• Blogtherapy
        ciryll blogja

        God bless the non-stress test

        Régen azt gondoltam, hogy a terhesség, ami már több mint 12 hetes, az célegyenesben van. Amióta egy terhespatológián dolgozom, azóta nem lehet átverni ezzel kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy soha semmi nincs célegyenesben, és bármikor akármi történhet. Ezért azt sem mondom még a legstabilabb állapotú páciensünknek sem, hogy "na, úgy tűnik, minden rendben van, és akkor holnap találkozunk", mert előfordult, nem is egyszer, hogy egy ilyen mondat után elindult a lavina. Ha volt összefüggés, ha nem.

        Az osztályunknak két része van, az egyik, ami a "special care", ahol a páciensek minden percüket a monitoron töltik (azon a bizonyos NST-n), mert vagy a babának van valami baja, és 24 órás megfigyelést igényel, vagy neki vannak titkos méhösszehúzódásai, amit nem biztos, hogy érzékel, de a monitor mutatja. Vagy nincs, de hogy ne is legyen, elővigyázatosságból mégis megfigyeljük, ha pl a placenta ránőtt a méhszájra, a gyerek nem, vagy alig nő és egyéb különleges esetkeben. Az itt lévőknek többnyire még valami más problémájuk is van, szóval ez az intenzívebb részlegünk.
        A másik, ahol a stabilabb páciensek vannak rutin monitorral jár, naponta kétszer-háromszor félóra, tetszés szerinti időbeosztásban. Ők többnyire már kiszolgálták az idejüket a full-monitor részlegen, és stabilnak találtattak, ezért miattuk nem aggódunk napi 24 órában.
        Egyik nap a low-risk részleggel foglalkoztam, szépen megmonitoroztam a négyből három emberemet, a negyediket meg hagytam kicsit aludni, mert reggel még összehányt mindent, és most az antiemezis nyugtatóinjekciók hatására félájultan feküdt, és amúgy sem volt más baja csak a kontrollálatlan cukorbetegsége, igaz, amiatt meg már jól ismertük, mert eddig kb hatszor volt már a vendégünk ebből kifolyólag. Először hét hetesen, most pedig már 33 is elmúlt. Egy idő után mégiscsak felkeltettem, hogy megmondjam neki, hogy tudom, igen, pregnancy sucks, de ha mégis van rá mód, fel-e köthetném-e egy monitorra-e, és szerencsére nem ütköztem ellenkezésbe, mert ő is éppen erre gondolt, így a nagy összhangtól vezérelve pillanatokon belül egy NST-n találta magát.
        Ilyenkor, mivel csak egy napi rutinról van szó, általában magukra hagyjuk őket, hiszen nekünk meg közben ezer dolgunk van, a masina működik felügyelet nélkül is. Valamiért mégsem mentem messze, talán mert tudtam, hogy úgysem marad nyugton, és elmozdul a monitorfej, vagy csak úgy, és ahogy hamarosan vissza is tértem, láttam, hogy a gyerek szívhangja le-leesik, ami habár néha előfordul, mégsem igazán tetszett, ezért letéptem a kilógó papírt, amire az NST nyomtat és lobogtatva vittem a rezidenshez. A rezidensek is megérnek egy külön posztot, de szerencsére ma az a kettő volt, akiket bírok, egyszerűen azért mert kompetensek. A szerencse továbbiakban is kulcsszó. Szerencsére közel voltak, szerencsére komolyan vették, szerencsére azonnal odamentek, és habár vártak, hogy mi legyen, átvigyék-e az állandó monitoros részlegre, hogy szemmel tarthassuk mi történik, szerencsére a közelben maradtunk, én a szobában, és amikor jött a következő decelerációs hullám, úgy húsz perc múlva, és semmiféle intervenció nem segített helyrebillenteni az egyensúlyt (mint oldalra fordítás, hátha csak útban van a köldökzsinór, és helyzetváltoztatással felszabadítható, vagy extra oxigén, ami a babához is eljut és akkor hátha jobb lesz a vérellátása), akkor is szerencsére még mindig a közelben voltak, és amikor kirobbantam medikus terminus teknikusokat ordítva a szobából, akkor szerencsére azonnal ott termett a két rezidens a főorvossal együtt, aki szerencsére éppen arrajárt, és szerencsére azonnal láttak, hogy ennek fele sem tréfa, mert a deceleráció közben jól elnyújtózótt (a fenti kép nemcsak illusztráció, hanem a valóságos történet fénymásolata), és szerencsére nem klumpában, ahogy szoktunk, hanem futócipőben mentünk aznap mindannyian dolgozni, így a folyosó lehető legtávolabbi szobájából (13:32) két perc alatt a műtőbe értünk (13:34), a nyitott műtőajtóban sebtiben átöltöztünk sterilbe, mire odanéztem, a páciens kifeküdve, intubálva, felnyitva (13:36), és hamarosan az ismeretlen okok miatt fuldokló gyerek kiszabadítva és megszületve (13:39), habár az adrenalin rush itt még közel sem ért véget, de a nehezén túl voltunk.
        Ez jó hosszú egymondat lett, de az az igazság, hogy akkor és ott is egy egymondat volt, csak sokkal rövidebbnek tűnt. Délután aztán, amikor már mindenki viszonylag stabilan lábadozott, összeültünk és kiveséztük a történteket, azokkal együtt, akik nem voltak ott és maximum a kiabálós sprintet láthatták, sokszor felemlegetve a szerencsét, hogy mi és hogy történt, vajon miért, és ilyenkor mit kell tenni, és még én is kaptam olyan mennyiségű elismerést, hogy nem fért el a fejemben és kicsit megnőtt tőle az arcom, legalábbis aznapra, és a főorvos szűkszavúan így összegezte az akciót: "Jók vagyunk."
        Este már az anyuka a koraszülöttosztályon látogatta a gyerekét, mindannyian jól voltak és azóta is jól vannak. Hogy a gyereknek konkrétan mi baja volt, sosem tudtuk meg pontosan, de szerencsére ez egy jól végződő történet.