• Betegségek történetei
        WEBBeteg blogja

        Sclerozis multiplex


        Több mint 20 éve kezdődött a vesszőfutásom. 12 éves voltam, amikor azt vettem észre, hogy a lábam zsibbadt és hideg. Hiába mondtam, sem a szüleim, sem az orvosok nem vették komolyan. Mivel a panasz nem szűnt és én kitartóan mondogattam, végül idegorvoshoz kerültem. Igazán ő sem foglalkozott velem, arra fogta, hogy túl hamar nőttem meg és a szervezetem nem tudta követni ezt a fejlődést.
         
        1988-ban átmenetileg szinte teljesen elveszítettem a látásomat. Szó szerint az orromig is alig láttam. Az orvos, akihez fordultunk, tanácstalan volt, nem tudott segíteni. Néhány hét múlva magától múlt el a dolog, újra láttam.
         
        Éveken keresztül jött - ment a betegségem: hol a fejem viszketett, hol a jobb kezem, hol a jobb lábam, de volt amikor az egész jobb oldalam zsibbadt. Aztán amikor a második lányomat megszültem, volt egy lélegzetnyi időm magammal foglalkozni, újra orvoshoz mentem. Ekkor készült az első MRI, és az eredmény láttán azonnal kórházba küldtek! Befeküdni nem tudtam, hiszen el kellett látni két gyereket, de naponta bejártam kezelésre. Tulajdonképpen ekkor vált egyértelművé, hogy sclerosis multiplexben szenvedek.  
         
        Sajnos én sokszor hagytam, hogy a szervezetem magától hozza rendbe a "rosszaságot". Mivel körülményes a beutaló kérése, csak akkor megyek orvoshoz, ha már baj van, amikor sok tünetem van (homályos látás, bőrviszketés, hallás gyengeség, zsibbadás). Ilyenkor szteroid infúziót kapok. Kaptam már sok B vitamin kúrát is, ezt 6 havonta rendszeresen kapom.
         
        Amikor megtudtam, hogy a "betegutam" vége a toló kocsi lehet, először összetörtem. Majd rájöttem, hogy nem hagyhatom, hogy a betegség győzzön. A diagnózis óta sokat változott az életfelfogásom! Már tudom, hogy minden percet ki kell használni, mindennek örülni és minden szépre figyelni kell. Én igyekszem mindig úgy élni, tenni, hogy mindennek tudjak örülni, és szépnek éljem meg a dolgokat. Nem mindig sikerül, de ezen vagyok.
         
        Én már tudom az életet tisztelni és megélni minden pillanatot. Nem szabad senkit sem hibáztatni amiatt, hogy neked ez a betegséged. Szét kell nézni a világban és meg kell állapítani, hogy még így is a szerencsések közé tartozom. Lehetne sokkal nehezebb és rosszabb is az életem. Ezzel a kapott idővel, lehetőséggel kell jól sáfárkodni.
         
        Nem szabad elcsüggedni, mert ki fognak találni valamit, ami erre a betegségre igazán jó! Én nem akarom a betegségemet elfogadni, és nem hagyom a sorsnak, hogy ne úgy éljem az életem, ahogy azt én elképzeltem!