• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Két történet

        A nővér aki áthozta a szülészetről, elmondta az adatait, kordinátáit és a sztoriját, majd hozzátette, hogy elég furcsa, és nem udvarias (érdekes, de itt aki szókimondó és egyenes, az egyből udvariatlannak számít) és nem fogja fel mi történt, sőt, el sem hiszi, hiába mondták el többször is, de majd rájön. Imádom az empatikus kollégákat.

        Etiópiából volt valósi, de elég jól beszélt angolul. Fáradt volt inkább, kedvetlen, éhes, csak enni akart valamit, aztán aludni. Az étterem már rég zárva volt, de azért kerítettem neki egy szendvicset meg almát, és bár kíváncsi voltam a sztorijára, meg arra, hogy mit gondol igazából, békénhagytam, és hamarosan aludt is. Másnap reggel mikor visszamentem, már jobban nézett ki, és amikor bementem hozzá, meglátott, mosolygott, és nem is kellett kérdezni, elmondta ő magától is.

        Tudta már az elejétől, hogy baj van, hogy nem lesz minden rendben, sőt, semmi sem lesz, de hát ki az, aki ezt egyszerűen el tudja fogadni, túllendülni és feldolgozni? Az ember az utolsó pillanatig reménykedik, hiszen valahogy így van megtervezve.
        A gyereke különböző genetikai rendellenességekkel született, már nem is emlékszem pontosan hánnyal, és mik voltak azok, de ahhoz éppen elég volt, hogy napjai meg legyenek számlálva. Elég hamar kiderült, de elvetetni nem akarta. A férje elhagyta emiatt, és az asszonyt okolta a beteg gyerekért. (Itt persze lehet csodálkozni, hogy úristen, milyen barbár, és tényleg, csak nem érdemes, mert a más kultúra az tényleg más kultúra.)
        Azt mesélte, hogy nem sokkal azután, hogy terhes lett, egy ismerősénél járt, aki egy újságból sziámi ikrek képét mutatta neki, akik elég szerencsétlenül voltak összenőve, és nem sokkal születésük után meg is haltak. Az asszony felháborodva távozott az ismerősétől, mert az ő kultúrájában terhes asszonynak beteg gyereket mutatni, vagy ilyen hírekkel sokkolni bizony szerencsétlenséget jelent. Nem is felejtette el később sem, és számára ez tejesen összekapcsolódott a történtekkel: a babonával, a baljós hírrel, amit hamarosan kapott és a saját beteg gyerekével. Remélte, hogy nem nevetem ki, de ő azóta is ezen töpreng. Nem nevettem ki. Nem ismerem ezt a világot ahhoz, hogy kinevessem.
        Akkor észerevette a bilétámat, aminek az első fele egy fényképes igazolvány arról, hogy ki vagyok és milyen szerepet töltök be ott a kórházban, a másik oldalán viszont egy fénykép van a gyerekeimről (ez valahogy a mi osztályunk specialitása, senki más a kórházban nem hord fotókat a gyerekeiről a bilétája hátsó felén, de a mi ötödik emeletünk összes nővére meg igen, akár kisgyerekei vannak, akár nagyok - talán szakmai ártalom:-))
        Egy szó mint száz, észrevette, megkérdezte és elmeséltette velem, milyen volt megtudni, hogy ikreim lesznek, és hogy jól meglepődtem-e.
        Elmeséltem neki, hogy nem, igazából nem lepődtem meg, mert röviddel azelőtt, hogy megfogantak volna, és még a következő hetekben is többször álmodtam azt, hogy két egyforma gyereket cipelek a karjaimban. És hogy arra is emlékszem, hogy ugyan kislány koromtól kezdve kislányt szerettem volna (igazából kb négyet is), de amint megtudtam, hogy gyereket várok, onnantól ez teljesen mindegy lett. Ráadásul, akkoriban megvettem a Newsweek magazin egyik különszámát, ami a nemi szelekcióról és egyéb bioetikai témákról szólt; ma is előttem van, mert mindig a vécében olvastam és akkor is amikor csak pisilni szaladtam be (ugye akkoriban ez többszöröse volt a normális napi átlagnak) ha mást nem, a címlapját mindig elnézegettem, ahol két néhányhónapos csecsemő vigyorgott, egy kisfiú és egy kislány. Friss hormonbombaként pedig a látvány nyújtotta érzés felért egy látomással is. Ezek után az ikrek híre inkább megnyugtató volt, mint meglepő.
         
        Nevettünk. Aztán elméláztunk egy kicsit azon, hogy milyen érdekes néha az élet.