• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Nézőpontok

         

        Az osztályunk egyik része egy speciális terület, Perinatal Special Care Unit a becsületes neve, ahol a páciensek állandó és közeli megfigyelés alatt állnak, mind a saját mind a születendő gyerekük vagy gyerekeik érdekében. Többféle diagnózissal esélyes ide bekerülni, ahol állandóan mér a magzatszívhangot és méhösszehúzódást mérő monitor, valamint meglehetősen gyakori a patológiának megfelelő intervenció, végülis ez tulajdonképpen egy intenzív osztály.
        Az egyik ilyen diagnózis a méhen belüli növekedés-visszamaradás (továbbiakbanIUGR, azaz intrauterine growth retardation, vagy újabban a PC ideológiájának megfelelően restriction).
        Jelenleg ketten is vannak így ezzel nálunk, és ilyenkor általában szülésig maradnak. Hogy ez a szülés hogy alakul, az már sokszor más kérdés.
        Az egyiküknél a növekedés visszamaradás olyan súlyos, hogy hiába közelít a harmincadik hét felé, a baba ultrahanggal becsült súlya alig haladja meg a háromszáz grammot. És amíg egy harminchetes korababa esélyesen növekedhetne egy inkubátorban is ha muszáj lenne, addig egy harmincdekásat még intubálni is képtelenség lenne, hiszen nincs is olyan kicsi műszer, amivel segíteni lehetne rajta. Ezt mi tudjuk, el is mondjuk neki, de ő nem a mi fejünkkel gondolkodik, és mindent meg akar tenni a gyerekért. Akinél elég gyakori a deceleráció, valószínűleg krónikus hipoxiás, és igazából sajnos semmi esélye, a vajúdást és szülést nem bírná ki, de ő akkor császármetszést akar, hogy legalább élve szülessen meg.
        A másik baba közel egyidős, igaz, ő legalább kétszer akkora, de az élettel inkompatibilis szívbetegsége van, a kis súly miatt műteni sem lehet, ugyanúgy gyakori decelerációk, hipoxia, stb, ugyan intubálni lehetne már, de sajnos hiába: a bal szívkamrája nem fejlődött ki, az aorta összeszűkült, nem sokat dobogna a kis szíve idekint. Az anyukája szintén nem hallgat ránk, itt nincs józan ész, itt ösztönök vannak és a 13 évi meddőség után a gyerek utáni elementáris vágy.
        A nővérállomáson nézzük a monitorokat, szívhang le, rohanás a szobába, anyukák persze már tudják a rutint: oxigénmaszkot fel, oldalra elfordulni, lassacskán vissza is jön (a szívhang), és aztán félóra múlva ismétlés. A másik szobában hasonlóképpen.
        Vajon miért hagyják ezt az orvosaink? Persze itt más világ van, itt az van, amit a beteg mond, a pertől való félelem, meg a rezidensek, akik még nem igazi orvosok, és nem mernek bevállalni egy ilyen helyzettel járó komoly döntést. Mi meg már megszoktuk, hiszen hetek óta ez van, "dip" or "down" ahogy hívjuk, rohanunk a szobába, nem mintha tehetnénk valamit, hanem mert így szoktuk, általában persze nem azzal a tudattal, hogy gyakorlatilag úgyis mindegy, hiszen nagyon sok IUGR babának sokkal jobb kilátásai vannak. De ha bármi történne (pl tartós deceleráció), egy császár nem változtatna a dolgokon, és még mielőtt bárki azzal vádolná az orvosokat, hogy nem tesznek semmit, ilyen helyzetekben igazából nem lehet tenni semmit, csak várni arra, hogy a természet majd elhozza amit eltervezett.
        (Az előbbi megjegyzésem, mármint az orvosok esetleges vádolása semmiképpen sem személyes, hanem rengetegszer hallottam ezt a kórházban is, meg egyéb fórumokon, hogy az orvosok nem tesznek semmit - ezekben az esetekben egyszerűen nem lehet mit tenni.)
        Szóval rohanunk a szobába, az is, aki éppen nem hozzájuk van beosztva aznapra, csak elsőnek veszi észre a monitor jelzését, az is, aki alig ismeri őket, mert ez a dolgunk, aztán a gyorsfix után vissza a nővérállomásra, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon ennek mi értelme van, és meddig tart még.
        Az egyik ilyen futam az enyém, a szorijukat kívűlről tudom, de személyesen még nem találkoztam velük. Ahogy benyitok a szobába, öszzenézünk, a kismama és a nővér, a segítségre váró és a segítő, aki mindennek ellenére remél, és aki már ismeretlenül sem remélt semmit. Még mindig a nyitott ajtóban állok és látom ahogy automatikusan az oxigénmaszkért nyúl. Még mindig egymást nézzük, és látom a szemében a történetét. Amit eddig csak a nővérszobában hallottam, jelentésekből, megbeszélésekből, egymásközti fejcsóválásokból, az most ebben a tekintetben és pillantásban megelevenedett, és egy hús-vér történet lett a szenvedésről, a reményről, a fájdalomról és a küzdésről. Egy érző és valóságos ember története, orvosi statisztikák nélkül, egészségügyi megoldások nélkül de most már a jobbantudás helyett együttérzéssel. Tétován megigazítom a maszkot. Nem szóltunk még egymáshoz, ő már megszokta, hogy óránként, félóránként valaki beront hozzá és rendet tesz aztán elmegy. Amíg a detektort igazgatom, újra visszatér a szívhang.
        -Mi a neve? - Kérdem. Meglepődik egy pillanatra, aztán mosolyog. Megmondja a baba nevét, és hogy fiú, és mesél a betegségről, hogy tudja, hogy csak operációval éli túl, de ahhoz meg kell nőnie, és reméli, hogy tényleg megnő. Mesél arról, hogy mennyit vártak rá és hogy szinte a lehetetlenben bízik, de nem tud nem remélni. Leereszkedek az ágya szélére, és hallgatom. Ő tovább mesél, amíg a telefonom el nem szólít. Akkor elköszönünk, és megyek a dolgomra.
        Azóta, amikor meglátom a monitor kivetítőjén a lefelé induló görbét, mindig az a hirtelen szempár jut eszembe, ami nem egy kórtörténet, hanem élet és halál küzdelme. Barna szeme van...
         


      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 145556 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések