• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Azok a rezidensek...

         

        Egyetemi kórházban dolgozom, ami azt jelenti, hogy tele vagyunk rezidensekkel, orvostanhallgatókkal, tanuló nővérekkel, és mindenki olyasmivel, aki valaha is az egészségügyben akar dolgozni, mert az összes ide jár gyakorlatra. A rezidensek már valamivel több hatáskört kapnak, mert ahogy kireppennek az orvosi egyetemről, megkapják a Doctor of Medicine címet, és az már felelősséggel jár. Ugyanakkor még igazából mindig tanulnak, vizsgáznak ebből abból, de az MD betűk már ott vannak a nevük mellett, és Dr X-nek is szólítjuk őket. Többnyire. Én eleinte elvből mindenképpen ezt használtam, végülis megdolgoztak érte, na meg biztatásul, mert látom az arcukon, hogy egyből magabiztosabbak, ha így szólítom meg őket, és szeretek örömet okozni. De ahogy jobban megismerjük őket, és ahogy itt nőnek fel a kezünk alatt gyakorlatilag, ez néha elmarad, és jönnek a sima vezetéknevek, majd a keresztnevek, és aztán neadjisten a becenevek is olykor. A nővériskolánk az orvosi egyetem mellett van, és havonta egy óránk volt is közösen annak érdekében, hogy megtanuljunk majd együtt, egymás mellett és egymással dolgozni. Ez a nagy interdiszciplináris szakkör magába foglalta még a patikus, a fizikoterapeuta, és a szociális munkás hallgatókat is a nővérkéknek és orvoskáknak készülők mellett.

        Errefelé már múlóban van az az old school nézet, hogy az orvos az atyaúristen, a nővérke pedig az ő lepedőakrobatája, a többiek meg senkik, hanem igenis sulykolják a team munkát, és azt, hogy mindannyian ugyanannak az elefántnak a különböző testrészei vagyunk, ki ezért, ki azért, más-más feladatokkal és hatáskörrel, de mindannyian a betegeink biztonságos és mielőbbi gyógyulása érdekében és ezért együtt kell, hogy működjünk. Ez több-kevesebb sikerrel működik is.
        Azt is látom, ahogy ebben a nagy csoportdinamikában minden tag igyekszik megtalálni a maga helyét, szerepét, imidzsét, és azt, hogy akkor most hogy viselkedjen a másikkal, hol vannak a határok, és hol van a helye a hierarchiából a kollaborációba hajló egészségügyi modellben. Minél magasabban volt régebben, ez annál most nehezebb, hiszen a presztízst tartani kell, ugye, mindenáron.
         

