Blogtherapy

Vasárnap reggel háromnegyed hatkor töküresek az utcák, állapítottam meg, és még sötét is van. Ez eddig nem tűnt fel, hiszen eddig csak félálomban beültem az autóba és valahogy úgy, mint buli után az egyetemisták az ágyukba, emlékezetből odakerültem a kórházba. De tegnap este ahogy a házunk elé kanyarodtam, szépen lassan, a jobb első kerekem végleg kilehelte a lelkét. Rendes volt tőle, hogy még utoljára hazavitt, és nem az autópályán robbant ezer darabbá, mint ahogy azt néha látom más autóknál. Így aztán újra gyalog járok, amit a nyári pokoli hőségben már rég el is felejtettem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy közben ősz lett.

Ezúttal nem a Dokik című sorozat eredeti címére utalok, hanem a kórházi ruháinkra, ami angulul scrubs, magyarul meg nem is tudom. Mert ugye műtősruha lehetne a fordítás, dehát mi az osztályokon nem műtünk, mégis ezt hordjuk. A köpeny sem megfelelő, mert már nincs senkinek sem az a régi egybeszabott fehér elölgombolós otthonkája (a vádliközépig fűzhető nyitott orrú cipővel ugye), az a bizonyos fehér köpeny pedig külön életet él, és habár már nem csak az orvosok kiváltsága, de azt rendes civilre vagy szintén a műtősruhára kapjuk fel.

Egyenruhát sem mondhatnék, habár eddig mondtam, és angolul is jó volt az, hogy "nursing uniform", mert egészen eddig azt jelentette ez, hogy az a ruha, amit a nővérek hordanak a kórházban, és a szabása ugyan hasonló, de a színe, fazonja és mintája változhat, egyéni ízlésnek megfelelően. Most azonban már az egyenruha is újfajta jelentést hordoz, mert nagyon sok kórházban behozták az igazi uniformist, azaz mindenkinek kötelezően egyformában kell lennie. Esetleg két fazon közül lehet még választani, hogy mind a százötven féle testalkatnak megfelelő lehessen, semmi minta (bár ezt én magam nem bánom, de mások igen), és egyféle szín. A nővéreké általában a sötétkék és a fehér, akik pedig a szülészet-nőgyógyászaton dolgoznak királykéket hordanak. A többi kórházi dolgozót sem kímélték: a segédáplók bordót, a betegszállítók szürkét, a takarítók pedig bézs színt kaptak. A műtőben maradhat a zöld, valamint a régi kopott retró műtősruhák. Mindezt azért, hogy a kórházi betegek és látogatók szín alapján is azonnal tudják, kivel van dolguk. Persze mindenkinek van névtáblája, amit kötelező is jól látható helyen hordani, és ezt a nagy többség meg is teszi, sőt, a munkakör többszörös fonttal fel van tüntetve mint maga a név, dehát úgy látszik ez kevés és hiábavaló, és a szín alapján kódolt megkülönböztetésnek mégiscsak több létjogosultsága lehet a 21. században mint az olvasni tudásnak és neaggyisten az egyéniségnek. Mert igazából ez utóbbi bosszant engem. A sötétkék és a királykék színeket nem szeretem, és nem is állnak jól.

Szoktam a gyerekeknek adni, és ez is, mint minden gyógyszer, meg hasonló, jól meg van dizájnolva, hogy a gyerekek biztosan megegyék. Jelenleg a spongyabobos változat fogy itthon, habár a négy különböző színen négy különböző figura van, így minden nap eldönthetik, hogy kit akarnak éppen megenni.
Most, hogy öreg lettem, már én is szoktam multit szedni, ha el nem felejtem, kifejezetten a nőknek kipreparált fajtát. Az enyém persze unalmas, sima, halványbarack színű, pedig több fantáziával megcsinálhatnák a nőknek és asszonyoknak ezeket, főleg a sorozatfüggőknek. Lehetne mondjuk a Született Feleségekből az öt nőci képe a tablettákon, hogy én is eldönthessem, éppen melyiket akarjam aznap. Hm, ma olyan lúzer napom van, ide nekem Suzanne-t. Ma meg olyan bitchy hangulatom van, Gabiból fogok enni. Amikor sznobizok, akkor jöhet Brie, vagy amikor este nyolcra végképp kipurcantam a gyerek- és férjnevelés szépségeitől, magamhoz veszek egy Lynette-s tablettát. Mikor meg randira készülök, bedobom Edie-t:-))

Elnézést a sok angol címért mostanában, de már vagy kezdek elfelejteni magyarul, vagy soha nem is tanultam meg egy csomó dolgot, amit mondani szeretnék. Például ezt sem, hogy azt hogy kell szakszerűen mondani, amikor a köldökzsinór előreesik (lehet, hogy éppen így is akár, mert ez nem hangzik rosszul és pontatlanul).

Legalábbis simán kiadhatnánk egy ilyet abból a gyűjteményből mazsolázgatva, amit a csecsemőosztály egyik nővére gyűjtött össze az elmúlt időszakban. Mivel már ott dolgozom egy ideje, és ismerem a betegközönséget, nem is kéne, hogy annyira meglepjen, és inkább azon tűnődöm, hogy miért van az, hogy a szabadság országában a hülyeségre van a legnagyobb szabadság, és persze ez szintén nem lep meg, mint ahogy lassan már azok a paradoxonok sem, hogy miért is védik az emberi jogokat körömszakadtáig, miközben a lábkörmükkel meg a sárba tapossák, miért erőltetik, hogy a gyerekeikből különleges valaki legyen, mikor már születésétől kezdve arra predestinálják, hogy nevetséges legyen és a nagy kérdés, hogy vajon megállapítható-e az a vékony és relatív határ a normális és abnormális között?

Az apukákat, vagy ahogy mi hívjuk őket, a FOB-okat (ejtsd fáb, a father of baby rövidítése) egy külön élmény végigkísérni a terhesség és szülés folyamatán. Ahol most dolgozom, ott is sokat találkozom velük, mármint ha maradnak a fogantatás utáni félórán túl, de a szülészeten is, hogy az utóbbi évtizedben divat, sőtmitöbb, szinte követelmény lett az apás szülés, ott vannak és a legkülönbözőképpen tudnak viselkedni. Rövid gyakorlati időm is elégnek bizonyult néhány érdekes, már-már sztereotíp kategória felállítására.

Néhány éve történt már, de a beszélgetésünket nem tudom elfelejteni. A távolság és időeltérés miatt csak  csetelni tudtunk, de az írott szavakon keresztül is pontosan érződött a bánat, szomorúság, kétségbeesés, aggódás,  tehetetlenség, illetve ezeknek az érzéseknek valami olyasmi egyvelege, amit csak az érthet meg igazán, aki maga is megélte már azt a fajta leírhatatlan veszteséget, amivel ilyenkor meg kell küzdenie az embernek. Hiszen egy hete még minden rendben volt. Még izgatottak és boldogok voltak, tervezgettek és nevettek. Miért is gondoltak volna bármi másra, amikor egy gyermeket váró fiatal párnál még az aggódás is eltörpül a reményteli várakozás mellett.
Vannak olyan dolgok azonban, amik ritkák, váratlanok, előzmény nélküliek, és ennél fogva nehezen magyarázhatók és még nehezebben érthetők. Egy vérrög a köldökzsinórban. Egy létfontosságú ér megszakadása és kivérzése. Egy utólag kiderült fejlődési, vagy kromoszómális rendellenesség.

A nővér aki áthozta a szülészetről, elmondta az adatait, kordinátáit és a sztoriját, majd hozzátette, hogy elég furcsa, és nem udvarias (érdekes, de itt aki szókimondó és egyenes, az egyből udvariatlannak számít) és nem fogja fel mi történt, sőt, el sem hiszi, hiába mondták el többször is, de majd rájön. Imádom az empatikus kollégákat.

Avagy bicornate uterus, de annak nincs semmi értelme:-) Lehet még cornuate is, ha nem angolosan, hanem latinosan szeretnénk fogalmazni. Szóval az egyik betegemnek ilyenje volt. Illetve van. (És így is mondta, bicarbonate-nak, azért mertem viccelődni vele.) Ez egy érdekes dolog, a méhnek két része van, talán a szív alakkal lehet legjobban illusztrálni, és az egy-egy részhez tartozik az egy-egy petevezeték, meg petefészek. Így történnek azok a médiaszenzációk, hogy tratam, ikerterhesség két méhből! Persze se nem ikrek, se nem két méh, de a laikus számára mégis. Ennek a lánynak csak egy volt, viszont azt érdekes volt látni, ahogy minden inkább a jobboldalra tendálódott, hiszen azon az oldalon fejlődött a magzat. A baloldal ilyenkor megmarad eredeti méretében, a jobboldali viszont fejlődésnek indul, és nő, ameddig tud. Általában nem túl sokáig, ha a 34-36-ig hétig eljut, az már csúcsteljesítmény. A méh ilyenkor majdnem szívalakú, s a szivecske egyik felében nő a magzat. A pocak tényleg érdekes, ahogy kissé csálén áll. Az is előfordul, hogy az egyik rész teljesen jól működik, a terhesség majdnem végig rendesen kihordható benne, a másik rész pedig fejletlen, és ha a terhesség azon az oldalon történik, sajnos nem tud sokáig nőni, mert nincs hova. Ilyenünk is volt már sajnos, az első gyerek szépen fejlődött 36 hetes koráig, aztán megszületett, és minden rendben volt vele. A második viszont a másik oldalon fogant és próbált nőni, de a 20. hét után már nem ment. Az az oldal nem tudott tovább nőni, a babának nem volt hova fejlődni, és őt elvesztették.