• Blogtherapy
        ciryll blogja

        A napra lehet nézni...

        Már a végefelé járt az időm, kezdtem elvágyódni, néha gépies lenni, és dühített, hogy éppen most vesztettem el a sztetoszkópomat. Az anyósomtól kaptam, egy Litmann hármas kardió, nagyon szuper és nagyon drága. Eddig mindig meglett, ha véletlenül elkeveredett, de most hiába kérdeztem bárkit, hiába néztem be mindenhova, sehol nem volt. Ez felettébb bosszantott, mert így még a munkámat sem tudtam normálisan végezni, mindig kuncsorognom kellett egy másikért, vagy a fiókban lapuló kétdolláros játéksztetoszkópokra szorultam. Kedvetlenül róttam az utat a folyosón ezen búslakodva, mikor belebotlottam az új kutatódokinkba. Hm, gondoltam, de még ez a látvány sem vidított nagyon fel, pedig nem volt akármilyen. Az meg, hogy minden fiatal rezidens kiscsaj ott lógott rajta, itta a szavait, ahelyett, hogy a sztetoszkópomat kesernék meg csak  direkt felbosszantott.
        Bementem inkább a páciensemhez, szegénynek úgysem volt jó napja, illetve éjszakája, mert a nap még csak most kezdődött. Egypetéjű ikrei elunhatták a dolgot odabent, mert a cétégéje meglehetősen eltért a szokásos eseménytelentől, és hol a fájásokat mutatta, hol a szívhangok leesését. Felhívtam az elsős rezidenst, aki mit sem tudott ezzel kezdeni, majd a másodévest, aki meg nem hitt nekem. Biztos el vannak foglalva az új pasival, gondoltam dühösen, és mégiscsak odarángattam az elsőst, hogy nézze meg a beteget. A protokoll ugyanis ez, először az elsőéves rezidenst kell hívnunk, aztán ha használhatatlan, akkor a másodévest, akihez viszont amúgy is tartozik az osztályunk. Ha ő sem tenné a dolgát úgy, hogy elégedettek legyünk tőle, akkor a harmadévest. Ritka, hogy egy helyzetet ők ne tudnának kezelni, de ha neadj Isten mégis előfordul, akkor a negyedéves, az ún. chief rezidens lesz a mi emberünk. Ezután jön a "fellow", aki egy speciális kutatóösztöndíjon lévő már szakorvos (mint az új Adoniszunk is), és belőlük is szintén van elsős, másodikos és harmadikos, majd a főorvosok következnek. Volt már erre is példa, hogy a ranglétrán bátran felmászhattunk.
        Megérkezett az elsős doki, mikor a páciensem már elég szarul érezte magát, megnézte a cétégét, majd megvizsgálta. Négy centit állapított meg, de nem tudta eldönteni, hogy ez most változás volt-e a múltkori háromcentihez képest, vagy csak az ujjméretekben van különbség. Hát ezt én sem tudtam, csak azt hogy a háromcentivel még lazán nevetgélt a kiscsaj és tévézett, ezzel a mostani négycentivel viszont ötpercentként az ágy szélébe kapaszkodik elfehéredett körmökkel és lélegezni sem sikerül neki közben rendesen, úgyhogy erre az apró tényre igyekeztem felhívni a figyelmét, majd ezt a páciens is hamarosan bemutatta. A dokit ez továbbra sem hozta döntéshelyzetbe annál jobban, hogy akkor adjak neki egy tokolitikus bogyót, aztán figyelgessem. Hát, mondom: a sztetoszkóp miatt már volt egy alaphangulatom. Az ilyen feladatmegoldások pedig csak hatványozzák a kedvemet. De mentem a bogyóért és ottmaradtam figyelgetni. A babák szívhangja felváltva esett, szinte minden összehúzódásnál. Kisebbek voltak, egy burokban, egy placentával, ezért is voltak nálunk, és volt már, hogy voltak ilyen szívhang problémáik. De nem állandóan. Nem minden összehúzódásnál, nem felváltva és csak amolyan változók. Ültem ott egy órát, visszahívtam a másodévest, aki szerint rosszul láttam a dolgokat, úgyhogy jobban megnézegettem a cétégés papírokat. A méhösszehúzódások szaporodtak, a kislány könnyei néha kifolytak a fájdalomtól, a szívhangok meg csak estek. Most már minden összehúzódásnál, és nagyjából tükörképmódban, vagyis szinkronban. Nah, nekem sem kellett ekkor több, telefon, elsős, hát, nem is tudom, ordítás, másodéves, vitatkozás, harmadéves, jó, odaküldöm az elsőst, aki végre jött is, méhszájellenőrzés, kilenc centi, kurvaanyázás, tokolitikus bogyó megajánlása a zseni rezidens által, aki közben még azt is megkérdezte, hogy mennyi a vérnyomása, és mondom, mármint a gyerekeké, mert azt szerintem rögtön megmondom, de aztán győzőtt a józan ész, a zsinórókat kitéptem a falból és a cétégés gépből, s az azonnal ott termett főnővérrel már sprinteltünk is a szülőszobára ágyastól. De miért a szülőszobára egy harminchetessel, kérdem. Választ nem kapok. Mindegy, menjünk, legalább nem az osztályon szülünk. Bementünk a szülőszobába, a főnővér elment a dokikat keresni, de nem volt ott senki, se doki, se nővér, én meg visszaraktam a cétégét, és vigasztaltam a kislányt (húsz éves volt), bár