• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Dióhéjban arról a pár hónapról és tanulságairól - avagy az ugyemegmondtam

             Néha nem merek írni, mert tudom, hogy a korábbi, kinti írásaim mennyire pozitívak voltak, legalábbis számomra, de nekem az már jó, és volt mondanivalójuk, meg volt történés meg tanulás meg action, most meg inkább hallgatok a fűben, ahogy mondnai szokás, mert egyik sincs. Pedig én bevállaltam, akartam, a kalandot, a megtapasztalást, és nem panaszkodhatok, mert megvolt, csupáncsak szart se ér. Bejegyzést semmiképpen.           Pedig mentem, szívesen, keltem ötkor, húztam az ágyneműt, ültem a nővérpultnál órákig, vállaltam, hogy ez normális, pedig tudtam, hogy rohadtul nem az. Hiányzott, ami volt, de mégis örülni akartam annak, ami legalább most van. És hibáztatni sem akartam senkit emiatt, magamat sem, mert tényleg a jószándék vezérelt, meg a tenniakarás, meg a segítés, és ez végülis meg is volt. Másokat sem, mert ők csak ezt ismerik, és láttam, hogy a monotonizmus és a kilátástalanság örvénye hogy szippantja be őket, és pontosan tudtam, hogyha nekem is ez lenne nyugdíjig, már rég megbolondultam volna. Ezért elnéztem mindent, és nem tudtam jobban soha, és nem mondtam a magamét, és soha nem volt bezzeg Amerikában, pedig néha kifordultak a szemeim és néha szívinfarktust kaptam, máskor meg némán behúnytam a szememet sokáig és úgy képzeltem, hogy nem vagyok itt és nem is vagyok sehol. És nem akartam megbánni, hogy eljöttem, ezért hazudtam magamnak, de ezt is csak ideig-óráig lehet anélkül, hogy az megbosszulja magát. Akkor türelmes lettem és úgyis tudtam, hogy ez csak ideig-óráig tart, és méginkább megtettem minden tőlem telhetőt.

             De mit lehet tenni, akkor, mikor az egyik kolléganő Pécs mellől jár be, a másik pedig Miskolcról, és a nővérszállón laknak négy napig az egy hétből, miközben a családjuk meg otthon, és alvás helyett inkább takarítanak meg gyerekre vigyáznak, nemcsak azért hogy teljen az idő, hanem azért is hogy meg tudjanak élni, és csodálkozom-e akkor hogy nem durrannak szét a jókedvtől és nem mosolyogják, meg türelmeskedik végig a napot?

             És mit lehet tenni, mikor a főorvos tajtékozva jön, hogy nincs több császár ma, mert elfogyott a cérna, és nemcsak képletesen, hanem valóban; nem vágja, ha nincs mivel összevarrni és akkor ha ilyen gondok vannak, mi a francért a fotelt akarják áthúzatni, arra van pénz? Pedig arra sincs, de a fotel gusztustalan, mégis abba kell, hogy beleüljön mindenki, akitől vért veszünk, mert hova ülne egyébként, de legalább egy fehér lepedővel le van takarva és akkor annyira nem gáz. Legalábbis nem annyira, mint a kórházi ágyak szivacsain a véres foltmaradványok, habár azt is el lehet tüntetni egy szál lepedővel a páciensek szeme elől... Az enyém előtt viszont örökre ott fog lebegni az a gyomorforgató látvány, amikor először kaptam le a koszos lepedőt óvatlanul, csak hogy a még koszosabb és undorítóbb szivacs sokszor és újra megszáradt hatalmas véres foltja meredjen rám...

             És amikor a páciensek arra panaszkodnak, hogy hétvégenként a kutya se néz feléjük, de én pontosan tudom, hogy nem feltétlenül nemtörődömségből van mindez, hanem nincs is ott szinte senki akkor? De ők legalább, mármint a kismamák tartják a lelket egymásban és segítenek egymásnak tapaszalatcserével, szimpátiával meg empátiával, mert ezeket ott mástól nem kapják meg, és nem vágják be a durcást mint annó nálunk kint, hogy mi az, hogy nincs privát szoba?

             És kit érdekel, hogy a nővérek gumikesztyű nélkül dolgoznak, mikor úgysincs, vagy, hogy nem adminisztrálják a gyógyszereket, hiszen a legtöbbet úgyis a beteg vagy a családja hozza be magával. És hogy nincs privát szféra és egymás előtt, a vendégek előtt vagy a takarítónő előtt szoptatnak a kismamák, legalább megszokja mindenki és nem lesz abból országos nagy felháborodás, amikor valaki publikus helyen szoptat majd, és feltalálják magukat bármilyen helyzetben.

             Ugyanakkor senkit sem érdekel, hogy a "nagyvizit" egyperces idejére kötelezően kiszórják az összes látogatót és családtagot, hiába ül ott az aggódó apa is az anya mellett, ne kérdezzen, ne szóljon bele és ne folyjon bele a felesége kezelésébe, akkor sem, ha nemcsak egy egyszerű, komplikációmentes szülése volt három napja, hanem a sürgősségi császár közben véletlenül belevágtak a hólyagjába, viszont a kutya nem nézett rá már egy jó ideje.

             Bár az mondjuk engem érdekel, hogy a korababákat például nem lehet akármikor látogatni és nem lehetnek az anyjukkal állandóan mint néhány kivételes helyzetű kórházban (és nem magánkórházakról beszélek, hanem olyanokról, ahol maga az orvos ismerte fel ennek jelentőségét és alkalmazza az osztályán).  Meg az is, hogy nem hivatkoznak ilyenkor az anyukáknak semmi szakmailag alátámasztott evidenciára ezügyben (hiszen nincs is), hanem ilyen default védekezésre helyezkednek, hogy "nem lehet megoldani" meg "itt így szokott lenni", a gyerek meg nőjőn a csöveken egyedül ahogy tud. És azt tanácsolják a korababák anyukájának, hogy menjenek csak haza nyugodtan, és elég nekik hetente kétszer bejárni a 29. héten született gyermekükhöz, hiszen úgysem tudnának ott mit csinálni. A kenguruzás pedig amúgy Bogotából, Kolumbiából indult el, szükségből. És rengeteg szegény, rémes körülmények között tengődő kis afrikai kórházban is alap. Például Maliban is. Alap. 

             És az is érdekel, hogy amikor a friss császárost keltem és mosom, ne bámulja már végig boldog-boldogtalan, és nem átallom kiküldeni a méltatlankodó látogatót, mert engem akkor is bosszant a privát szféra totális és felháborító hiánya amikor már senkinek sem tűnik fel, hogy nincs, és engem néznek bolondnak mert még mindig kopogok az ajtón, nem is azért mert annó így neveltek a szüleim, hanem azért, mert én magam is ezt tartanám normálisnak, ha történetesen én lennék a kórházi páciens valahol és az én szobámba rontanának be naponta többszor is hívatlan, ormótlan és minduntalan.

             Az pedig nagyon is érdekel, hogy mi lesz ebből, mert nagyonis ördögi körnek tűnik, hogy megoldás keresést nem nagyon láttam, csak egymásramutogatást, vagy beletörődést, de ezek számomra nem konstruktívak és ezért nem is tudok velük mit kezdeni. Pedig csapódtam alapítványhoz, hogy csináljunk már valamit, de csak finom sütiket ettünk és röhögtünk, és ment az idő, de semmi érdemi nem történt. Próbálkoztam egyházzal is, egyetlen gyülekezet volt, akik komolyan vettek, és ahol eredményeket értünk el, szakmaiakat, majd elmesélem, a többi vagy jobban tudta, vagy nem volt rá pénz. (Maliban sincs. Meg Kolumbiában se.)

             Az is érdekel, amikor néhány doki veszi a fáradságot és megkérdez erről-arról, például hogy nálunk mi hogy van, mi is magnéziuminfúziózzuk-e a kilenc hetest (nem), vagy elengedjük inkább, és hagyjuk, hogy az ilyen esetekben a természet tegye a dolgát (igen). Az is érdekel, hogy aki a 22 hetes magzatát vesztette el, az miért egy ötágyas szobában sírdogál a falfelé fordulva, miért nem kap egy külön szobát méltányosságból meg emberségből, miért nem búcsúzhat el a gyerekétől és miért kerüli mindenki úgy, mintha fertőző beteg lenne, és miért nem vígasztalják úgy, ahogy gyászoló anyukát lehetne? 

             Arról pedig alig merek beszélni, ahogy az orvosaink felöltöznek, mert sokszor inkább sikítani szeretnék, amikor a korrekt gombolás hiányában kikandikáló testszőrzet megrémiszt, és baromira nem érdekel, hogy milyen színű alsót hordanak, de sajna az átlátszó, kopott fehér nadrágok miatt ha akarom, ha nem, látom. És különben is miért vannak olyanok, akik képesek két számmal kisebb nadrágot hordani??? Tudom, hogy ezt már csak az amerikai énem mondatja velem, de nem, nem tartom professzionális, orvoshoz méltó öltözetnek. És nemcsak a férfiak ilyenek. Igen, valóban negyven fok van kívül-belül, de a melltartó a köpeny alá mégiscsak egy minimum lenne, a kilógó hónaljszőrzet pedig sajnos a hölgyeknél is alap. Pedig a gazdaságis nővérke mindent mos és vasal, de az alsóruházatot mégsem az ő reszortja osztani, valamint a borotválkozás is magától értetődő lehetne - szerintem. És nem sértegetni meg finnyáskodni akarok, de számomra a megjelenés a professzionalizmus része, főleg olyan emberektől, akiktől még el is kéne fogadnom azt, amit mondanak, és meg is kéne bíznom bennük. 

         

             Szóval néha nem írok. Pedig írhatnék arról, hogy hiába lettem csak segédápoló, mégis megcsinálom ugyanazt mint a többiek, habár elvileg nem szabad és még elmondani sem, mégis megengedik egyrészt bizalomból, másrészt meg jobb híján. Hogy lepucolom a száz éve tisztítószert nem látott szekrényeket. Hogy beülök a kismamák szobájába beszélgetni velük, nem csak az időjárásról, hanem anyaságról, szoptatásról, terhességről, gyógyszerekről még akkor is, amikor néhány kedves kolléga ezen teljesen kiakad, és azzal vádol, hogy nem dolgozom. 

             Arról viszont írok, hogy nem azért jöttem el, mert elegem lett, hanem egyszerűen elköltöztünk. Arról is írhatnék, hogy aztán az új helyen is megkerestem a kórházat, bekopogtattam az önéletrajzommal a kezemben a szokásos szövegemmel, miszerint "amerikából jöttem, két betűt hoztam...", és ők szívélyesen betessékeltek, leültettek, megörültek, és felajánlottak három-négy osztályt, hogy melyiken szeretnék inkább besegíteni. És idáig tényleg tökéletes is volt minden, innentől azonban elakadt a dolog a bürokrácia és különböző szabályzatok áthághatatlan berkeiben, minden héten újabb problémát  felhozva, mígnem egyszer, hónapokkal később, amikor már olyat is be kellett volna áldoznom a cél érdekében amit nem volt szándékomban, besokalltam, leálltam és azt gondoltam, hogy ha ennyire nem egyszerű itt valami értelmeset csinálni, akkor nem is ülök itt tovább, hanem megyek oda, ahol lehet. És akkor ott majd megint lesz miről írni. 

             Nem is tudom, melyik képet tegyem fel ide illusztrációnak. A vérfoltosat a szivacsokról? Vagy azt, amikor a teli katéter két tűvel van az ágy matracába erősítve? Vagy amelyiken a gyógyszeres dobozok kinyitva, az ampullák letörve, szanaszét hevernek az asztalon? Vagy amit a budiban fotóztam a vécécsészében felejtett cigaretta csikkekről? A koszos szekrényről, amibe a kismamák pakolhatják az otthon kimosott holmikat? Az összetört nővérhívó csengőről? Ezen még gondolkodom kicsit.



      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 135595 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések