Cord prolapse

Elnézést a sok angol címért mostanában, de már vagy kezdek elfelejteni magyarul, vagy soha nem is tanultam meg egy csomó dolgot, amit mondani szeretnék. Például ezt sem, hogy azt hogy kell szakszerűen mondani, amikor a köldökzsinór előreesik (lehet, hogy éppen így is akár, mert ez nem hangzik rosszul és pontatlanul).

Angolul is csak egyetlen egyszer volt rá szükségem, mégpedig ma reggel, amikor benyitottam az egyik páciensem szobájába egy nagy jóreggelttel, és kérdeztem, hogy redi-e a reggeli vizsgálatra. Mondta, hogy jesz, csak vécére kéne még gyorsan mennie. Ilyenkor általában továbbmegyek egy szobával, vagy ággyal, mert nem vesztegetem nagyon senki drága idejét, és a következő emberrel kezdem a napot. Most viszont, ki tudja miért csak mondtam, hogy oké és a kis tili-toli masinámra könyököltem, gondolván, megvárom, ha már vele akartam kezdeni. Nem is tartott sokáig, hamarosan jött ki, hogy asziszi, hogy jön ki a baba, vagy valami, de igencsak nem stimmelnek a dolgok, úgy érzi. Ilyenkor aztán szemöldök felhúz, nagy levegő, mindenre felkészülés, és végül, de nem utolsósorban a hadd nézzem következik. A látványtól csak annyit tudtam hirtelenjében mondani, hogy "Crap!!!", mert egy jó 15 centis köldökzsinórhurok éktelenkedett előttem. A kövekező, nem több mint két másodpercben pedig berohantam a sloziba meghúzni a vészriadót, a kismamát átsegítettem egy ilyen felhúzott térdű, fejbehúzós, fenékkidugós kutyapozícióba (nem az, ami a képen van, hanem pont fordítva, de olyat nem találtam), tárcsáztam a főnővérünket ("Crap!!") és az aktuális főrezidensünket ("Shit!!"), mialatt kesztyűt rántva megpróbáltam minden akadályt elhárítani a zsinór útjából, hogy a vér- és oxigénellátás így is a maximális legyen. A lármázásomra persze mindenki azonnal ott termett, megpróbáltuk az ágyat infúzióállványostul kirángatni az ajtón, a pácienst és a mindent tartó kezemet a lepedőkkel letakarva pedig a műtő felé vettük az utunkat. Én felpattantam az ágy oldalára, egyik kezemmel az oldalsó ágytámlába kapaszkodva, a másikkal pedig továbbra is a köldökzsinórt biztosítva, és röviden megpróbáltam elmagyarázni a teljesen szótlan de amúgy mindenben szótfogadó kismamának, hogy éppen mi történik és miért, közben pedig csodáltam, ahogy ő halálnyugodtan és totálisan együttműködve veszi az akadályokat. Később azt mondta, mikor ezért megdícsértem, hogy "gondoltam, így egyszerűbb, mintha pánikolnék", és tényleg az volt, mert az ő higgadtsága garantálta az enyémet is. Bár ő ezt fordítva látta, érthetetlen módon, hát mindegy, a lényeg, hogy jó hatással voltunk egymásra. A műtőben aztán miután átmászattuk szegényt a műtőságyra, átadtam a helyemet egy tapasztaltabb kollégának, felkapcsoltam a műtőslámpákat, szívhangot kerestünk, 120, majd aki ekkor már tartotta a zsinórt, számolt (annak a pulzálásából): esik, hatvan, igyekezzünk, oké, vissza száznegyvenre, azért csak igyekezzünk. Azt sem vettem észre, ahogy és amikor valaki rámkötött egy maszkot és a fejemre húzott egy papírsapkát, mire újra visszanéztem a kismamára, már kiterítve aludt, és mindenki csak tette a dolgát, s amikor a fődoki elkurjantotta magát, hogy éppen mit kér (nem a szikét, hanem akármilyen gyógyszert), valaki mindig azonnal ugrott, sosem egyszerre hárman, és sosem senki, ezt is megfigyeltem, hanem valahogy mindenki tudta a dolgát, szerepét, feladatát. "Születés ideje nyolcharminchét", hallottam, és akkor előhúztam a telómat, hogy visszakeressem, hánykor is telefonáltam a főnővérért és a rezidensért. 0822, mutatta a telefonom. Nem rossz.