• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Fordulatok vasárnap reggel

        Vasárnap reggel háromnegyed hatkor töküresek az utcák, állapítottam meg, és még sötét is van. Ez eddig nem tűnt fel, hiszen eddig csak félálomban beültem az autóba és valahogy úgy, mint buli után az egyetemisták az ágyukba, emlékezetből odakerültem a kórházba. De tegnap este ahogy a házunk elé kanyarodtam, szépen lassan, a jobb első kerekem végleg kilehelte a lelkét. Rendes volt tőle, hogy még utoljára hazavitt, és nem az autópályán robbant ezer darabbá, mint ahogy azt néha látom más autóknál. Így aztán újra gyalog járok, amit a nyári pokoli hőségben már rég el is felejtettem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy közben ősz lett.

        Szóval az utcák üresek. A kórház is az volt, az összes betegem (4) aludt, így elücsörögtem magamban egy órácskát én is, végülis vasárnap reggel minek keltsem korán őket, mindegyik stabil, s éppen elég, ha már nekem fel kellett ébrednem. Először valami éktelen fejfájásra, másodszor a kb huszadik óracsörgésre, véglegesen pedig a friss kávé illatára. Gondoltam lemegyek reggelizni az ebédlőbe, ahol össze is futottam Beával, akiről már majdnem írtam nemrég, mert olyan jópofa dolog volt belebotlani egy magyar rezidensbe a negyediken, és azóta is közösen kibeszélni az amerikai kórházi szokásokat. Bea megmutatta a hátsó lépcsőt, amit eddig nem ismertem, és felfelé jól eltrécseltünk erről arról, aztán neki mennie kellett, én meg felküzdöttem magam az ötödikre. Az ajtó persze zárva volt, hozzánk nem lehet egyszerűen bejutni. Így visszamentem a negyedikre, ahol az intenzív osztály kellős közepén kötöttem ki, és ez eléggé meglepett. Annyira, hogy amikor egy nővér megkért, hogy vigyázzak egy pillanatra a betegére, simán azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de sajnos nem itt dolgozom, csak elvesztem. Ő elég furcsán nézett rám, de aztán csak mondta, hogy jó, jó, oké akkor menjél, én meg mentem, de valami nagyon nem stimmelt, csak akkor meg nem értettem mi, s amikor megálltam végre az ismerős lift előtt az intenzívről kikeveredve, akkor döbbentem rá, hogy magyarul beszéltem hozzá. Ezen nagyon kellett röhögnöm hirtelen, mert annyira nonszensz volt, hogy kajával a kezemben az intenzíven csodálkozva idegen nyelveket beszélek, amitől úgy néznek rám, mintha legalábbis leütöttem volna egy ott dolgozó nővért ellopva a ruháját és bilétáját, hogy beférkőzzek oda, ahova egyszerű halandónak csak úgy nem lehet. Akkor újra észrevettem a nővért, aki megszólított, és most felém sietett. Most már tutira biztos abban, hogy a zárt osztályról szabadultam, és teljesen bolond vagyok, aki nemcsak eltette egy kollégáját láb alól, hogy megszerezve az uniformisát bejusson ide, hanem még hangosan összevissza röhög is az üres liftajtónak. Na de én résen voltam, és még mielőtt a biztonsági emberekért kiáltott volna gyorsan mondtam neki, hogy tudok ám angolul is, és mégiscsak itt dolgozom, csak másik osztályon, és hogy a magyar ismerősömmel beszélgettem még pár perce, és még nem kapcsoltam vissza inglis módra. De most már igen, nem vagyok bolond, mégha eddig úgy tűntem is. Hitte is, nem is, az angoltól megnyugodott kissé. Azért feljött velem az ötödikre, ahol állítólag dolga volt, de szerintem csak meg akart bizonyosodni arról, hogy nem valami csecsemőlopó terrorista vagyok.