        Nézem, ahogy a rezidenseink viselkednek. Ahogy először idejönnek, elsőévesként, akár csupa ötös vizsgával, de nulla tapasztalattal, és itt most aztán nem esettanulmányok vannak, hanem hús-vér emberek. Eleinte abszolút tőlünk függenek, egy elsőévestől nem is lehet megkérdezni, hogy akkor most mit csináljak, hanem azt kell neki mondani, hogy akkor most ezt csinálom, jó, és akkor ő megkönnyebbülten rámondja, hogy jó. Van amelyik azt mondja, nem tudom, meg kell kérdeznem valakitől, és ez egy darabig ok, úgy két hétig, de aztán unalmas lesz, és ha nem rázódik bele gyorsan, akkor nem sok tekintélye marad a továbbiakra. Itt viszont a nővéren is sok múlik, mert közöttük is megvannak azok, akik élvezik, hogy itt ők vannak előnyben és ezzel vissza is élnek. És ha nem segít a kezdő orvosnak, hanem rendszeresen bealázza, akkor abból hasonló katasztrofális kapcsolat lesz, mint egy bunkó orvos és beszari nővérke kombinációjából, és amellett, hogy az összes fél stresszes és idegbajos lesz, a betegek járnak a legrosszabbul.
        Szóval éldegélünk a rezidenseinkkel, növekedünk együtt a nagy munkában és a tapasztalatban, egyikükkel könnyebben, másikukkal nehezebben. Négy évfolyam van belőlük, kb 6-8 emberrel egy évfolyamban, megvannak a kedvenceink és azok is, akiket tolerálunk. A kedvenceket azért szeretjük, mert meg lehet szólítani őket anélkül, hogy hisztirohamot kapjanak, mert odafigyelnek arra amit mondunk nekik, és bíznak is bennünk, mert ésszerűen és praktikusan gondolkodnak, és mert a páciensekkel is emberként bánnak. Ők nem küzdenek a tekintélyükért, mert pusztán az előbbi felsorolástól megvan nekik, és nemcsak szeretjük, de tiszteljük is őket. Akiket tolerálunk, azok pedig vagy nem tudják hogyan viselkedjenek velünk, ezért mi sem nagyon, vagy egyszerűen annyira éretlenek, hogy elég nehéz mit kezdeni azzal, amikor hangosan vihognak, az új tetkójukat mutogatják körbe, esetleg a kétszázkilós, műtősruhából kilógó seggét rázza, amikor elmegy előttünk.
        A másik nehézség, hogy mi, akik 12 órát együtt vagyunk a betegekkel, a szobájukban, az ágyuk mellett, a lelki szemetesládáik vagyunk, sőt, a lelki megnyílás mellett azt is bevallom, nem nagyon volt még olyan testnyílásuk, ahol ne lett volna a (szigorúan gumikesztűs, de azért akkor is) kezem, szóval mi úgy néhány hónapos munkaviszony után nem a könyv szerint gondolkodunk és cselekszünk többet. Az orvosaink, illetve a rezidenseink (akik ugye nyilván szintén orvosok, de ott vannak még a főorvosok és adjunktusok is, akiket még nem is említettem, de ebben a posztban nem is fogok) pedig még negyedéves korukban is könyv szerint gondolkodnak a legtöbb esetben. Mi ugyanis dolgozunk, ők pedig még tanulnak; mi egyszerre 2-4 beteget ápolunk, míg ők az egész emeletre felügyelnek, ahol három osztály is van (terhespatológia, szülészet, és a baba-mama), és elismerem, hogy így tényleg nehezebb, és hogy tényleg elsősorban azért vannak itt, hogy megszerezzék azt a tapasztalatot, amivel talán elég lesz majd elboldogulniuk egyedül is valahol. Ez az átmeneti időszak ad már valamennyi felelősséget a kezükbe, azonban (bár lehet, hogy ez csak a mi kórházunk) még megengedi nekik az egyetemista feelinget is, főleg, amikor még amúgy is fiatalok és szinglik, egy pillanat alatt a gray's anatomy-ban találhatjuk magunkat, ha nem vigyázunk.
         

        Az egyikük hívő keresztény, és orvosmissziós utakra jár a harmadik világba hacsak teheti, és nem átall imádkozni egy beteggel, ha úgy kerül rá sor; a másiknak hat gyereke van, az egyik háromévesen meghalt, és bokáig érő nadrágban jár iszonyúan rosszul öltözve, de rengeteget dolgozik; a harmadik korkedvezménnyel végezte az egyetemet, mert olyan okos, de emellett olyan éretlen, mint egy tinédzser és úgy is viselkedik, viszont ha kételyeim vannak egy egy döntésről, készségesen leül velem, hogy megbeszéljük, és komolyan meghallgat; van amelyiknek csak egy arca van, mindenféle vonás nélkül, és hiába köszönök rá, elmegy mellettem, viszont ha véletlenül nem az új férjezett nevén szólítjuk, azonnal hisztirohamot kap; van amelyik egy latin díva és csendes is, már azt hinnénk, okos, de csak felszínes dolgokért képes lelkesedni, mint pl valami jópasi színész, akkor megjön a hangja; van a kétszáz kilós, akinek az a poén, ha minél szörnyűbben néz ki, ugyan van családja, mégis azt hangoztatja, hogy látens buzi, de ha az ebédlőben találkozunk, azonnal kifizeti az ebédemet; van, amelyik kisnővésű, megtévesztően aranyosnak és kedvesnek tűnik, de lány létére akkora modortalan tahó paraszt, amit még nem hordott a hátán a föld; van aki tényleg egyenesen az óvódából jött, és csak cicahangon beszél, általában csacskaságokat, nagyon közvetlen velünk, de orvosként totálisan használhatalan; és folytathatnám a sort, elég színes a paletta. A mellékelt fényképek nem csupán illusztrációk, hanem a felhozatal egy része, igazi valójukat megmutatva, és nemcsak munka után, hanem azalatt is teljesen hiteles ábrázolás róluk.