• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Kapcsolatok II.

        Számomra ezek érdekes dolgok, hogyan alakulnak, mi lesz belőlük, vagy milyenek amíg tartanak, mennyi félék és vajon milyenek lesznek még. Nem a párkapcsolatokról beszélek, hanem csak egyszerűen az emberi kapcsolatokról.
        Én egész kényelmes helyzetben vagyok, mert nem kell beleszólnom, megoldanom, esetleg tanácsot adnom, hanem egyszerűen csak megfigyelem, mi újság, anélkül, hogy illetlen, vagy kíváncsi lennék, hiszen az orrom előtt zajlik minden.
        Nemrég volt nálunk egy béranya. Elég sokszor voltam vele, szinte minden nap engem osztottak be hozzá. Ikreket várt, illetve nem is nagyon ő, hanem a biológiai szülők, akikkel szintén megismerkedtem. Ők ráadásul egy európai országból jöttek, így annál nagyobb volt az öröm. 
        Szóval megkérdeztem a béranyát arról, hogy mégis, hogyan jutott ez eszébe és miért. Azt mondta, hogy mindig is sajnálta azokat az embereket, akiknek sehogyse lehet gyerekük, és legalább egynek segíteni akart. Persze arra nem számított, hogy kórház lesz a vége, és majd a saját gyerekeiről kell lemondania pár hétre a látogatási tilalom miatt, nem is örült ennek, de nem panaszkodott. Kérdeztem tőle, hogy érez a gyerekek iránt, akik tulajdonképpen nem az övé, biológiailag sem. Semmit nem érez, mondta, tudja mit csinál. És reméli, hogy a szülők sem fogják meggondolni magukat. A szülők pedig amíg ő a kórházban feküdt, az ő gyerekeikre vigyáztak, elvitték őket kirándulni, almát szedni, és próbálták enyhíteni az űrt, amit anyjuk távolléte okozott.
        Szóval érdekes kapcsolatok vannak. Néhány addig teljesen idegen ember pár hónapra intim kapcsolatba kerül egymással, belépnek egymás életébe, családjába, segítenek, de nem ilyen lenyírom nálad a füvet, mert látom el vagy foglalva, hanem valami sokkal mélyebb és nehezebben megérthető módon válnak egymás életének részévé. És nem is örökre, csak addig, míg szükségük van egymásra.
        Gondolom, hogy ez sokak számára csúnyán és elfogadhatatlannak hangzik, mármint a béranyaság, és tényleg, elméletben ismerve a dolgot nagyon könnyű rámondani, hogy hűha, micsoda dolog már ez, és be sem veszi az ember gyomra. 
        Szerencsére azonban ott a kórházban nincsenek elméletek. Hús-vér emberek vannak, betegséggel, problémákkal, érzésekkel, fájdalmakkal és reménnyel.
        Ez a különleges kapcsolat sokmindenben érdekes volt számomra. Két teljesen idegen pár találkozása, sorsuknak ideiglenes, de annál gyökeresebb összefonódása, és az a bizalom, ami nagyon törékeny, mindenféle biztosíték nélkül, mégis kénytelenek mindannyian ebbe kapaszkodni. A biológiai szülők kilenc terhességet vesztettek már el (és az a véleményem, hogy aki hujjong a béranyaságra, az egy ilyen infót hallva akár teljesen le is állíthatja magát), aztán úgy döntöttek, örökbefogadnak egy kisbabát. Aki meg is született, ám az anyja pár hét múlva meggondolta magát, így vissza kellett adniuk a gyereket. Valahol ezután jött a béranyaság gondolata, mint utolsó mentsvár. Hihetetlen, hogy mennyire erősen bele van írva az emberbe a gyerek utáni vágy és mennyi mindent képesek megtenni egy családért. És az is, hogy ezért aztán mégis mindenhonnan kapnak hideget és meleget ahogy mondani szokás. De ahogy mondtam, ott nálunk a kórházban nincsenek elméletek, és ezért mindegyikük nagyon hálás volt. Az elméletben tételek vannak, dogmák és okosságok. Ítélkezés, jobban tudás és farizeusság. A gyakorlatban emberek vannak, fájdalmak, vágyak, szenvedés és küzdés. De amikor ez megértéssel és törődéssel találkozik, akkor mindenki továbbra is csak egy normális embernek tudja érezni magát.
        A gyerekek közben megszülettek. Korán, hirtelen, váratlanul, de ahhoz képest elég jól vannak. A szülők előző héten utaztak haza, de másnap újból itt voltak. A béranya hazament, hiszen az ő szerepe itt végetért (bár azt sajnálta, hogy nem tudta őket tovább hordani, de ezt nem mindig lehet kontrollálni), a szülők pedig reggeltől estig ott ülnek a koraszülöttosztályon a gyerekeikkel, aggódva ugyan, de leírhatatlan örömmel. Valamelyik nap átmentem, hogy meglátogassam őket. Az anyuka mellkasán a kislányával, aki már kijöhetett az inkubátorból egy félórára, a kisfiút éppen valami fertőzéssel kezelték, ő gyengébb is volt, ki nem jöhetett, de az apukája erős kezei ott lehettek vele is. Ezt a képet nehezen fogom elfelejteni.
        Nem tudom, hogy minden ilyen történet így végződik-e, de számomra ezt nagyon jó volt végigkísérni, és valamilyen szinten részese lenni.
        Nyáron, mikor otthon voltam, elmentem egy ismerősöm doktori disszertációjának védésésre, ami amellett, hogy önmagában is hihetetlen jó volt, éppen ezt az érzést adta meg. A témája a teológia és tudomány volt, és ahogy hallgattam előadni, az jutott eszembe, hogy erről ugyan tényleg lehet mindeféle érdekes és nagyszerű gondolatokat mondani, de valahol mégis itt realizálódik az igazi mondanivalója: az életben, a helyzetben, itt a kórházban, a hús-vér emberek kapcsolatában és életében.