akkor nekem kellett volna valami vacsorát főznöm, és inkább a kocsikázás mellett döntöttem minthogy a 40 fokban a hagymavágás közben a legyek a számba repkedjenek. De persze ő járt jobban, mivel ez a kör hosszabb volt mindnél, sőt felvettünk két zsák iszonyatosan bűzölgő halat menetközben és hazafurikáztunk mindenkit aki a közelstávolban lakott.... Na de a lényeg, hogy este 6-kor végre rázártuk az ajtót az összes frissen szerzett könyvünkre :)

        Szerdán reggel kisebb izgalommal keltem, mert Patrick field-jére mentünk mindenféle meetingre, méghozzá egy ókorból visszamaradt motorral! Úgy fél órába került csak berúgni és a legközelebbi benzinkútnál is csendes imákat kellett mormolnunk hogy újra sikerüljön a bűvésztrükk :) Majd a már kissé megkopott memóriámra hagyatkozva robogtunk el egy poros, no meg sokszor sziklás úton, Chikuli felé. Ott már Patrick várt minket, és nagyjából a meghívottak, azaz a passionate-ek is időben ott voltak. Először megnéztük a leendő könyvtár helyiségét, megismerkedtünk a könyvtárossal, majd elmentünk a középiskola épületéhez, ahol az egyik terembe becsődítettek nekünk vagy 150 diákot, akiknek egyesével mindenki (a tanárok, Patrick és mi is) tartott valami formális beszédet a könyvekről és a könyvtárról. Aztán visszabattyogtunk a gyülekezési helyre ahova időközben az azungu-idő kifejezést kevésbé értő passionate-ek is megérkeztek, és elkezdhettük a meetingünket a mikro-hitel ügyben. Sajnos nekem úgy tűnt hogy nem igazán lelkesedtek be a felajánlott lehetőség hallatán, mivel nem láttam csillogó szemeket, vagy mosolyokat, de lehet hogy (most) még csak a munkát látják benne, meg talán csalódottak is amiért ez nem csak úgy egy adomány. De ideje lesz mostmár megszokniuk hogy adományok csak úgy nem potyognak, és jobb is ha nem teszik, mert nem vezetnek hosszútávú fejlődéshez. Sőt, csak az aznapi éhséget mulasztják el. Én nem ezt szeretném elérni, de talán még nem megfelelő a talaj az ilyesfajta kezdeményezésekhez. Na de majd meglátjuk. Végül is csak apró kérdéseket tisztáztunk, mert nagyjából mindent tisztán leírtam nekik egy információs anyagban, és ők talán vasárnapig választják ki az általam felajánlott lehetőségek közül hogy milyen üzletbe szeretnék vágni a fejszéjüket, és addigra vélhetően meg is írnak egy ?pályázati anyagot?, amiben látni szeretném az elképezeléseiket az üzlet futtatásáról és azt hogy mennyit értettek meg az egész hitelezés kérdésből.

        Ezek után pedig épségben és a sziklás utaknak hála kisebb combgörcsben hazarobogtunk, otthon pedig realizáltuk hogy se víz se villany. Mint mindig, szép sorban előkerültek a lavorok, a könyvek, a gyertyák... Egyrészről szeretem az áramszünetek adta meghittséget, másrészt viszont, a világtól való maximális elszigetelődés érzésével, kicsit olyanok mint egyfajta csendes elmúlás.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!