Blogtherapy

Azt vettem észre, hogy minél többet tudunk tenni a halál ellen az egészségügyben, annál jobban félünk tőle. Megtanultuk a mesterséges újjáélesztést, sőt, rutinná is vált. Ezután senki nem halhat meg a kezeink között. Ez tulajdonképpen jó hír is sok esetben. Meggondolatlan fiatalok kaphatnak még egy esélyt, vízbeugrók mégsem fulladnak meg aztán, súlyos betegek akár meg is gyógyulhatnak, segítséget hívni képtelen kisbabák felnőhetnek. Alapjaiban egészséges felnőttek lehet, hogy mégsem halnak meg hirtelen, látszólag minden ok nélkül. Az újjáélesztés nagyszerű dolog, és azoknál, akik ezt megteszik, már csak azok értékelik jobban, akikkel megteszik.
Azonban vannak más esetek is.

Valaminek mindig kell történnie, különben hogyan is telne el az a 12 óra éjjel? A baba-mama osztályon túl kevés volt a nővér, így tőlünk hívtak át egyet. A mi főnővérünk (akárki is az) mindig jó fej, és nem azt mondja, hogy te mész, hanem azt kérdezi, hogy ki akar átmenni? Gondoltam, egyszer kipróbálom. Megmondom őszintén, nem szeretem ezt a kórházi babamama dolgot, mert nekem baromi unalmas, lényegében egészséges emberek vannak ott, elhanyagolható (és természetes, vagyis normális) fájdalommal, a babák pedig vagy az anyjukkal vannak egész nap, vagy a megőrzőben a hozzájuk értő speckó nővérkékkel. Így világos volt számomra, hogy életem egyik legunalmasabb éjszakájának nézek elébe, de mindez megfelelő anyagi kompenzálás keretében történt, így szemet húnytam felette.

Az amerikaiak valamiért irigylik az angolokat. Amióta elszabadultak tőlük, valamilyen formában mégis visszavágynak hozzájuk.
A kísértet-sztorik is igazi angliai sajátosság, a hatalmas kastélyaikkal, azokban lakó szellemekkel, furcsa módon meggyilkolt vagy rejtélyes körülmények között elhalálozott emberekkel. És az amcsik, ahelyett, hogy ezt lenézően valami ósdi brit elmebajnak tartanák, bolondulnak az ilyesmiért, és bármikor, bárhol legyártják a saját kísérteteiket is.

PJ egyszerű asszony volt. Szegénységben de szeretetben nőtt fel, és soha nem akart mást, csak egy boldog, nagy családot. Sok testvére volt, és ő is sok testvért szeretett volna a gyerekeinek. Szerencsés volt, talált egy hasonló gondolkodású férjet, akivel egyszerűen, de egyetértésben éltek. Három gyermekük született. Az első éveik gondtalanul teltek, mígnem kiderült, hogy az idősebbik gyermek gyógyíthatatlan, valószínűleg veleszületett szívbetegségben szenved. Nem sok pénzük volt orvosra, de a megfelelő kórházi ellátást és kezelést így is megkapta a gyermek. Hiába, mert a szíve mégsem bírta a viszontagságokat, és tízéves korára nem dobogott többé.
PJ és a férje egyszerű, kis házban laktak, immár két gyermekkel. Hideg tél volt, megpróbálták melegen tartani a gyerekeknek, ám a kályha öreg volt már, és egy éjjel felmondta a szolgálatot. A ház lángra lobbant, tövig égett, és a két alvó gyermeket már nem tudták megmenteni. PJ meggyászolta gyermekeit.

A delírium nemcsak az alkohol elvonási tüneteivel kapcsolatba hozható állapot, hanem van egy kevésbé ismert fajtája is, ami a kórházi ellátásban részt vevő idősek között gyakran előfordul. Ez az állapot viszonylag gyorsan kialakulhat, akár néhány óra leforgása alatt felléphet, időtartama pedig néhány órától akár néhány napig is terjedhet. Tünetei a zavartság, a koncentrálóképesség akut hanyatlása, néha hallucináció, aggresszivitás, kognitív elváltozások, és a beteg egyszerűen nincsen szinkronban a környezetével. Ennek az állapotnak klinikai okai vannak, mint például hirtelen felépő betegség, oxigénhiány (akut szívproblémák), fertőzés, különböző gyógyszeres (túl)kezelés, intenzív osztályon történő kezelés és hasonlók. A jó oldala az, hogy ez teljesen visszafordítható, amennyiben az oka módszeresen és alaposan feltárt, valamint gyógykezelt. Ezt szeretem is elmondani a betegek hozzátartozóinak, akik ijedten és tehetetlenül nézik ezt az amúgy tényleg elsőre ijesztő és általuk teljesen szokatlan változást. Csak ez a szó, hogy „visszafordítható“ hatalmas követ gördít le a szívükről, és nem utolsó sorban azonnal jelentősen emeli az imidzsemet is. Az örömhír átadásanak fontosságát nem felejtettem el☺.
Szinte minden nap megtörténik ez az öregosztályon, és ha nem a jólelkű nővérkék lennénk, akár még fogadásokat is köthetnénk rájuk, hogy kin mikor fog kitörni a delírium. Annyira azért mégsem válik rutinná, hogy ne lehessen mosolyogni egy-két történeten.

Nyolcvan felé járt már, és egy különös jelenség volt. Nem állandóan, csak a nap bizonyos órájában, amikor a közeli focipálya szélén futott; nem is futott, hiszen a látványa olyan volt, mintha egy lassított felvételt néznék, szinte lebegett, ahogyan gyér, fehér haja szállt utána. Elszánt volt, annak kellett lennie, ha ennyi idősen még fut, felveszi a rövidnadrágját, kiengedi a haját és nem törődve a csodálkozó pillantásokkal körbelebegi a focipályát. Nem nézett senkire és semerre, csak előre és lassan, ütemesen szökdellt a pálya szélén, körbe, hosszú, fehér haja úgy szállt utána, mint a hajnali köd ugyanazon a füves pályán néhány órával korábban.
Aztán megszoktuk, és nem mosolyosogtunk már rajta, hozzátartozott a napi rutinunkhoz, hogy hazafelé tartva az ő látványa színesíti a napot egy félórára. Nem tartottuk többet bolondosnak, hanem csodáltuk kitartását, és azt az elszántságot, amivel küzdött az elmúlás ellen.

Aznap egy csendes öreg nénit kaptam, akiről hamar kiderült, hogy nem egyszerűen csak egy félénk, halk teremtés, hanem depressziós. A beszélgetéseink is meglehetősen egysíkúak lettek egy idő után, ahogy minden kérdésre, információra csak annyit válaszolt egykedvűen, hogy nem tudom, vagy mindegy. Szívultrahang vizsgálatra kellett mennie, és mivel más dolgom nem nagyon akadt éppen, elkísértem. A folyosón már várakoztak mások is, sofőrrel együtt, ezek a betegek ugyanis ágyastól mennek le az osztályról. A kórháznak egy külön erre a célra megszervezett transzport csoportja van, akiket ilyenkor felhívnak, a páciens kap egy retúrjegyet az osztályról a célállomásra és vissza, a szürke egyenruhás ember pedig határozott küldetéstudattal megragadja az ágyat és elszántan tolja lifteken, emeleten, csapóajtókon keresztül ebben az esetben az ultrahangos vizsgálatra.. Micsoda egyszerű munka, gondoltam, meg jó kis mozgás, az ember csak jól jár, mert a munkaidejében tornázhat és még fizetik is érte.
Az ultrahanggal hamar végeztünk, de a szürkeruhás tolóember addigra mégis eltűnt, nyilván várta egy másik beteg. Mi meg várhattunk egy másik szürkeruhást, aki csak nem jött, így gondoltam egyet és mondtam a nővérnek, majd én felviszem a nénit, erős vagyok, tájékozódóképességem remek és amúgy is jó barátnők lettünk a délelőtt folyamán. A háromszoros hazugság meggyőző volt, és már el is kaptam az ágy végét, nekifutásból belendítettem a nénit a liftbe és mentünk felfelé, vissza az osztályra. A lift tükrében az egyre erősödő bicepszeimet csodáltam, a néni is, habár ő talán visszafogottabb ámulattal. Kimentük a liftből, amikor láttam, hogy mégsem hepienddel fog az eddigi sikersztorim végződni, mert a velem farkasszemet néző 15%-os emelkedőn nem jutottunk keresztül. Pedig optimista voltam, megpróbáltam. A lendület most is segített, úgy az út harmadáig, ami jó másfél méter lehetett, és ahonnan tovább nem tudtam mozdulni. De akkor már megtartani sem a kocsivá avanzsálódott néhany mázsás kórházi ágyat. Sebaj, próbáltam kritikusan gondolkodni, ez hülyeség volt ugyan, de most akkor megfordítom az ágyat, letolom a nénit vissza a lejtő aljára, és segítségért fogok kiáltani. A megfordítás azonban már nem volt egyszerű, mert először csak keresztültoltam a saját lábamon egy ízes de halk káromkodás mellett, amitől megbillentem én is meg az ágy is, majd pedig a néni egyedül elindult lefelé, én pedig fejveszetten utána. A falnak csapódást sikerült legalább lefékeznem, ha már megállítanom nem.

Általánosan elfogadott nézőpont az egészségügyben, hogy a fájdalom az, amit a beteg érez. Szubjektív, nem lehet és nem szabad kétségbe vonni, megkérdőjelezni, hanem igenis, komolyan kell venni. Azzal együtt, hogy minden embernek más és más a fájdalomküszöbe és a fájdalom tolerálásának képessége. A hatékony fájdalomcsillapítás érdekében pedig sokféle intervenció alkalmazható. Például a beteg tájékoztatása arról, hogy mi és miért okoz fájdalmat, mire számítson egyes procedúrák alkalmazása során vagy után, milyen alternatív módszerekkel enyhíthető a fájdalom, és körülbelül milyen mértékben, vagy hogy a gyógyszeres fájdalomcsillapítás hogyan alkalmazható hatékonyabban, ugyanakkor úgy, hogy a beteg ne csak egyszerűen elkábuljon, hanem aktív részese legyen a fájdalomcsillapításnak és ezáltal a saját felépülésének is.
Ezzel a céllal került alkalmazásba egy kis műszer, amelynek segítségével a beteg maga adagolhatja saját magának a fájdalomcsillapítót, elejét véve ezzel az adott egészségügyi dolgozó esetleges késlekedésének, és helyet adva a beteg azon jogának, hogy beleszólhasson, mi több, részt vehessen a saját kezelésében. A kis szerkezetbe be van programozva az egyszeri adag mennyisége, valamint az, hogy egy órán belül hányszor adagolja a meghatározott mennyiséget, annak érdekében, hogy a túladagolás ne fordulhasson elő, a rendelkezésre álló mennyiség viszont mégis hatékonyan csillapíthassa a fájdalmat. Például egy órán belül 10 mg morfium adható összesen, tíz perces időközönként, összesen öt alkalommal. Ha ennél többször próbálná a páciens megnyomni a gombot, azt hiába tenné, ugyanis olyankor a pumpa lezár a következő tíz percre, és nem adagol semmit. Ezt a pumpát az esetek nagy többségében opoid gyógyszerekkel használják, és ez a tény a miénkhez hasonló, nagyvárosi egyetemi kórházakban, amelyeknek a klientúrája meglehetősen vegyes, rendkívül kreatívvá teszi azokat a betegeket, akik nemcsak innen ismerik a hasonló hatású szereket.