• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Ötszáz font

        Egész pontosan 528. Ennyi volt a súlya az egyik páciensünknek múlt héten. Speciális (hatalmas) székben ült, feküdni nem tudott, mert akkor nem kapott levegőt. A vécéig még el tudott volna menni, csak ráülni nem tudott, mert a vécé maximum 300 fontig alkalmas a ráülésre, különben összetörik. Egy jó nehéz vasból készült budit kapott az ágya mellé, amibe egy vödör illeszthető. Délután sétálni akart a folyosón, tolószékkel, de a legnagyobb is csak négyszáz fontig volt garantálva. Cukorbeteg is volt, ennek megfelelően a bőre vastag, hólyagos, sebes. Ahogy izzadt, a pórusaiból áradt a kellemetlen szag, hiába mosdatta meg az anyukája. Félóra alatt megfájdult a fejem a szobájában. A gyerekeit úgy tudtuk non-stress-teszttel (cétégével) megfigyelni, hogy ketten kétoldalról felemeltük a hasát, mialatt a harmadik valahol a has alatt, jó mélyen (kesztyűbe és törölközőbe csavart kézzel) keresgélt, s amikor megtalálta a szívhangot, a két tartó leeresztette a hasat, ami elnyelte, de ugyanakkor meg is tartotta a monitorfejet. A másik gyerek éppen fölötte volt, az egyszerűbb eset volt, de a méhsszehúzódásokat mérő szerkezetnek esélye sem volt mérni, hiszen a terjedelmes háj és vastag bőr minden jelet elnyelt. Pedig nem ártott volna valami pontosabb mérés, mert már az utolsó hónapban volt. A rezidensek néha megpróbálták ultrahanggal is, de sokkal több sikerrel nem jártak. 

        A anyukája ott volt vele, mosdatta, öltöztette, és habár ez rendes volt tőle, nem tudtam nem arra gondolni, hogy akkor vajon hol volt, amikor a most húszéves lánya ennyire elhízott?

        Egyik délután csörgött a telefonom, hogy menjek a szobájába, mert rosszul van, méhösszehúzódásokat érez és minden fáj. Reméltem, hogy ez nem akkor történik, mikor épp hozzám volt beosztva, de mit volt mit tenni, mentem. Az összehúzódásmérőt gyorsan felszereltem rá, leginkább csak a protokoll kedvéért, mert tudtam, hogy úgyis hiába. Hívtam a rezidenst, meg két másik nővért, hogy segítsenek, de csak az alsó baba szívhangját találtuk. A rezidens ultrahanggal próbált volna keresgélni, de nem látott semmit. Hívtuk a főrezidenst is, akinek nem volt kedve átjönni, így csak annyit üzent, hogy keressük tovább, én pedig visszaüzentem az anyukájának, és egyben rádöbbentem, hogy hiába van itt nálunk egy időzített bomba, az orvosainknak egy szál tervük és elképzelésük sincs arra, hogy mit kezdjenek vele vészhelyzet esetén. A gyerekek ugyan fejjel lefelé voltak, de nem tudtak volna kijönni, mert még ha a méhnyakon átküzdik magukat, a kijáratnál a masszív combok véglegesen elzárták volna az útjukat (vajon hogy a fenébe esett teherbe szaladt át az agyamon, de inkább nem akartam találgatni). A császár csak intubálással volt lehetséges, mert hanyatt fekve nem tudott lélegezni. Ülve is csak nehezen. És hogy vészhelyzet esetén milyen gyorsan jutnak a gyerekekhez, és mennyi idő alatt szedik ki őket, megjósolhatatlan volt. Az is, hogy milyen alakban vágják, és mennyi ideig tart majd a felépülése.

        Most az intenzív osztályon lábadozik, lélegeztetőgépen, a körülményekhez képest jól van. A gyerekek a koraszülöttosztályon, és nagymama látogatja, eteti, pelenkázza őket is, valószínűleg még jó sokáig, mert ha az anyukájuk felépül, akkor sem lesz képes őket rendesen ellátni, ahogyan saját magát sem. 
         
        Nemrég olvastam néhány cikket a morbid túlsúlyosságról. Például arról, hogy ők nem tudnak börtönbe menni, mert szűkek a cellák és nincsenek rájuk berendezkedve.
        A világ jelenlegi legkövérebb embere több mint kétszer ennyi, 1200 font. Nemrég elvette a barátnőjét feleségül. Mivel járni nem tud, a falu egy hatalmas ágyon vitte a lagziba.
        A nő, aki el akarná nyerni tőle a címet, masszív hízókúrán van, napi 12000 kalóriát eszik meg, és tudatosan ezer font fölé akarja hízni magát. A morbid túlsúlyosság következményeivel abszolút nincs tisztában, állítja, hogy egészséges. A hetvenkilós magát kövérimádónak valló férje maximálisan támogatja.
        Nemrég új sorozat indult az ABC-n Huge címmel, kövér tinédzserekről, akik az egészséges normális súly helyett inkább megideologizálják, hogy miben is nagyok. Nincs kövérfóbiám, ha jól bevacsorázok, nem agyalok következő heti fogyókúrán, és nem vagyok a gyerekeim asztalán masírozó kalória rendőrség sem, de úgy gondolom, hogy ez a tipikus amerikai "ha már elbasztuk, ideologizáljuk meg, aztán mingyár jóvan, sőt, kovácsoljunk is erényt belőle" hozzáállás ebben az esetben (is) inkább további károkat fog okozni, minthogy hasznot és megoldást hozna. Persze maga az ötlet nem rossz, és végre a kövér nem egyenlő a hülyével mint ahogy a sztereotíp filmekben szokás, és még azt is aláírom, hogy a különbözö kultúrákban más és más megítélése van a "nagyságnak", ahogy Turk nagyszerűen megfogalmazza ezt a Scrubs (Dokik) című sorozat egyik epizódjában J. D.-t okítva: "Tudod, az az egyetlen különbség a fehér és a fekete lányok között, hogy amikor az utóbbi megkérdezi tőled, hogy ugye milyen nagy seggem van, akkor lelkesen bólogatsz, hogy igen!"
        De amíg egy átlagos húszéves lány nem cukorbeteg, nincs magas vérnyomása, nincsenek szív, tüdő és keringési rendellenességei, jön megy, ahogy neki tetszik és nem az intenzív osztályon lábadozik szülés után intubálva, ki tudja meddig, addig egy ötszázfontos meg igen, és ahogy a drága Sanyi bácsi öreg barátom mondta mindig az ujját feltartva: ez itt a diferencia!