• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Crazy

        Még a pszichiátrián történt, hogy valamelyik este az egyik páciensem odajött hozzám, és megkérdezte, mikor megyek haza. Mondtam neki, hogy csak éjfélkor. Akkor jó, nyugodott meg, de feltétlenül köszönjek el tőle előtte. Ezen csodálkoztam, egyrészt, mert még sosem beszélt velem ennyit, másrészt meg ő olyankor már rég alszik. Kérdezte, leszek-e még holnap, és mondtam, hogy már nem, mert hétfőn újra kezdődik az iskola és egy napot legalább pihenni szeretnék. Ennyiben maradtunk. Később bementem hozzá szólni neki, hogy itt az esti nyolcas nass, ha kéri, jöjjön ki a társalgóba. (Nem mintha nem vittem volna neki oda egyébként a porcióját, de a szobákban nem lehetett enni.) Akkor megint megkérdezte, hogy meddig maradok. Nem nagyon értettem, mert eddig édes mindegy volt neki, meg hát különben is. Mondtam neki, hogy még egy pár óráig. De hogy mikor megyek ki innen, kérdi. Mondom, bácsi, éjfélkor, de aztán jövő hétvégén újra itt leszek. (Már ha ennyire hiányoznék.) Azon meg ő csodálkozott. Aztán már nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogy mi ez a nagy nyugtalanság. Kiderült, hogy eddig észre nem véve a szemmagasságban lévő tenyérnyi névtáblámat, ami a galléromon lóg általában, és 110-es fonttal hirdeti a titulusomat és munkakörömet, ő csak el akart köszönni, mielőtt kiszabadulok:-)