• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Szent Patrik napjára

        Ő ugyan nem egy egészségügyis szent volt, mint a többi kolléga, a Kozma meg a Damján, meg a Rókus, viszont az ő napjáról van egy jó kis sztorim. Én azóta is ezzel szoktam megemlékezni róla:-)

        Történt egyszer, hogy vettem egy jó kis zöld parókát, vicccből meg heccből, és sok publikus dologra nem tudtam használni, mígnem elérkezett Szent Patrik napja. Az ír szent napjára az ország iránti tiszteletből feltétlenül valami zöld ruhadarabot kell ölteni aznap, viszont amiből nekem még egy egyszerű kendőm sincs. Hanem van egy zöld parókám! Nosza, rá is igazítottam a fejemre, és elindultam a kórházba dolgozni. A türkizkék műtősruhámban és a fűzöld parókában remekül mutattam, és kivétel nélkül mindenki megállított egy elismerő szóra a kórházban. A főnököm meg is jegyezte, hogy milyen jófej vagyok, és jó a humorom. Szóval ez még Amerikában volt, ahol normális beöltözni a Szent Patrik napjára. Nah, miután így megalapozódott a fenenagy jókedv, meg is kaptam a világ egyik legelviselhetetlenebb betegét az anyukájával együtt, aki simán túltett rajta. A lány valamiért nem tudott menni, nehezen mozdult, viszont cserébe jó nehéz volt, borzasztó természettel, s az én termetemmel egyedül nem is volt mozdítható, mindig segítséget kellett kérnem, viszont az anyja meg soha nem segített. Csak abban, hogy a lánya helyett ő hívott fel telefonon ha szükség volt rám. Azt viszont tízpercenként. Pisilni kell, meg kell fordulni, vizet akar inni, és minden olyan dologért, amit ő simán megtehetett volna. Nem is csak azért, mert az anyja, vagy mert lusta lennék, de volt még mellettük három másik betegem is, némelyik komolyabb indokokkal. Ő viszont csak ült az ablak mellett és onnan követte minden mozdulatomat. Ettől függetlenül mentem amíg bírtam, mosolyogtam amíg bírtam, de egy idő után volt képem megkérni a mamát, hogy ugyan segítsen már, és ne az ágy sarkából figyelje csak hogy szenvedek, erre teljesen besértődött. Sebaj gondoltam, akkor tartunk egy kis szünetet. Én elmentem ebédelni, és megkértem egy kollégámat, hogy helyettesítsen addig. Elmeséltem neki azt is, mire számíthat. Ilyet ebéd nélkül is szoktunk csinálni, ha valakinek elege van, mert túlhúzták, akkor a másikunk szívesen beugrik helyette, hogy addig kifújhassa magát. Ezt egyébként javaslom is a sok kiégés elleni programba, ha még nem szerepel a repertoárban. Élet-és józanészmentő lehet gyakorta.

        Szóval elmentem megmosakodni, levettem a parókát, amiről elfeledkeztünk ugye, de a nagy melóban háttérbe szorult, viszont ugyanammiatt bele is izzadt a fejem. Helyreraktam a hajamat, megebédeltem, és újult erővel mentem vissza és vettem vissza az energiavámpír beteget anyukástól. Úgy látszik, nekik is jót tett az ebédszünet, vagy csak a kollegina, mert mintha alapállásból indultunk volna. Gyorsan meg is kértek valamire, már nem emlékszem mi volt a feladat, de miközben csináltam, a mama bizalmasan elkezdett nekem panaszkodni a délelőtti zöldhajú nővérről, aki nem tetszett neki, és különben is, de most örül, mert én mennyivel jobb vagyok, és örül, hogy lecserélték, és hogy most én vagyok itt ahelyett. Ekkor megálltam a munkában, ránéztem, kicsit kérdőn, kicsit értetlenkedve, kicsit csodálkozva, hogy vajon hülyére vesz-e, vagy esetleg ő maga lenne, hm, hogyismondjam... De nem, ő csak bizalomgerjesztően mosolygott és folytatta a sztorit a gonosz zöld nővérkéről, a mostani jóval kontrasztban. Közben befejeztem amit bütyköltem (már rég nem emlékszem mi volt az, mert a döbbenet valahogy kitúrta a memóriámból), újra ránéztem, és azt mondtam neki: az a zöldhajú nővér én voltam. S míg a döbbent szemek értetlenül és bután meredtek rám, addig kisétáltam. A telefon nem is szólt többet aznap délután. Én persze a nővérállomásra igyekeztem vissza azon nyomban, hogy mindenkivel megoszthassam ezt a zizzenetet, ami azóta a Szent Patrik napi megemlékezés szerves része lett.

         

         


      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 135592 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések