Blogtherapy

     Néha nem merek írni, mert tudom, hogy a korábbi, kinti írásaim mennyire pozitívak voltak, legalábbis számomra, de nekem az már jó, és volt mondanivalójuk, meg volt történés meg tanulás meg action, most meg inkább hallgatok a fűben, ahogy mondnai szokás, mert egyik sincs. Pedig én bevállaltam, akartam, a kalandot, a megtapasztalást, és nem panaszkodhatok, mert megvolt, csupáncsak szart se ér. Bejegyzést semmiképpen.           Pedig mentem, szívesen, keltem ötkor, húztam az ágyneműt, ültem a nővérpultnál órákig, vállaltam, hogy ez normális, pedig tudtam, hogy rohadtul nem az. Hiányzott, ami volt, de mégis örülni akartam annak, ami legalább most van. És hibáztatni sem akartam senkit emiatt, magamat sem, mert tényleg a jószándék vezérelt, meg a tenniakarás, meg a segítés, és ez végülis meg is volt. Másokat sem, mert ők csak ezt ismerik, és láttam, hogy a monotonizmus és a kilátástalanság örvénye hogy szippantja be őket, és pontosan tudtam, hogyha nekem is ez lenne nyugdíjig, már rég megbolondultam volna. Ezért elnéztem mindent, és nem tudtam jobban soha, és nem mondtam a magamét, és soha nem volt bezzeg Amerikában, pedig néha kifordultak a szemeim és néha szívinfarktust kaptam, máskor meg némán behúnytam a szememet sokáig és úgy képzeltem, hogy nem vagyok itt és nem is vagyok sehol. És nem akartam megbánni, hogy eljöttem, ezért hazudtam magamnak, de ezt is csak ideig-óráig lehet anélkül, hogy az megbosszulja magát. Akkor türelmes lettem és úgyis tudtam, hogy ez csak ideig-óráig tart, és méginkább megtettem minden tőlem telhetőt.

Reméltem, hogy ebbe a témába nem kell majd beleszaladnom, de esélytelen voltam, mert a hálapénz fogalma és jelensége annyira átszőtte a magyar egészségügyet, hogy már reflexszerűen jelenik meg benne mindenhol. Sokáig sikerült is nemet mondanom rá, és elmondtam a pácienseknek, hogy nem ezért dolgozom, nem ezért mosdattam meg őket, nem ezért mosolygok, nem ezért készítem oda a papucsát, mielőtt leszállna az ágyról, nem ezért ágytálaztatok a többiek helyett is, nem ezért vagyok én az első a friss császárosnál, hogy segítsek neki felkelni, nem ezért nézek be naponta többször is hozzájuk, hogy hogy vannak. Hanem azért, mert ez a munkám, a hivatásom, az életem, amikor ott vagyok a kórházban. Azért mert így tartom jónak, normálisnak, alapvetőnek. Azért is, mert én magam is ezt szeretném látni a másik oldalról. Különben is, most szültek egy gyereket, gondolom kifizették már a dokit, a szülésznőt, a szobát, és ki tudja még kit, tartsák meg, költsék a babára. Meg azért is, mert nem akarom, hogy ez aztán megszokás legyen, beálljak a sorba, elvárjam, számítsak rá, nézzem, számoljam. Akkor jobb, ha el sem kezdem.

Ő ugyan nem egy egészségügyis szent volt, mint a többi kolléga, a Kozma meg a Damján, meg a Rókus, viszont az ő napjáról van egy jó kis sztorim. Én azóta is ezzel szoktam megemlékezni róla:-)

Ülök a héven reggel hatkor. Álmos vagyok, éhes vagyok, és egy jó óra mire odaérek. Szerencsére a kezemben szorongatok egy termosz tejeskávét, bele is kortyolhatok. A táskámban még könyv is van, de ahogy az angol mondaná, "who am I kidding", reggel hatkor most tényleg olvasni fogok? Anno az egyetemen az első héten azt gondoltam, új életet kezdek. Nem vacsorázok, és majd reggel hatkor kelek, hogy futni menjek. Egyszer sikerült. És tényleg sikerült, felkeltem, futottam, zuhanyoztam, reggeliztem, jó időben ott voltam az órán, aztán onnantól egész nap olyan rosszul voltam, hogy megfogadtam, hogy mégsem kezdek új életet. Azért mindig optimista maradtam, és most is hiszek magamban, és mindig adok annyi esélyt, hogy még könyvet is vigyek a reggeli hatos hévre. Legalább a vállam erősödik, ha az agyam már nem fog. Reggel hatkor biztos nem. Jó egy óra, hogy odaérjek, és a kórház előtt finom pékség  van, reggeliző helységgel, erre hamar rászoktam. Pár perces napnyitó meditáció csendes nyammogással összekötve.

A sok vérvételes, pisitesztes, kakitesztes és hasonló papírok miatt be kellett ugranom még a körzetihez is valamiért. Fél egytől rendelt, de nagyjából 25-en ültek a váróban, mikor beértem. Már megtanultam, hogy se időpont, se sorszám, se semmi, csak találomra meg kell szólítani valakit, és megkérdezni jó hangosan, hogy ki az utolsó, és akkor a célszemélyt kell majd figyelemmel tartani a továbbiakban. Én azonban véletlenül azt kérdeztem, hogy "mindenki idevár?" mert nem számítottam ekkora tömegre, de a tömeg egybehangzó igennel felelt. Majd visszajövök később, ez várhat is, és kb öt perc alatt megvan.

Nehogy azt higgye valaki, hogyha önkéntesként dolgozna a kórházban, akkor annyiból áll a jelentkezés, hogy jajdejó, fáradjon be aztán jöjjön amikor csak akar. (Én azt hittem.) Komoly szűrője van ennek is, temérdek papírmunkával, laborvizsgálatokkal és munkaalkalmasságival és munkaügyi előadással. És jó, is hogy ez így van, csak azért mert nem kap fizetést, még feleljen is meg az illető minden területen, simán egyetértek ezzel. Csak kicsit túl van bonyolítva.

Az interjú után viszont csoda történt. Amikor megszületett a döntés, onnantól megváltozott a hozzáállás is. Odatartoztam, közéjük. Megdícsérték a ruhámat meg a színösszeállítást. Elintézték, hogy azonnal bekerülhessek a tüdőröngtenre, és ne kelljen heteket várni. Megíratták egy rezidenssel a szükséges laborvizsgálatokat, a lányok pedig, ahogy hívták őket, az osztályról azonnal vért vettek, én magam pedig vihettem is le a laborba. Székletvizsgálat is kellett az újszülöttek miatt, amit persze otthonról kellett intézni, majd postára adni. Sosem felejtem el a szegény postás kislány arcát, amint felismerve a kis kartondobozt, nejlonzacskóba dugta a kezét ahhoz, hogy átvegye. Jól becsomagoltam, vígasztaltam.

Aztán az egyik mégiscsak felhívott. Hogy na menjek, majd megbeszélünk valamit. És felhívott egy kedves ismerősőm is, hogy ő beajánlott ugyanide, a főigazgatónak és az ápolási igazgatónak, és odaadta nekik az önéletrajzomat a saját ajánlásával, úgyhogy ne lepődjek meg, ha hívnak. Nem azon lepődtem meg, hanem azon, hogy ez csak így sikerült? Egy nyomorult ágyazási szakmunkás pozícióba is tényleg protekcióval kellett bejutnom?? A nővérek ne sértődjenek meg, azon ahogy fogalmazok, az nem az ő munkájukat minősíti, hanem valóban a pozíciómat írja le, ugyanis (és most kissé előreszaladok) nem ám nővérke státuszba vettek fel, hanem segédápolónak. De erről majd még sokat mesélek. Igaz, ez a bürokrácia miatt is van, mert amíg nem honosítom a diplomámat, addig ne is álmodjak másról. Nem honosítok egyelőre, először kipróbálom, mire jutnék vele, úgy döntöttem. Jó lesz ez így. Egy egyesült államok-beli elitegyetemen szerzett nővéri diplomával segédápolóskodok kicsit itt Kelet-Európában. Király. Kalandra fel.