• MediQa
        ocem blogja

        Válasz a kérdésre

        Kaptam egy kérdést Bölcsitől, és gondoltam itt válaszolok rá.
        Tehát a kérdés és utána a válasz:


        "Azért ide írok, mert ez a legfrissebb, de nem a témához kapcsolódik a kérdésem. Szeretném tudni, egy középidős orvosjelölt -ha jól vettem ki a blogból az vagy- hogyan látja a "megmondjunk-e mindent a betegnek és mikor" kérdést? Bővebben: kell-e tudnia valakinek, ha a tudomány jelenlegi állása szerint-és a magyar lehetőségeket tekintve- gyógyíthatatlan beteg. És pl. hónapjai vannak hátra. Vagy hetei. Neked mi a véleményed? Szerinted mivel lehet előhívni az ember vészreakcióit, amellyel esetleg csodaszámba menő gyógyulásokat is el lehet érni, vagy rosszabb esetben méltó felkészülést az elmúlásra? Vagy az a jobb, ha nem tudja a teljes igazságot, és úgy hisz a gyógyulásban? Nehéz kérdés, nem is megoldást várok, csak kíváncsi vagyok, te hogy látod?"


        Nekünk azt tanítják, hogy a beteg tájékoztatás teljes körű, egyénesített, a beteg állapota által indokolt részletességű. Igen, ezt könnyebb megtanul, mint alkalmazni.
        Sajnos a legtöbb kérdésedre a választ majd jó néhány év klinikai tapasztalat alapján tudnám megadni. Most csak azt tudom leírni amit így naiv harmadévesként gondolok.
        Szerintem egy embernek joga van tudni arról, hogy mivel és hogyan kezelik és mi a várható prognózis. De itt jön az, hogy egyénesített, mert én például szeretek tudni minden apró részletről, mi hogy működik, de van olyan barátnőm, aki nem így van. Őt az érdekli, hogy jobban legyen, maga a gyógyítási folyamat nem. 
        Vagy nyilván nem azokkal a szavakkal tájékoztatnak egy 70 éves nénit, mint egy fiatal értelmiségit.
        Ám, mint azt a Huntingtonos bejegyzésben is írtam, az sem mindegy, hogy mennyi az az idő, ami „hátra van”. Nem tudom, hogy én 23 évesen szeretném-e tudni, hogy mondjuk 50 évesen gyógyíthatatlan betegségem lesz (maximum a gyerekvállalás miatt). De azért a hónapokról jó lenne tudni. És a lehetséges alternatív utakról is, hiszen a rákkutatásban ma már olyan előrelépések vannak, hogy nem lehet tudni mikor jön az áttörés, ami meggyógyíthatja a betegséget.
        Viszont az orvosok sem látnak az emberek gondolataiba, nem tudhatják, hogy kinek mi a legjobb megoldás és mitől hisz a gyógyulásban.
        Nehéz kérdés. Nem tudom, hogy lehet ilyen híreket közölni vagy átélni. Nem tudom, hogy nekem mikor jön el az a nap, amikor meg kell mondanom egy embernek (vagy a családjának), hogy meg fog halni. Remélem soha nem kell ilyet tennem, de azért elég valószínű, hogy ez elkerülhetetlen.
        Egyenlőre azt sem tudom, hogy fogok reagálni arra, ha valaki a kezeim közt hal meg. Persze korai még ezekről gondolkodni, de azért néha ilyenek is megfordulnak egy orvostanhallgató fejében.
        De azért, amelyik szakterületben én gondolkodom, ott nem jellemző, hogy naponta halnak meg a betegek.
        Viszont az emberi hülyeségre nem lehet felkészülni. Amikor elhanyagolják az egyébként jól kezelhető cukorbetegséget és ahelyett, hogy tünetmentesen élné a hétköznapjait, a szövődményektől szenved és megvakul, vagy amputálják a lábát.
        Jó ez most kisarkított általánosítás, de ez engem nagyon fel tud bosszantani. És már most igen kevés tapasztalat után tudnék még példákat mondani, de legyen elég most ennyi.
         
        Bölcsi remélem kielégítő volt a válasz. Ha még van kérdésed, állok elébe.