nem sok pozitívum maradt, amit mondhattam volna neki, mert nagyjából szétdurrant az agyam. Azért megpróbáltam, mert láttam, hogy ő mégiscsak jobban fél mint én, na nem sokkal, de szüksége volt rám, valakire, bárkire. Akkor azt mondta, úgy érzi, kakilnia kell, s ettől aztán valóban eldurrant az agyam, feltéptem az ajtót, kiordítottam a folyosóra, majd beözönlöttek a dokik a semmiből, és hirtelen mindenkinek dolga akadt az ágynál, valaki megvizsgálta, majd közölte, hogy "complete", akkor sikoltoztak egy sort, és rohantunk tovább a műtőbe. Nem kellett császár, de ilyen pici babákra csak ott vannak felkészülve, és ott van az összes neonatalógus orvos és nővér is. Átvették innen már, én egy kicsit még füstölögtem, de aztán láttam, hogy a szegény apuka, aki közben megérkezett, meg csak ott téblábol, senki nem foglalkozik vele, így odamentem hozzá. Kiküldték a műtőből. Imádom, mikor Einsteinjeink leszarnak mindent, aztán egy perc alatt hirtelen mégis sürgős lesz, meg vészhelyzet, és ilyenkor az is kiderül, hogy a harmadéves fölött senki nem tudott semmiről, hiába lett a team kommunikáció az utóbbi idők jelszava. Apukának összeválogattam a steril papírruhákat, leültettem a várakozó helyen, és visszamentem, szóltam, hogy ne feledkezzenek meg róla, mert hátha anyukának jól jönne valaki, aki esetleg őt is támogatja, és hívják majd be, ha nem gond.
        Akkor visszamentem, beültem a nővérszobába hogy lehiggadjak, mielőtt bemegyek a többi páciensemhez. A főnővérünk utánam jött, hagyta, hogy ventilláljak, elmondta, hogy jól csináltam, megértette, hogy dühös vagyok és még véletlenül sem píszí a szókincsem, és felajánlotta, hogy megnézi a többieket, én meg fújjam ki magam.
        Azt is el kell hogy mondjam, hogy nem minden helyzet ilyen, és nem mindig így történnek a dolgok, sőt, de szerintem mégis többször, mint kellene, és orvosi egyetem ide vagy oda, néha nem értek egyet azzal, hogy egy huszonéves tapasztalatlan fruska döntsön a számítógép kijelzője mellől egy olyan helyzetről, ami a csodálatos véletlen miatt alakult csak jól, mert hogy se ott nem volt, se el nem hitte, hogy ami történik az ziher, és ez amellett is, hogy tényleg tisztelem a titulusát, megengedhetetlen.
        Kora délutánra már lehiggadtam valamelyest, dokumentálgattam a délelőtti eseményeket (azért csak ekkor, hogy ne prédikációt írjak belőle, hanem kizárólag a nyers tényeket). Egyszercsak megjelent a főorvos, leült mellém és megkérdezte: Nah, megszültük az ikreket?
        Felnéztem a gép mellől, abban az igazi filmbeli lassítottfelvételes üzemmódban, amihez a megfelelő adrenalinpörgető zene is dukál, talán még hallani is véltem. A szemébe néztem, és akkor egy hirtelen ihlettől vezérelve egy tízperces verbális tűzokádó bemutatót tartottam arról, hogy mi lett volna, ha, meg hogy mit csináljon a dilettáns rezidenseivel, valamint a szakmai önértékelésemről amit egy holmi kezdő doki ne merjen semmibe venni. És hogyha nem állok ki vérmes tigris nővérkeként a betegemért, akkor most jól megnézhetnénk magunkat meg az ikreinket! Ezeket a vezérfonalakat pedig többször is körbejártam és végigragoztam, igen kevés levegővétellel. És köszöntem, hogy megkérdezte :-)
        A szegény ember csak tágra meredt szemekkel átkozta magában a pillanatot, amikor megszólított, és csak egy halk krákogással mert véleményt nyilvánítani. Viszont a kis helyeske kutatódoki érdeklődéssel és bólogatva hallgatott, majd közelebb húzta a székét és mosolygott. Jól bemutatkoztam, gondoltam, de ő lehet, hogy az ilyen amazon típusokra bukik, mert ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk. A délutáni új betegem ugyanis az ő páciense volt, és a sok légy szíves, kérem szépen, köszönöm szépen, igen, úgy jó lesztől szinte nem is hallottam, hogy mi is volt amúgy az instrukció. Engem hívott be az amniójához is aztán segíteni, amit még soha nem csináltam. Rossz helyen is vártam, mert azt hittem, a beteg szobájába jön majd (úgy szokták), de nekem kellett volna az UH vizsgálóba mennem. Persze a beteggel együtt. Sebaj volt. Mindent odakészített nekem, és egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy ki kinek az asszisztense is éppen, s szépen lassan, az udvarias hangnem, a kollegiális bánásmód és az összehangolt teammunka hatására vissza is változtam illedelmes és mosolygó nővérkévé. Persze lehet, hogy az indiai napisten reinkarnációja is ludas volt ebben :-)



      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 145695 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések