• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Kísértet kórházak

        Az amerikaiak valamiért irigylik az angolokat. Amióta elszabadultak tőlük, valamilyen formában mégis visszavágynak hozzájuk.
        A kísértet-sztorik is igazi angliai sajátosság, a hatalmas kastélyaikkal, azokban lakó szellemekkel, furcsa módon meggyilkolt vagy rejtélyes körülmények között elhalálozott emberekkel. És az amcsik, ahelyett, hogy ezt lenézően valami ósdi brit elmebajnak tartanák, bolondulnak az ilyesmiért, és bármikor, bárhol legyártják a saját kísérteteiket is.
        Az egyetemi kórház, ahol korábban dolgoztam, a központja és szülőhelye a városi kísértetes történeteknek, de még országos szinten is megállja a helyét. Az Exorcist című filmet például itt forgatták, egy helybeli történet alapján. A Twilight sorozat szerzője is a földink, igaz, az már a vámpíros dolog. De rengeteg más, hasonló legenda is született már, általában valami megtörtént, furcsa esemény alapján, ahogy ez már csak lenni szokott. A kórházak végülis a halál, érzelmi traumák, és hasonló megpróbáltatások helyszínei – remek forrás a későbbi kísértethistóriákhoz.
        Az egyetemi kórház egyik épületében még a múlt század első felében történt, hogy a fia korai halála miatt egy idegileg és érzelmileg teljesen kikészült apa fegyvert fogott; ahol a lift megállt, ott kiszállt, és lelőtt mindenkit aki az útjába került, végül saját magát is. Az emeletet aztán később lezárták és soha többet nem nyitották meg, a tébolyult szellem állítólag azóta is ott bolyong. Azt a liftet pedig, amivel felment soha senki nem meri használni.
        Lent az alagsorban, a halottasházban sem unalmasabb az élet, és különböző történetek. Egyszer lementem megnézni, nehogy véletlenül kihagyjam. A kórboncnok a sztereotípiával ellentétben egy kedélyes, sztorizós ember volt, azonnal bemutatta nekünk az érdekesebb darabokat a hozzávaló történetekkel. A formaldehidtől majd‘ elájultam, de muszáj volt hősként kibírnom, mert mind az objektumok, mind a hozzávaló adalékok olyan érdekesek voltak (a formaldehid kivételével persze) és egy műtősmaszkot görcsösen szorongatva az arcomon azértis végigjártam a helységet a különbözö üvegbe zárt maradványok, szervek és testrészek, torzszülöttek, már zsákba csomagolt vagy éppen csak boncolásra előkészített hullák között.
        Egyszer olvastam egy könyvet, ami abban akart segíteni, hogy a leendő orvos vagy nővér vajon melyik területre is specializálódjon, mi is illik leginkább a személyiségéhez. A könyv szerint a kórboncnok legyen introvertált, antiszociális, akkurátus, és szeressen véres, büdös dolgokkal bíbelődni. Az biztos, hogy gyomor kell hozzá. Hát ennek a kedvesen csacsogó, sztorizgató vidám emberkének, ha más kritériuma nem is, a gyomra biztosan megvolt: éppen a szendvicsét hagyta félbe kedvünkért.
        A kórboncnok délután ötig dolgozik, azután hazamegy. Ha valaki azután hal meg, azért nem küld fel, azt az éppen aktuális nővérke vagy fivérke, bezsákolja és letolja a halottasházba, majd elhelyezi a hűtőben. Erre akkor jöttünk rá, mikor egy hasonlóan kíváncsi és kalandrakész fiatal kollégával este visszamentünk, hogy újra körülnézhessünk. A kórboncnoknak se híre se hamva nem volt már, de az ajtó tárva-nyitva hagyva, néhány lámpa égve felejtve. Mondanom sem kell, hogy a mi kirándulásunk ezúttal sokkal rövidebbre sikerült. És persze alig várom az első alkalmat, amikor ezt az utat majd élesben, hivatalból kell megtennem, mondjuk éjfél után két perccel…