• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Rendelési idő

         

        A sok vérvételes, pisitesztes, kakitesztes és hasonló papírok miatt be kellett ugranom még a körzetihez is valamiért. Fél egytől rendelt, de nagyjából 25-en ültek a váróban, mikor beértem. Már megtanultam, hogy se időpont, se sorszám, se semmi, csak találomra meg kell szólítani valakit, és megkérdezni jó hangosan, hogy ki az utolsó, és akkor a célszemélyt kell majd figyelemmel tartani a továbbiakban. Én azonban véletlenül azt kérdeztem, hogy "mindenki idevár?" mert nem számítottam ekkora tömegre, de a tömeg egybehangzó igennel felelt. Majd visszajövök később, ez várhat is, és kb öt perc alatt megvan.

        Négyre visszamentem, az orvos fél ötig rendel, gondoltam, ez még teljesen korrekt. Ráadásul éppen nem volt senki. Elmondtam, mi járatban vagyok, elkezdte a papírrengeteget kitölteni, megírni, elmagyarázni, hogy mit hova, mikor és hogyan, mialatt a nővérke vagy asszisztens kinézett a folyosóra és magából kikelve jött vissza:

        -Ezt nem hiszem el! Az előbb még üres volt a folyosó, most meg nyolcan ülnek ott kint! Mindenki négyre jött! Mit képzelnek ezek?

        Teljesen felhúzta magát. Az orvost is aztán, akit még a lánya is hívogatott közben, hogy mikor ér már haza, és vigye el edzésre. Hirtelen nagy kavalkád kerekedett: a doki lecsapta a telefont, behívtak egy vérző lábú nénit kötözésre, akinek a látványától a gyerekeim bolondultak meg (igen velem voltak, mert hova tettem volna őket, épp suliból jöttek haza). A nővérke kötözött, sápítozott, a doki kiment, felmérte a terepet, a néni csodálkozott, hogy mennyire vérzik, de ő nem mert hozzányúlni, a gyerekek végre visszaültek a székbe, de ők is hangosan csodálkoztak, hogy mennyire vérzik a néni, és miért és ki tette ezt vele, és most mi lesz, a doki visszajött, hogy akkor mindent értek-e, én pedig értettem, már ami a papírokat illeti, ezt a fejvesztést viszont a legkevésbé sem.

        De csak annyit gondoltam, hogyha én orvos lennék, és fél ötig rendelnék, akkor úgy tervezném a napomat (ha nem kezdő orvos lennék, akkor már csak tapasztalatból is, ha meg kezdő, akkor meg azért), hogy alapból öt-fél hatig úgyis ott maradnék. Az emberek úgyis várnak. Ha mégsem, akkor rövidült a hátralevő idő, de tegyük fel, hogy egy fél órát tényleg alapból ráhúznék, már így tervezném a napomat. A nyolcból egy ember már bent volt (persze nálam ez is kicsapta a biztosítékot, hogy miért nem egyesével), és kötözték, de csak számoljuk bele. Mindenkire jutna hét és fél percem. Ebből van, akinek csak recept kell, van, akinek igazolás. Kettőnek biztos, nekik elég ennek a fele is, és akkor még azt is megkérdeztem, hogy érzik magukat. A többire kilenc percem maradt így. Kilenc perc alatt egy éppen megfázott, köhögős vagy influenzás embert is el lehet látni. Ennyi idő alatt egy vérző sebet is be lehet kötözni. Tegyük fel, hogy nem jön már más, nyugodt vagyok, öt órában gondolkodom, nem fél ötben, türelmes vagyok, és így oda tudok figyelni mindenkire külön külön, tudok a munkámra koncentrálni és még az asszisztensemtől is megkérdezném, hogy képes-e lenyugodni magától, vagy bedobjak-e egy pár perces relaxációs és stresszoldó gyakorlatot, mert talán még az is belefér, hogy minden más beleférhessen.

        Nem kétlem, hogy sokan mégis maradnak félórákat, sőt, akár egy órát is a hivatalos rendelési idő után. De az már nem mindegy, hogy hogyan. Idegesen, kapkodva, vagy már eleve rászánva azt az extra félórát, ha másért nem is, azért, hogy ő maga ne kezdjen el idegeskedni és stresszelni már négykor. (Ez a Kis Herceg inverze: ötkör hazamehetek, de én már négykor elkezdek idegeskedni...) Egyébként én még kilenc percnél többet soha nem töltöttem egy rendelőben. 

        Nem akarok okoskodni, és láttam, hogy tényleg volt sok dolog, és sok stresszelő körülmény. De akik kint ülnek, megvárnak. A telefont ki lehet kapcsolni. Az időt meg lehet tervezni. Ha másképp nem is, annyira biztosan, hogy aki itt ül most velem szemben, csakis azzal fogom tölteni a kilenc percet, csak rá koncentrálok, és nem ezer más dolgora, és akkor még elég is lehet. Ha már ketten vannak benn, meg kell osztani a figyelmet, rohani kell, és a hibázás vagy összekeverés esélyei is duplázódnak. Az én munkaidőm anno 12 óra volt. Sokszor lett belőle 16, amikor valaki beteg lett az utolsó pillanatban, és nem tudott bejönnni. Sokszor volt 14 is, amikor előre kiszámíthatatlan helyzetek adódtak, és nem léphettem le. Sokszor volt 13 is, amikor nem volt időm napközben dokumentálni és ezt utólag, a műszak végén kellett pótolnom. De ilyenkor azt a napot már úgyis erre szántam.

        Voltak nekem is kollégáim, akik ilyenkor csapkodtak, hisztiztek, vagy otthon a családnak szidták el a rendszert az ilyen elvesztegetett plusz percekért, vagy félórákért. Nem mondom, hogy engem soha semmi nem hozott ki a sodromból, de ez konkrétan nem. Számomra ez nem időpocsékolás volt, késés, túlórázás, hanem a munkám része. Ha valaki hét előtt húsz perccel kezd el szülni, nem hagyom ott, hogy csókolom, lejárt a munkaidőm. Vannak ilyen állások, amik ezzel járnak. Hogy hogy lehet ezt a problémát kezelni, megoldani? Szerintem a hozzáállással. Nemcsak mások miatt, hanem magunk miatt is. A különbséget meg például vérnyomásban lehet mérni. Vércukorban is. Meg koleszterinben. És talán kilókban is. De még a lelki dimenzió se maradjon háttérben. 

         

         



      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 132587 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések