Blogtherapy

Ez tulajdonképpen egy hatalmas üvegkalitka, hogy a látogatók és mindenki jobban láthassa a gyerekeket, és meggyőződhessenek arról, hogy a nővérek tényleg milyen szadisták már, amikor vért vesznek, infúziót kötnek be, hátcsapkodva böfögtetnek etetés után, vagy az egyéb rutinvizsgálatokat végzik, amihez a gyereket összevissza forgatják. A látványpékségek mintájára ez inkább egy látvány-csecsemőosztály. Az üveg hangszigetelt, így az első döbbent eszmélés csak akkor ért, amikor beléptem a kalitkába, és a bébik dolby surrond systemben ordítottak a fülembe. Vazze, erről el is feledkeztem, mutatkoztam be gyorsan az új kollágáknak, akikről aztán a kárörvendő röhögésük ellenére is hamar felfedeztem, hogy egyáltalán nem szoktak hozzá a csecsemőhadsereg időnkénti fellázadásához. Vannak akik jobban (felveszik és ringatják), vannak akik kevésbé jobban (felveszik és ringatják, de szemforgatva) viselik, temperamentumuknak és tűrőképessegüknek megfelelően. 

Régen azt gondoltam, hogy a terhesség, ami már több mint 12 hetes, az célegyenesben van. Amióta egy terhespatológián dolgozom, azóta nem lehet átverni ezzel kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy soha semmi nincs célegyenesben, és bármikor akármi történhet. Ezért azt sem mondom még a legstabilabb állapotú páciensünknek sem, hogy "na, úgy tűnik, minden rendben van, és akkor holnap találkozunk", mert előfordult, nem is egyszer, hogy egy ilyen mondat után elindult a lavina. Ha volt összefüggés, ha nem.

Egy kicsit utálok olyan korán reggel kimászni az ágyból, amikor még sötét van, mindenki alszik, és a madarak sem kezdték még el a korahajnali műsort, de nincs mit tenni, menni kell.
Mindig sötét van, mikor felkelek (legalábbis azokon a napokon mikor dolgozni megyek, bármikor máskor kizárólag világosban kelek), meg hideg is, akár nyár, akár tél, és igyekszem belesűríteni az öltözés-fogmosás-kávékészítés rutinját öt-tíz percbe, aztán irány a kinti hideg, autó, és az út. Útközben azért már felébredek általában, feljön a nap, megiszom a kávémat (igen így amerikaiasan, rozsdamentes acél kávétermoszból a kocsiban) és kezdődik a reggel.
De aznap valahogy nem kezdődött. Egyszerűen csak sötét maradt. Csodálkoztam is, mert tudtam már, hogy melyik kanyarnál éppen hol áll a nap, de aznap reggel nem volt még sehol, pedig nem indultam a szokottnál korábban (Isten ments!).
Sötét volt még akkor is, mire a városba értem, begurultam a sötét parkoloba, és mikor mentem át a folyosón a kórházba, akkor sem volt a nap sehol. Jól kezdődik, gondoltam.

Az evolúciós elméletet szerintem az amerikai kórházak versengése világítja meg a legjobban. Amikor még az iskolában munkát kerestem, elolvastam a környékbeli összes kórház missziós mottóját, szakmai céljait, és az "all about us" fejezeteket, csakhogy mégis tudjam, hol fogom a következő éveimet tengetni. Elégedetten dőltem hátra, konstatálva, hogy a kórházvárosok kórházvárosában lakom. Nemcsak a két, amúgy országos hírű orvosi egyetem és kórházaik, hanem az összes többi is a mellüket döngetve magasztalja egekbe a kitűnő betegellátást, a potenciáljuk csúcsán lévő szakembereiket, az abszolút páciensközpontú egészségügyi hozzáállást és a cutting edge felszereléseiket, mindezt az egyre inkább politikai korrektség ellenében az amerikai általános vallásos szellemnek megfelelően Isten akaratából és az ő segítségével. (A partvisékeken ezt már nem tennék hozzá, de itt a középnyugaton még a fundamentalizmus uralkodik.)
Ami a honlapokon így megjelenik, azt már csak a valóságos, mindennapi verseny támasztja alá mégjobban, ami a kórházakban zajlik, például úgy, hogy hetente különböző újításokat vezetnek be a páciensek megelégedettsége érdekében. Persze csakis a ló túloldalára esve, és ezeket a változásokat a különböző közvéleménykutató intézetek kérdőívei, és az azokra adott válaszok diktálják. A kórházak meg kénytelenek versenyben maradni, mert végülis a betegekből élnek. Így aztán a medikusvilág farkastörvényei értelmében úgy kell gyógyítgatni a beteg eszkimókat, ahogy az nekik tetszik. (Ha nincs különszoba, akkor legyen ajándékutalvány, ha nem akar maradni, akkor engedjék haza, de ha két nap múlva meggondolja magát, akkor fogadják vissza is szó nélkül. Ha nem kéri a gyógyszerét, akkor ne adjuk neki, de ha fáj, akkor azonnal csináljunk valamit. Rohanjunk a szobájába öt percenként, de éjszaka ne merjük zavarni semmivel, akármi baja is van. Mindent meg kell tenni, amit akarnak, és ahogy akarják, különben rossz vélemény lesz rólunk, és akkor nem fog ajánlani bennünket a beteg barátainak és családtagjainak, és akkor miből fogunk élni?)

Van egy kis gyerekdal itt, ami nagyon népszerű és az én gyerekeim is gyakran énekelgetik. Tulajdonképpen egy körjáték, mert éneklés közben a gyerekek körbeállnak, megfogják egymás kezét, mennek körbe körbe, ahogy az egy körjátéknál ugye bevett szokás, majd az utolsó sor éneklése után egymást húzva a földre zuhannak.

Ring around the rosie,

Még tavaly bukkantam rá erre az oldalra, ami azóta is az egyik kedvenc weboldalam, nem abban az értelemben, hogy jajdejópofa, hanem valami sokkal mélyebb szinten fogott meg és mindig annyi gondolatot, érzést ébreszt bennem, hogy azokat szinte le sem tudom írni.

Az a helyzet, hogy a császár baromi rondán tud kinézni. Hogy a méh maga hogy van összevarrva, az ugye nem is látszik, de elárulom: iszonytatóan! Mintha egy vicsorgó fogú és fejű szörnyeteg lenne. Dehát ez kit érdekel, hiszen úgysem látszik, az a fontos, hogy jól zárjon, aztán jó'van. Az viszont már sokkal kevésbé mindegy, hogy ami látszik, az milyen. Vagyis a has: mindennek az öle, minden teremtés forrása, a nőiség központja, az mégsem lehet ronda. Legalábbis mesterségesen (mert természetesen meg semmi sem ronda :-))

Manapság már nagyon ritkán alkalmazzák (legalábbis errefelé) az ún klasszikus császárt, ami a hasfal és a méh vertikális felnyitását jelenti és alkalmasint egészen a köldök köré kanyarodik a vágás felső része (Bonyolultabb eseteknél vagy amikor a méh is jön, még sokszor így csinálják). Ehelyett inkább az alsó haránt metszés dívik, mert az akárhogyan is van megcsinálva, nem látszik. Na jó, nem csak ezért, hanem mert ennek kevesebb a szövődménye, és gyorsabb a felépülés. De az esztétika mégsem ehanyagolható szempont. Még akkor sem, ha ez a vágás a bugyivonal alatt van, hiszen még a bugyidivat is változik, így ez a vonal hol magasabb, hol alacsonyabb, nem mindegy, hogy hol van az a sebhely. Sőt, nyilván nem mondok újdonságot, vannak olyan helyzetek, amikor még a bugyivonal alatt is minden látszik.