• Blogtherapy

        ciryll blogja

        Vasárnap reggel háromnegyed hatkor töküresek az utcák, állapítottam meg, és még sötét is van. Ez eddig nem tűnt fel, hiszen eddig csak félálomban beültem az autóba és valahogy úgy, mint buli után az egyetemisták az ágyukba, emlékezetből odakerültem a kórházba. De tegnap este ahogy a házunk elé kanyarodtam, szépen lassan, a jobb első kerekem végleg kilehelte a lelkét. Rendes volt tőle, hogy még utoljára hazavitt, és nem az autópályán robbant ezer darabbá, mint ahogy azt néha látom más autóknál. Így aztán újra gyalog járok, amit a nyári pokoli hőségben már rég el is felejtettem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy közben ősz lett.

        Szóval az utcák üresek. A kórház is az volt, az összes betegem (4) aludt, így elücsörögtem magamban egy órácskát én is, végülis vasárnap reggel minek keltsem korán őket, mindegyik stabil, s éppen elég, ha már nekem fel kellett ébrednem. Először valami éktelen fejfájásra, másodszor a kb huszadik óracsörgésre, véglegesen pedig a friss kávé illatára. Gondoltam lemegyek reggelizni az ebédlőbe, ahol össze is futottam Beával, akiről már majdnem írtam nemrég, mert olyan jópofa dolog volt belebotlani egy magyar rezidensbe a negyediken, és azóta is közösen kibeszélni az amerikai kórházi szokásokat. Bea megmutatta a hátsó lépcsőt, amit eddig nem ismertem, és felfelé jól eltrécseltünk erről arról, aztán neki mennie kellett, én meg felküzdöttem magam az ötödikre. Az ajtó persze zárva volt, hozzánk nem lehet egyszerűen bejutni. Így visszamentem a negyedikre, ahol az intenzív osztály kellős közepén kötöttem ki, és ez eléggé meglepett. Annyira, hogy amikor egy nővér megkért, hogy vigyázzak egy pillanatra a betegére, simán azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de sajnos nem itt dolgozom, csak elvesztem. Ő elég furcsán nézett rám, de aztán csak mondta, hogy jó, jó, oké akkor menjél, én meg mentem, de valami nagyon nem stimmelt, csak akkor meg nem értettem mi, s amikor megálltam végre az ismerős lift előtt az intenzívről kikeveredve, akkor döbbentem rá, hogy magyarul beszéltem hozzá. Ezen nagyon kellett röhögnöm hirtelen, mert annyira nonszensz volt, hogy kajával a kezemben az intenzíven csodálkozva idegen nyelveket beszélek, amitől úgy néznek rám, mintha legalábbis leütöttem volna egy ott dolgozó nővért ellopva a ruháját és bilétáját, hogy beférkőzzek oda, ahova egyszerű halandónak csak úgy nem lehet. Akkor újra észrevettem a nővért, aki megszólított, és most felém sietett. Most már tutira biztos abban, hogy a zárt osztályról szabadultam, és teljesen bolond vagyok, aki nemcsak eltette egy kollégáját láb alól, hogy megszerezve az uniformisát bejusson ide, hanem még hangosan összevissza röhög is az üres liftajtónak. Na de én résen voltam, és még mielőtt a biztonsági emberekért kiáltott volna gyorsan mondtam neki, hogy tudok ám angolul is, és mégiscsak itt dolgozom, csak másik osztályon, és hogy a magyar ismerősömmel beszélgettem még pár perce, és még nem kapcsoltam vissza inglis módra. De most már igen, nem vagyok bolond, mégha eddig úgy tűntem is. Hitte is, nem is, az angoltól megnyugodott kissé. Azért feljött velem az ötödikre, ahol állítólag dolga volt, de szerintem csak meg akart bizonyosodni arról, hogy nem valami csecsemőlopó terrorista vagyok.

         


        Ezúttal nem a Dokik című sorozat eredeti címére utalok, hanem a kórházi ruháinkra, ami angulul scrubs, magyarul meg nem is tudom. Mert ugye műtősruha lehetne a fordítás, dehát mi az osztályokon nem műtünk, mégis ezt hordjuk. A köpeny sem megfelelő, mert már nincs senkinek sem az a régi egybeszabott fehér elölgombolós otthonkája (a vádliközépig fűzhető nyitott orrú cipővel ugye), az a bizonyos fehér köpeny pedig külön életet él, és habár már nem csak az orvosok kiváltsága, de azt rendes civilre vagy szintén a műtősruhára kapjuk fel.
        Egyenruhát sem mondhatnék, habár eddig mondtam, és angolul is jó volt az, hogy "nursing uniform", mert egészen eddig azt jelentette ez, hogy az a ruha, amit a nővérek hordanak a kórházban, és a szabása ugyan hasonló, de a színe, fazonja és mintája változhat, egyéni ízlésnek megfelelően. Most azonban már az egyenruha is újfajta jelentést hordoz, mert nagyon sok kórházban behozták az igazi uniformist, azaz mindenkinek kötelezően egyformában kell lennie. Esetleg két fazon közül lehet még választani, hogy mind a százötven féle testalkatnak megfelelő lehessen, semmi minta (bár ezt én magam nem bánom, de mások igen), és egyféle szín. A nővéreké általában a sötétkék és a fehér, akik pedig a szülészet-nőgyógyászaton dolgoznak királykéket hordanak. A többi kórházi dolgozót sem kímélték: a segédáplók bordót, a betegszállítók szürkét, a takarítók pedig bézs színt kaptak. A műtőben maradhat a zöld, valamint a régi kopott retró műtősruhák. Mindezt azért, hogy a kórházi betegek és látogatók szín alapján is azonnal tudják, kivel van dolguk. Persze mindenkinek van névtáblája, amit kötelező is jól látható helyen hordani, és ezt a nagy többség meg is teszi, sőt, a munkakör többszörös fonttal fel van tüntetve mint maga a név, dehát úgy látszik ez kevés és hiábavaló, és a szín alapján kódolt megkülönböztetésnek mégiscsak több létjogosultsága lehet a 21. században mint az olvasni tudásnak és neaggyisten az egyéniségnek. Mert igazából ez utóbbi bosszant engem. A sötétkék és a királykék színeket nem szeretem, és nem is állnak jól. A hiúságon túl ennek még pszichológiai vetülete is van: nem érzem magam jól olyan ruhákban, amik előnytelenek, rámkényszerítettek (kiskoromban is rettentően utáltam az unokatesómtól megörökölt szarokat) és amíg a munkáltatóm azt várná el tőlem, hogy szívemet lelkemet adjam bele a melóba, le is fojtja ezt azonnal az uniformizálással. Egy rideg sötét unalmas szín csak egy arctalan személyt állít a páciens elé, a fehér meg ugyanakkor (már csak történelmi megjelenése miatt is) azt a felsőbbrendűséget, amit a mai egészségügy éppen elutasítana és az egyenrangúságot, partnerséget helyezné előtérbe. Ugyanakkor a kapcsolatalapú betegellátást vallja a jövőnek, ami az én, a nővér és az illető beteg személyesebb és közvetlenebb formában megnyilvánuló interakciójára és együttműködésére épülne, majdnem buberi vetületekben.
        Megmondom őszintén, a hideg kilel a spongyabobos és hasonló mintázatú kórházi ruháktól, és azt is vallom, hogy az ilyesmi semmilyen szinten nem egy professzionáis, hozzáértő és tudással rendelkező nővér képét kelti a páciensben (bennem legalábbis tutira nem), de, és hogy ne beszéljek mindenki más, csak a saját magam nevében: én például szeretem a víz színeket, a türkizt, és ezeknek variációit, és ebben érzem magam jól, tettre és munkára készen, olyan szintű energiával, amitől bármikor indulhat a nap, és állok bármilyen kihívás elébe. Nyilván nem csak ettől, ugye. De én már csak ilyen holisztikus nörsz vagyok, még ebben az értelemben is, akinek az alaphangulatán sokat dob, ha nincs minden oldalról mikromenedzselve, és nem kell egy kórházi stylistot is támogatnia a fizetéséből. És amikor elszaladok vécére végre, és kézmosás közben (szigorúan a hepi börzdéjt kétszer elénekelve) végignézek magamon a tükörben, akkor nem valami sötét-sápadt alakot látok, hanem önmagamat, az szintén jó hatással van az energiaszintemre.

         


        Szoktam a gyerekeknek adni, és ez is, mint minden gyógyszer, meg hasonló, jól meg van dizájnolva, hogy a gyerekek biztosan megegyék. Jelenleg a spongyabobos változat fogy itthon, habár a négy különböző színen négy különböző figura van, így minden nap eldönthetik, hogy kit akarnak éppen megenni.
        Most, hogy öreg lettem, már én is szoktam multit szedni, ha el nem felejtem, kifejezetten a nőknek kipreparált fajtát. Az enyém persze unalmas, sima, halványbarack színű, pedig több fantáziával megcsinálhatnák a nőknek és asszonyoknak ezeket, főleg a sorozatfüggőknek. Lehetne mondjuk a Született Feleségekből az öt nőci képe a tablettákon, hogy én is eldönthessem, éppen melyiket akarjam aznap. Hm, ma olyan lúzer napom van, ide nekem Suzanne-t. Ma meg olyan bitchy hangulatom van, Gabiból fogok enni. Amikor sznobizok, akkor jöhet Brie, vagy amikor este nyolcra végképp kipurcantam a gyerek- és férjnevelés szépségeitől, magamhoz veszek egy Lynette-s tablettát. Mikor meg randira készülök, bedobom Edie-t:-))
        Persze a Gray's Anatomy szereplői is ráférhetnének egy doboz multira (vajon McDreamy-hez, vagy McSteamy-hez lenne kedvem? ...), vagy akármelyik másik, a nők által kedvelt szappanopera szereplői, hiszen úgyis huszonötféle kiszerelésben lehet kapni ugyanazt az összetételű vitamint. Így még talán ösztönözni is lehetne a nőket, hogy tényleg szedjék, hiszen akkor már nem is az lesz a lényeg, hogy szednek-e vitamint, hanem hogy melyiket, ami lássuk be, mégiscsak sokkal erősebb motiváció.
        Asszem, nekem ez az egészsegügy biznisz jól bejön, majd forradalmasítom a találmányaimat, és még jobban felpörgetem a gyógyszergyártó cégeket:-))

         


        Elnézést a sok angol címért mostanában, de már vagy kezdek elfelejteni magyarul, vagy soha nem is tanultam meg egy csomó dolgot, amit mondani szeretnék. Például ezt sem, hogy azt hogy kell szakszerűen mondani, amikor a köldökzsinór előreesik (lehet, hogy éppen így is akár, mert ez nem hangzik rosszul és pontatlanul).

        Angolul is csak egyetlen egyszer volt rá szükségem, mégpedig ma reggel, amikor benyitottam az egyik páciensem szobájába egy nagy jóreggelttel, és kérdeztem, hogy redi-e a reggeli vizsgálatra. Mondta, hogy jesz, csak vécére kéne még gyorsan mennie. Ilyenkor általában továbbmegyek egy szobával, vagy ággyal, mert nem vesztegetem nagyon senki drága idejét, és a következő emberrel kezdem a napot. Most viszont, ki tudja miért csak mondtam, hogy oké és a kis tili-toli masinámra könyököltem, gondolván, megvárom, ha már vele akartam kezdeni. Nem is tartott sokáig, hamarosan jött ki, hogy asziszi, hogy jön ki a baba, vagy valami, de igencsak nem stimmelnek a dolgok, úgy érzi. Ilyenkor aztán szemöldök felhúz, nagy levegő, mindenre felkészülés, és végül, de nem utolsósorban a hadd nézzem következik. A látványtól csak annyit tudtam hirtelenjében mondani, hogy "Crap!!!", mert egy jó 15 centis köldökzsinórhurok éktelenkedett előttem. A kövekező, nem több mint két másodpercben pedig berohantam a sloziba meghúzni a vészriadót, a kismamát átsegítettem egy ilyen felhúzott térdű, fejbehúzós, fenékkidugós kutyapozícióba (nem az, ami a képen van, hanem pont fordítva, de olyat nem találtam), tárcsáztam a főnővérünket ("Crap!!") és az aktuális főrezidensünket ("Shit!!"), mialatt kesztyűt rántva megpróbáltam minden akadályt elhárítani a zsinór útjából, hogy a vér- és oxigénellátás így is a maximális legyen. A lármázásomra persze mindenki azonnal ott termett, megpróbáltuk az ágyat infúzióállványostul kirángatni az ajtón, a pácienst és a mindent tartó kezemet a lepedőkkel letakarva pedig a műtő felé vettük az utunkat. Én felpattantam az ágy oldalára, egyik kezemmel az oldalsó ágytámlába kapaszkodva, a másikkal pedig továbbra is a köldökzsinórt biztosítva, és röviden megpróbáltam elmagyarázni a teljesen szótlan de amúgy mindenben szótfogadó kismamának, hogy éppen mi történik és miért, közben pedig csodáltam, ahogy ő halálnyugodtan és totálisan együttműködve veszi az akadályokat. Később azt mondta, mikor ezért megdícsértem, hogy "gondoltam, így egyszerűbb, mintha pánikolnék", és tényleg az volt, mert az ő higgadtsága garantálta az enyémet is. Bár ő ezt fordítva látta, érthetetlen módon, hát mindegy, a lényeg, hogy jó hatással voltunk egymásra. A műtőben aztán miután átmászattuk szegényt a műtőságyra, átadtam a helyemet egy tapasztaltabb kollégának, felkapcsoltam a műtőslámpákat, szívhangot kerestünk, 120, majd aki ekkor már tartotta a zsinórt, számolt (annak a pulzálásából): esik, hatvan, igyekezzünk, oké, vissza száznegyvenre, azért csak igyekezzünk. Azt sem vettem észre, ahogy és amikor valaki rámkötött egy maszkot és a fejemre húzott egy papírsapkát, mire újra visszanéztem a kismamára, már kiterítve aludt, és mindenki csak tette a dolgát, s amikor a fődoki elkurjantotta magát, hogy éppen mit kér (nem a szikét, hanem akármilyen gyógyszert), valaki mindig azonnal ugrott, sosem egyszerre hárman, és sosem senki, ezt is megfigyeltem, hanem valahogy mindenki tudta a dolgát, szerepét, feladatát. "Születés ideje nyolcharminchét", hallottam, és akkor előhúztam a telómat, hogy visszakeressem, hánykor is telefonáltam a főnővérért és a rezidensért. 0822, mutatta a telefonom. Nem rossz.

         

        A kismama aznap töltötte be a terhességének 27. hetét. Két napja elment a magzatvize, ezért volt nálunk, idő előtti burokrepedéssel. A baba ugyan fejjel előre volt, de még nem illeszkedett be, ezért is tudott a köldökzsinór előre esni (ok, meggugliztam közben, tényleg előreesésnek mondják:-)). Ez egy nagyon ritka jelenség, és nagyon veszélyes is, ugyanis a köldökzsinór megszorulhat, a vér -és oxigénellátás megszakadhat, ami agykárosodást, de akár a baba halálát is okozhatja, ha nincs azonnali közbelépés. Ez a közbelépés pedig általában a fent említett pozícióba való helyezést és a köldökzsinór kézzel való biztosítását jelenti, ezt is csak addig amíg a császárra elő nem készülnek, és itt aztán nincs móka, császár kell, de azonnal. Főleg egy ilyen fiatal babánál. A miénk így is némi segítségre szorult, intubálni kellett, az egyperces apgárja ugyanis mindössze 1 volt. Persze ezt nem várták tétlenül, ilyenkor oxigén, CPAP (folyamatos pozitívnyomású légzéstámogatás), egyebek, aztán végre az intubálás, ami ilyen pici babáknál (840g) nem mindig megy elsőre, de az ötperces apgárja már hatos volt, a tízperces pedig kilenc, így mehetett a koraszülött intenzívre, ahol tovább stabilizálták az állapotát. Érdekességképpen még elmondom, hogy az új dolog, hogy az ilyen kicsi babákat egy nejlonzacskóba teszik bele (rögtön abban az első percben), abba a jobb fajtába, ami vastag, és zárható, persze nem zárják be őket, a fejük kivan. Mivel semmi háj nincs rajtuk ilyenkor, képtelenek még a tesük hőmérsékletét szabályozni, és a legtöbb inkubátor is nagy még az ilyen méretű babáknak. A nejlonzacskó viszont melegen tartja őket addig is, amíg a neonatalógus orvosok és nővérek dolgoznak rajtuk, így addig sem vesztenek a testhőmérsékletükből. Egy újabb érdekes adat. :-)
         
         
         
         

         

        Merkur és Vénusz az egészségügyben
         
        Az olyan érdekes hogy a korábbi „Doktor Úr és Nővérke“ munkacsoport „Doktornő és Nővér“-re változott az idők során. Nemcsak a korábbi férfiasnak beállított hivatások nőiesednek el, hanem az eredetileg női foglalkozások szintúgy elférfiasodhatnak.
        Te Manci, Pált láttad?

         
        Verbal anesthesia
         
        Ez nem igazi terminusz teknikusz, csak eszembe jutott ma, amikor egy úgynevezett továbbképző foglalkozáson ültem és untam magam kis híján eszméletlenre reggel nyolctól délután négyig. Be is vezettetném a politikailag korrekt kifejezések szótárába, ahol nemcsak jól mutatna, de valószínűleg gyakori használatnak is örvendene. Ilyesfajta gondolatokkal próbáltam ébren tartani magam.
         
         
        Amikor egy kórház megnyitja kapuit
         
        Új kórház épült a városban. Március 30-án reggel hét órára tervezték a nyitást, de a szükség törvényt bont jegyében az élet ezt is felülírta. Ugyanakkor megmutatta, már a nyitás előtt, hogy a beruházás jó döntés volt, és az intézménynek fontos helye van a közösségben. Reggel öt órakor hatalmas pocakkal érkezett egy asszony szülni. Délután pedig meghalt valaki a sürgősségi osztályon. Egy nap alatt, a frissen nyílt kórház első napján egy életciklus megfordult.
         

        Morbid
         
        Nagy felfordulás van a kórházban. A transzplantáció külön költözik. Nem nőtték ki a régi helyet, össze sem vesztek senkivel. A sterilizációs szabályok se sérültek, és a felszerelésük is megfelelő volt. Csak furcsának találták, hogy tegnap még Józsi bácsi, ma meg már Pista bácsi fekszik ugyanabban az ágyban. Ugyanazzal a májjal…
         
         
        Egy újabb érdekes adat
         
        A National Institue of Health szerint az egyetemi kórházakban a legveszélyesebb hónap a július, amikor az új, frissen végzett orvosok és nővérek elkezdenek dolgozni. Ez a tény, mármint hogy ezeknek a szegény kezdőknek még sokminden új és ismeretlen durván 1500-2750 extra halálesethez járul hozzá évente.
        Nem tudom, ez otthon hogy van, mindenesetre az ittenieknek azt javasolnám, júliusban ne legyenek betegek.
         

        Sajátos bók
         
        Este, mikor elköszöntem tőle, és átadtam az éjszakás nővérnek, a betegem megkérdezte:
        - Mikor leszel legközelebb?
        - Holnap - feleltem.
        - Azt akarom, hogy az én nővérem legyél - mondta -. Követellek
        - Öööö... oké.
         

        Üzlet
         
        Ma este a kórházban az egyik beteg csak egy zacskó csipszért engedte meg, hogy vért vegyek tőle.
         

        Irgalmas nővér
         
        Azt hiszem, biblikus értelemben is jó nővérkének számítok, legalábbis az ottani leírás értelmében. Hiszen a nevetőkkel együtt nevetek, a sírókkal együtt sírok. Akik hánynak, azokkal meg együtt hányok.... 
         
         

        Legalábbis simán kiadhatnánk egy ilyet abból a gyűjteményből mazsolázgatva, amit a csecsemőosztály egyik nővére gyűjtött össze az elmúlt időszakban. Mivel már ott dolgozom egy ideje, és ismerem a betegközönséget, nem is kéne, hogy annyira meglepjen, és inkább azon tűnődöm, hogy miért van az, hogy a szabadság országában a hülyeségre van a legnagyobb szabadság, és persze ez szintén nem lep meg, mint ahogy lassan már azok a paradoxonok sem, hogy miért is védik az emberi jogokat körömszakadtáig, miközben a lábkörmükkel meg a sárba tapossák, miért erőltetik, hogy a gyerekeikből különleges valaki legyen, mikor már születésétől kezdve arra predestinálják, hogy nevetséges legyen és a nagy kérdés, hogy vajon megállapítható-e az a vékony és relatív határ a normális és abnormális között?

        Na, de tépelődés helyett inkább bemutatnám az ezévi repertoárt a nomen est omen jegyében:

        Polly Esther Sheets kis bölcsőjében ugyan most még pamut lepedő van, de nagy eséllyel lehet belőle Kínában lepedőgyáros, ahogy Pony Boy-ból még egyszer jó kis zsoké, vagy állatidomár. Shithead szegény nem hiszem, hogy sokra viszi majd,Cynnemon-ból akár cukrász, vagy szakács lehet még, de Labia foglalkozása vajon mi lesz majd? Summer Sky Paradise nevét adhatja majd az év üdülővárosának, Natorius nem lesz egy egyszerű kölyök, viszont Monkey-nak és Blue Bear-nek egy közös gyerekműsort megjósolok.

         

        A hipervallásosak is hozták a formájukat:
        Fearless Christian Soldier nagyesélyes szektavezér olyan tagokkal maga mögött, mint Sunday PrayerBlessynAngel DustHeaven Lea ésGuardian Gift.
         
        Meg kellett, hogy állapítsam az ikrek jártak a legszarabbul, a minden fantáziát alul- és a totális idiótaságot felülmúló de állítólag teljes mentális kapacitásuknak és döntésképességüknek birtokában lévő szülőkhöz igazából képtelen vagyok érdemben hozzászólni (na nem mintha az eddigiekhez sikerült volna), ezért csak bemutatom a nyertes játékosokat:
         
        Mickey és Minnie (anyuka még csak 12)
        Chancesare és Couldabeen (a szerelemgyerekek)
        Lucifer és Damian (a két ördögfióka)
        DeNiece és DeNephew (gondolom a nagynéni ötlete alapján)
        Taday és Tamarrow (eredetileg hárman voltak de Yastarday elmúlt)
        Tequila és Rum (vajon mi lesz belőlük?)
        James és Semaj (oda-vissza egyformák)
        Symphonie és Lyrie (ez legalább kedves, és bízom benne, hogy nem lesznek antitálentumok)
        Lemonjello és Orangejello (seriously no comment...)
        Ima Pig és Youra Pig (ha a gyerekek megfejtették aztán hogy ki-kicsoda, túljutva az identitásválságon, esetleg még filozófus is lehet belőlük, szigorúan párban.)
         
         

         


        Az apukákat, vagy ahogy mi hívjuk őket, a FOB-okat (ejtsd fáb, a father of baby rövidítése) egy külön élmény végigkísérni a terhesség és szülés folyamatán. Ahol most dolgozom, ott is sokat találkozom velük, mármint ha maradnak a fogantatás utáni félórán túl, de a szülészeten is, hogy az utóbbi évtizedben divat, sőtmitöbb, szinte követelmény lett az apás szülés, ott vannak és a legkülönbözőképpen tudnak viselkedni. Rövid gyakorlati időm is elégnek bizonyult néhány érdekes, már-már sztereotíp kategória felállítására.

         

        Pants on the ground:
        A gang és jail kultúrának megfelelően a nadrágjuk a seggük alatt lóg, és amikor rájuk adjuk a papírműtősruhákat, hogy valamennyire tisztán menjenek be a műtőbe, azt is ugyanígy húzzák fel. Ők sokat nem szólnak, legalábbis hozzánk, mert értelmezhetetlenek vagyunk számukra, és valahol mégis az asszonyt meg a gyereket segítjük, így aztán tabu is vagyunk. Az asszonyt azért néha molesztálják ilyenkor is, de csak mikor nem nézünk oda mert ők nem haverkodnak. Szerencsére.
         
        A Medikus:
        Az elmúlt 18-30 év alatt hihetetlen mélységű és mindenre kiterjedő egészségügyi tudást halmozott fel, többnyire az internetről, vagy az ismerőstől akit az aktuális patológia szintén szakértővé avanzsált, és ezt a tudást nem restelli alkalmazni a nővérrel vagy akár főorvossal türténő vita közben sem. (A vita természetesen nem vitának indul, hanem szakvéleménynek, de ez cseppet sem zavarja és tudásának minden hevével vesz részt a diskurzusban.) Mindenkit ott azonnal mindenből levizsgáztat, az asszonyt a "te maj' csak várjá'" vagy "majd én elintézem" kurjantásokkal pillanatok alatt lecsendesíti, nem vár semmire, gyógyszerre, pohár vízre, mert nem bíz semmit a véletlenre, hanem kimasíroz a nővérállomásra és a maga keze ügyébe veszi a dolgokat. 
         
        A Praktizáló:
        Ezt csak egy rövid történettel illusztrálnám, de az magáért beszél. FOB behozta asszonyát a szülészetre, kiabálva, hogy sürgős, mert az asszony már 4 cm. Honnan tudja, képedt el a betegfelvevő nővérke, és nagy kár, hogy nem az ő arcát sikerült felraknom a bejegyzéshez, amit a FOB válasza hallatán vágott: Hát négy ujjam fért be!
         
        Az Alázatos:
        Ő a kedvencünk, mert olyan aranyos, szerényen mosolygós, útból elállós, mindent felajánlós, megengedős, mindenre fogható, csendben megjelenő és csendben is maradó, hiszen anya remek munkát végzett idomításkor, persze meg kell hagyni, a tökéletes alapanyag erre már nyilván a kezdetekkor is megvolt.
         
        Horny:
        Igen, ilyen is van, akire rányitunk véletlenül, aki bármikor megkívánja anyát, ha akarja, ha nem (de legtöbbször akarja, mert őket egy fából faragták, igen, tuskóból...), aki alternatív utakat talál magának, ha már "oda" most éppen nem lehet, és akinek amikor azt mondjuk, hogy amikor elment a magzatvíz, olyankor már ne szexeljen, akkor ő visszakérdez, hogy "de ha már elkezdtem, és ez közben történik, akkor még ugye befejezhetem?" Vagy amikor azt magyarázzuk a friss anyukának hogyan kell a melleket stimulálni hogy a szoptatás beinduljon, odaugrik az ágyra, hogy "segíthetek?". Enough said...
         
        Babyboy:
        Szegényen általában nem tudjuk, hogy nevessünk-e vagy sírjunk, és ezt tényleg nehéz eldönteni, ahogy nézzük, hogy összekuporodva, magzatpózban odabújva fekszik anya mellett a kórházi ágyban, ruhástól, cipőstől, de állig betakarózva; esküszöm, az egyik még az ujját is szopta, és ez a látvány engem is meg a rezidenst is arra kényszerített, hogy udvariasan kihátráljunk a szobából, az ajtót becsukva a végigrohanjunk a folyosón egészen a hátsó, üres nővérállomásig, és ott gátlások nélkül hangosan röhögjünk.
         
        A sírós apuka:
        Aggódik, retteg, nem ért semmit, krokodilkönycseppekkel a szeme sarkában nézi a szenvedő asszonyt, a fájdalomtól fázik és egy lepedőt mintegy palástot magára öltve sétál a folyosón az együttérzés és szenvedés érzékeny lovagja, elhaló hangon kér egy pohár vizet, amit életmentő grálként, az élete árán is megvédve visz a via dolorosát járó szent asszonynak, térden csúszva átnyújtja, miközben elcsukló hangon azt rebegi: Drágám, bárcsak tehetnék érted valamit...
         
        Az izgatott:
        "Aszta mekkora tű áll ki a hátadból"- csodálkozik el az epidurálnál. "Az mi?" - férkőzik az orvos mellé, amikor az burkot repeszt és aztán őszinte kíváncsisággal, egy gyerek lelkesedésével követi az eseményeket, érdeklődik csakúgy mint körülbelül tízéves korában a természettudományos óráin Julika nénitől. De nemcsak kérdez, látni is akar, odamegy, belekukucsál, néha félrelök véletlenül, ki- és bekapcsol véletlenül, és amikor a baba feje már kibújt, akkor tapsikol örömében. Édes:-) Ugyanakkor ő a kevesek egyike, aki nem felejti el megdícsérni az asszonyt: "Te egy hős vagy, anya, én egy akkora tűtől beszartam volna!"
         
        Az éretlen:
        Az asszony naponta bevallja, hogy véletlenül lett terhes 42 évesen, de ő hihetetlen büszke magára, hogy neki ez sikerült, és ő is elmeséli minden nap. Rövidnadrágba betűrt pólóban vigyorogva érkezik, a nővérállomáson megáll, hogy elsüssön néhány humorosnak vélt poént, és nem zavarja, hogy csak egy-egy elnéző gyenge mosoly a válasz, hiszen ő úgyis nevet rajtuk.
         
        A haver:
        Amikor rájön, hogy mi jót akarunk nekik, akkor a bizalmába fogad, közelebb jön, oldalba lök, vállon vereget, kicsit sem finoman és nőiesen és a bazmegokat sem spórolva, de mindezt nem durvaságból, hanem csak haverságból teszi. Megkínál sült krumplival, cigivel, és nagylelkűen elhelyez egy hatamas gyümölcstálat a nővérszoba asztalán, hogy mi azért egészségesek maradjunk és rászól a többi húsz gyerekére, hogy álljanak el az utamból, hiszen nekem itt fontos dolgom van, és ahogy egy képzeletbeli kordonnal biztosítja a szabad utat az ágyhoz a nagy fehér isten(nő)nek, rájövök, a maga módján tényleg tisztel.
         
        A tinédzser:
        És mennyi ilyen van! Persze ő csendes, mert az anyjuk lehetnénk, esetenként a nagyanyjuk, tekintve, hogy még mind kiskorú, sőt általában 16 sincs, és ez ilyenfajta, hallgat, nem illemből, hanem mert úgysem tud mit mondani, de ahogy állt neki, onnantól használta, csak igazából fingja sincs ok-okozatról, tettről és következményről, és többnyire csak értetlenül áll a háttérben, hagyja, hogy tegyük a dolgunkat, hiszen az övé már rég véget ért (úgy két perc után) és a többihez még nem nőtt fel. Megjegyzem, még jogsija sincs, hiszen nem érte el a korhatárt, alkoholt sem ihat, mert attól még messzebb van, de mire bármelyiket is megteheti, már többszörös apa lesz, mert bár ugyan a kondom már nem esik le a pöcséről, de azt meg csak hírből ismeri. Talán.
         
        A leszbi:
        Mert őt sem hagyhatom ki a 21. század politikailag korrekt és hipertoleráns amerikai kórházak mindennapjaiból. Bár azt meg kell hagyni, hogy eddig ő volt az egyetlen, aki sosem volt útban, nem kérdezett vagy mondott baromságokat, nem akart szerepelni, tetszelegni, poénkodni, szüló asszonyt hülye kérdésekkel vagy parancsokkal gyötörni, esetleg minket fárasztani az amatőr medikushátterével. Ő tudta hol legyen, mikor szóljon, mit mondjon, hogy viselkedjen, udvarias volt, nem hozott zavarba minket és ő sem jött zavarba, ha kérdeztük, hanem paradox módon igazi férfiként viselkedett az asszonya mellett, hiszen nő volt maga is, és vágta a sztorit:-)
         
         
         

        Néhány éve történt már, de a beszélgetésünket nem tudom elfelejteni. A távolság és időeltérés miatt csak  csetelni tudtunk, de az írott szavakon keresztül is pontosan érződött a bánat, szomorúság, kétségbeesés, aggódás,  tehetetlenség, illetve ezeknek az érzéseknek valami olyasmi egyvelege, amit csak az érthet meg igazán, aki maga is megélte már azt a fajta leírhatatlan veszteséget, amivel ilyenkor meg kell küzdenie az embernek. Hiszen egy hete még minden rendben volt. Még izgatottak és boldogok voltak, tervezgettek és nevettek. Miért is gondoltak volna bármi másra, amikor egy gyermeket váró fiatal párnál még az aggódás is eltörpül a reményteli várakozás mellett.
        Vannak olyan dolgok azonban, amik ritkák, váratlanok, előzmény nélküliek, és ennél fogva nehezen magyarázhatók és még nehezebben érthetők. Egy vérrög a köldökzsinórban. Egy létfontosságú ér megszakadása és kivérzése. Egy utólag kiderült fejlődési, vagy kromoszómális rendellenesség.
        Sokszor azonban még ennyi sincs, csak az, hogy nincs többé szívhang. Pedig eddig volt. Mindig volt. Semmi baj nem volt. Semmi előzmény nem volt. Semmi jel, amire oda lehetett volna figyelni. Miértek vannak, azért mertek nincsenek.
        Az is rossz, hogy mégis szülni kell. Mit rossz, szívet tépő. Kérdeztem, hogy el tudtak-e búcsúzni? Látták-e? Megfoghatták-e? Ölbevehették-e?
        Mondom, csak cseteltünk. De a kis szünetben ami ekkor következett, éreztem minden fájdalmat. Meg keserű csodálkozást, hogy ezt lehet?
        És akkor elmesélte. Ugyanazt, amit másoktól is hallottam már, de még a saját anyámtól is, negyven évvel ezelőttről. Hogy búcsú? Meg ölelés? Nem is láthatták. Nem is tettek úgy, mintha gyerek lett volna. Nem is kezelték őket úgy, mintha gyereket szültek volna. Megvolt, vége volt és semmi nem történt, zavar volt, értetlenség, és a gyász, amit mások nem értettek, csak ők, de ők is nehezen, hiszen az sem volt természetes, hogy meggyászolhassák a veszteségüket.
        Elmondom, nálunk ez hogy is van.
        Általában előre tudjuk, mert átszólnak a klinikáról, hogy jön valaki, akinek már meghalt a babája, vagy hamarosan meg fog, mert olyan fiatal még, hogy méhen kívül életképtelen, de a szülés, illetve vetélés már valamiért mégis beindult. Akkor előkészítjük a szobájukat, ahol nem lesz szobatársuk, csak a családtag(ok), aki(ke)t szeretnének maguk mellett tudni. A szobaajtóra kiteszünk egy képet, pillangó vagy kismadár van rajta, és azt jelképezi, hogy ott nem egy egészséges csecsemő gőgicsél az anyukája karjaiban, hanem egy halott kisbaba van, és gyászolók körülötte. Mert a babát senki nem viszi el. Mikor megszületett, betakarjuk és az anyukája kezébe adjuk. Hagyjuk, hogy annyi időt töltsön vele, amennyire szüksége van. Van akinek ez csak néhány óra, mert nem bírja tovább, van akinél akár két nap is, mert ő meg elfogadni nem bírja és feladni nem tudja. Megfoghatják, megölelhetik, sírhatnak. Lefényképezhetik. Mi is lefényképezzük, és igyekszünk ízléses képeket készíteni. Ha a kis test látványa felzaklató, akkor fehér takarón egy kezecskéről, vagy lábacskáról csinálunk egy képet, amit aztán nekik adunk, hogy maradjon egy emlék arról, hogy igenis, létezett. Nevet is kapnak ezek a babák. És egy emléklapot, névvel, születési dátummal, ha meg lehet állapítani, méretekkel, tulajdonságokkal. Tanúk aláírásával. Ez a papír arról szól, hogy élt, volt, láttuk, vele voltunk, itt volt, és igenis, megszületett, igenis, meghalt, és emlékezni lehet rá, gyászolni és siratni. Nem egyedül, titokban, mások által értetlenül, hanem ott a mi kis kórházi közösségünkben, olyan emberekkel, akik nemcsak a születésnek, de a meghalásnak is megadják a módját. Akik engedik és fontosnak tartják a búcsút. Mindenkinek úgy, ahogy éppen akkor el tudja viselni. Akinek magány kell, azt kíméljük, aki beszélni akar róla, azt meghallgatjuk. Van, aki egy hajtincset kér. Van aki fényképeket. Vagy kéz- illetve láblenyomatot. Néhány idős önkéntes néni kicsi sapkákat köt és ruhácskákat varr, hogy fel lehessen a babákat öltöztetni. Van aki ezt is elkéri emlékbe. Nem furcsállunk semmit, mert hála Istennek, mi ezt csak a másik oldalról éljük át, nem onnan ahonnan ők. Vagy akik már átélték, azok meg pontosan tudják mi zajlik ilyenkor a szívekben. És aztán el is temethetik őket. Vagy egy nagy közös sírba a városszéli temetőbe, ahol egy elkülönített rész van az idő előtt született és meghalt babáknak és úgy hívják, hogy "Babyland", vagy ugyanúgy, ahogy bárki mást is eltemetnek, a saját sírjába. Végülis a gyerekük volt. Nincs boncolás, ha nem akarják. Nincs vödör, nincs vesetál és nincs megalázó helyzetkezelés.
        Nem egyszerű ilyenkor ott lenni, de mégis egy olyan feladat, amiből rengeteget tanultam: együttérzést, türelmet, megértést és megtanultam csak ott lenni. Ez az, amit leginkább adhatunk ilyenkor. Akárhogy is igyekszünk, akármit csinálhatunk, azt a babát nem tudjuk visszahozni. Amit tudunk adni, az az, hogy elfogadjuk ami történt. Nem ignoráljuk, nem csinálunk úgy, mintha. Nem próbáljuk felvidítani. Nem erőltetünk semmit, csak ott vagyunk, tesszük a dolgunkat, és a részvétet a viselkedésünkkel és a hozzáállásunkkal nyilvánítjuk ki. Persze szavakkal is lehet. És ők erre emlékeznek, hogy ott voltunk nekik, hogy nem kellett egyedül keresztül menni mindenen, nem kellett hülyén érezni magukat, nem kellett szégyenkezni, és a fájdalmukat megértették.
        Amikor aztán hazamennek, sokszor ennyivel köszönnek el tőlünk: köszönöm, hogy itt voltál.


        Mi pedig beszélgettünk tovább, cseteltünk, meséltünk, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt ők miért nem kaphatták meg? És mindneki más, aki elveszít egy még meg sem született gyermeket? Vajon meddig tartana itt megváltoztatni egy rossz szokást, egy elfogadhatatlan hozzáállást és egy megalázó bánásmódot? 

         


        A nővér aki áthozta a szülészetről, elmondta az adatait, kordinátáit és a sztoriját, majd hozzátette, hogy elég furcsa, és nem udvarias (érdekes, de itt aki szókimondó és egyenes, az egyből udvariatlannak számít) és nem fogja fel mi történt, sőt, el sem hiszi, hiába mondták el többször is, de majd rájön. Imádom az empatikus kollégákat.

        Etiópiából volt valósi, de elég jól beszélt angolul. Fáradt volt inkább, kedvetlen, éhes, csak enni akart valamit, aztán aludni. Az étterem már rég zárva volt, de azért kerítettem neki egy szendvicset meg almát, és bár kíváncsi voltam a sztorijára, meg arra, hogy mit gondol igazából, békénhagytam, és hamarosan aludt is. Másnap reggel mikor visszamentem, már jobban nézett ki, és amikor bementem hozzá, meglátott, mosolygott, és nem is kellett kérdezni, elmondta ő magától is.

        Tudta már az elejétől, hogy baj van, hogy nem lesz minden rendben, sőt, semmi sem lesz, de hát ki az, aki ezt egyszerűen el tudja fogadni, túllendülni és feldolgozni? Az ember az utolsó pillanatig reménykedik, hiszen valahogy így van megtervezve.
        A gyereke különböző genetikai rendellenességekkel született, már nem is emlékszem pontosan hánnyal, és mik voltak azok, de ahhoz éppen elég volt, hogy napjai meg legyenek számlálva. Elég hamar kiderült, de elvetetni nem akarta. A férje elhagyta emiatt, és az asszonyt okolta a beteg gyerekért. (Itt persze lehet csodálkozni, hogy úristen, milyen barbár, és tényleg, csak nem érdemes, mert a más kultúra az tényleg más kultúra.)
        Azt mesélte, hogy nem sokkal azután, hogy terhes lett, egy ismerősénél járt, aki egy újságból sziámi ikrek képét mutatta neki, akik elég szerencsétlenül voltak összenőve, és nem sokkal születésük után meg is haltak. Az asszony felháborodva távozott az ismerősétől, mert az ő kultúrájában terhes asszonynak beteg gyereket mutatni, vagy ilyen hírekkel sokkolni bizony szerencsétlenséget jelent. Nem is felejtette el később sem, és számára ez tejesen összekapcsolódott a történtekkel: a babonával, a baljós hírrel, amit hamarosan kapott és a saját beteg gyerekével. Remélte, hogy nem nevetem ki, de ő azóta is ezen töpreng. Nem nevettem ki. Nem ismerem ezt a világot ahhoz, hogy kinevessem.
        Akkor észerevette a bilétámat, aminek az első fele egy fényképes igazolvány arról, hogy ki vagyok és milyen szerepet töltök be ott a kórházban, a másik oldalán viszont egy fénykép van a gyerekeimről (ez valahogy a mi osztályunk specialitása, senki más a kórházban nem hord fotókat a gyerekeiről a bilétája hátsó felén, de a mi ötödik emeletünk összes nővére meg igen, akár kisgyerekei vannak, akár nagyok - talán szakmai ártalom:-))
        Egy szó mint száz, észrevette, megkérdezte és elmeséltette velem, milyen volt megtudni, hogy ikreim lesznek, és hogy jól meglepődtem-e.
        Elmeséltem neki, hogy nem, igazából nem lepődtem meg, mert röviddel azelőtt, hogy megfogantak volna, és még a következő hetekben is többször álmodtam azt, hogy két egyforma gyereket cipelek a karjaimban. És hogy arra is emlékszem, hogy ugyan kislány koromtól kezdve kislányt szerettem volna (igazából kb négyet is), de amint megtudtam, hogy gyereket várok, onnantól ez teljesen mindegy lett. Ráadásul, akkoriban megvettem a Newsweek magazin egyik különszámát, ami a nemi szelekcióról és egyéb bioetikai témákról szólt; ma is előttem van, mert mindig a vécében olvastam és akkor is amikor csak pisilni szaladtam be (ugye akkoriban ez többszöröse volt a normális napi átlagnak) ha mást nem, a címlapját mindig elnézegettem, ahol két néhányhónapos csecsemő vigyorgott, egy kisfiú és egy kislány. Friss hormonbombaként pedig a látvány nyújtotta érzés felért egy látomással is. Ezek után az ikrek híre inkább megnyugtató volt, mint meglepő.
         
        Nevettünk. Aztán elméláztunk egy kicsit azon, hogy milyen érdekes néha az élet.
         

        Avagy bicornate uterus, de annak nincs semmi értelme:-) Lehet még cornuate is, ha nem angolosan, hanem latinosan szeretnénk fogalmazni. Szóval az egyik betegemnek ilyenje volt. Illetve van. (És így is mondta, bicarbonate-nak, azért mertem viccelődni vele.) Ez egy érdekes dolog, a méhnek két része van, talán a szív alakkal lehet legjobban illusztrálni, és az egy-egy részhez tartozik az egy-egy petevezeték, meg petefészek. Így történnek azok a médiaszenzációk, hogy tratam, ikerterhesség két méhből! Persze se nem ikrek, se nem két méh, de a laikus számára mégis. Ennek a lánynak csak egy volt, viszont azt érdekes volt látni, ahogy minden inkább a jobboldalra tendálódott, hiszen azon az oldalon fejlődött a magzat. A baloldal ilyenkor megmarad eredeti méretében, a jobboldali viszont fejlődésnek indul, és nő, ameddig tud. Általában nem túl sokáig, ha a 34-36-ig hétig eljut, az már csúcsteljesítmény. A méh ilyenkor majdnem szívalakú, s a szivecske egyik felében nő a magzat. A pocak tényleg érdekes, ahogy kissé csálén áll. Az is előfordul, hogy az egyik rész teljesen jól működik, a terhesség majdnem végig rendesen kihordható benne, a másik rész pedig fejletlen, és ha a terhesség azon az oldalon történik, sajnos nem tud sokáig nőni, mert nincs hova. Ilyenünk is volt már sajnos, az első gyerek szépen fejlődött 36 hetes koráig, aztán megszületett, és minden rendben volt vele. A második viszont a másik oldalon fogant és próbált nőni, de a 20. hét után már nem ment. Az az oldal nem tudott tovább nőni, a babának nem volt hova fejlődni, és őt elvesztették. 

         

        Gyakran összekeverik, pedig két különböző dologról van szó. Az egyik ugye ez az ún dupla méh, amiről egész végig beszéltem és fogok is még. A másik változat, amikor igazából egy méh van, de belül van egy extra fal, ami a méhüreget kettéválasztja, és ezért nem engedi a magzat fejlődését. Ennél az esetnél műtéti úton ki lehet venni ezt a válaszfalat, és akkor esély van a további normális terhességre. Ugyanezt a bicornuate méhhel nem lehet megtenni, már csak azért sem mert anatómiailag is két különböző állapot. A képen itt oldalt ez jól látható.



        Kialakulásának oka igazából születési rendellenesség. Magyarul, akinek dupla méhe van, az így született, és nem időközben alakult ki valaminek a hatására. A kislánymagzatoknál fejlődésük során a méh a két petevezetékből alakul ki, amelyek összenőnek, és egy üreges szervet alkotnak aztán középen, ebből fejlődik ki a méh. Ha nem sikerül teljesen összenőniük, a méh megosztott lesz, és ezért alakul ki a dupla méh. Persze ennek több variációja is lehet, vagy két kisebb egyforma rész, vagy ahogy az előbb említettem, az egyik viszonylag normális, míg a másik elcsökevényesedett. Ezzel a kondícióval, vagyis az ilyen szív alakú dupla méhhel nem igazán lehet mit tenni. Van amivel viszont lehet, és ezt


        Az ilyen terhesség gyakran végződik császárral, főleg, ha a baba a méh felső részében ágyazódik be, mert ugye ott van hely, ott nő, és nem fordul be fejjel előre, mert nem tud. Az is előfordul, hogy kis súllyal születik, mert képtelen rendes ütemben nőni a kisebb helyen, vagy egyszerűen csak koraszülött lesz, mert a méh elérte a kapacitását, nem tud tovább tágulni, és beindul a szülés. Az is lehetséges viszont, hogy minden egyes további terhességnél a méh egy kicsit tovább képes tágulni, és a babát tovább lehet hordani.
        Van amelyik terhesség ebben a kategóriában teljesen komplikációmentes, és csak a szülésnél veszik észre a deformitást, van amelyiknél viszont sokféle komplikáció előfordulhat. A leggyakoribb a terhesség alatti vérzés, amit okozhat a tágulás, hegek, vagy egyszerűen ki tudja mi, de tény, hogy a vérzések veszélye gyakoribb. A többi pedig a már említett vetélés, gyakori görcsölés és a fenyegető koraszülés.
        És a nagy kérdés ilyenkor mindig a mit lehet tenni. Csak a magánvéleményemet mondom, mert mást nem tudok. Nagyon jó orvost keresni, akiben az illető megbízik, valamint olyan fórumokat találni, ahol hasonló problémával küzdő nők beszélnek a saját sztorijukról. És remélni a legjobbakat, mert sok jól végződő történet is van. 
         

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 135588 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések