• Blogtherapy

        ciryll blogja

        Ez tulajdonképpen egy hatalmas üvegkalitka, hogy a látogatók és mindenki jobban láthassa a gyerekeket, és meggyőződhessenek arról, hogy a nővérek tényleg milyen szadisták már, amikor vért vesznek, infúziót kötnek be, hátcsapkodva böfögtetnek etetés után, vagy az egyéb rutinvizsgálatokat végzik, amihez a gyereket összevissza forgatják. A látványpékségek mintájára ez inkább egy látvány-csecsemőosztály. Az üveg hangszigetelt, így az első döbbent eszmélés csak akkor ért, amikor beléptem a kalitkába, és a bébik dolby surrond systemben ordítottak a fülembe. Vazze, erről el is feledkeztem, mutatkoztam be gyorsan az új kollágáknak, akikről aztán a kárörvendő röhögésük ellenére is hamar felfedeztem, hogy egyáltalán nem szoktak hozzá a csecsemőhadsereg időnkénti fellázadásához. Vannak akik jobban (felveszik és ringatják), vannak akik kevésbé jobban (felveszik és ringatják, de szemforgatva) viselik, temperamentumuknak és tűrőképessegüknek megfelelően. 

        Vannak okkal ordító, fejfájós babák, akiket órákon keresztül próbált az anyjuk kipréselni, de hiába, és még a vákumnak is beadta a derekát, csak hogy úgy jöjjön ki az a gyerek, ahogy ő elképzelte, de van, ami ellen nem érdemes küzdeni, és ezt a szegény sebes fejű, véraláfutásos, vérömlenyes fejű bébi is bizonyította. Vannak, akiknek semmi bajuk nincs, csak a kinti élet nem tetszik, és non-stop ordítanak, ők általában a motoros hintában végzik, ami temporális enyhülést hozhat a világfájdalmukra. És akkor már a miénkre is. Vannak, akiket semmi sem tud kihozni a sodrukból, és még enni is csak álmukban esznek. Álmukban böfögnek kicsit, és még az aludj el szépenre sincs szükség, mert az ő esetükben ez all inclusive. 

        Szóval újszülöttek ezerrel, édesek nagyon, de a mérethez újra hozzá kell szoknom, meg hogy megint lehánynak, és tápszerszagú a ruhám, és pelenkacsere közben félre kell ugranom különben lepisilnek, és mindez ugyan megható, és a világ egyik legszebb dolga, de azért azt nem bánom, hogy este hétkor vehetem a cókmókomat és odébbállhatok:-)

        Folyt köv. :-) 

         

         


         

        Az első napom a csecsemőosztályon, ahova szintén átképeztettem magam, mert miért ne, elég vegyesen alakult. Rögtön az első feladat egy körülmetélés végignézése és asszisztálása volt, ami itt elterjedt szokás. Azt ugyan senki nem tudja megmondani, hogy miért és indokolt is lenne-e vajon, és még a metélőorvos is bevallotta, hogy semmiféle medikai alátámasztása nincs a dolognak, egyszerűen csak egy szokás. Illik felvonultatni ellenérvként, hogy de ez így sokkal tisztább és higiénikusabb, de aszondom, hogy akinek a 21. század Amerikájában ez a legnagyobb érve a körülmetélés mellett, az csak metélkedjen. Azt is váltig állítják (és persze a teljes ellenkezőjét is), hogy a nemi betegségek ellen is véd, ami szintén nem igaz manapság, hiszen az ellen csak a monogámia, de leginkább az absztinencia véd.Hogy Amerikába hogy szivárgott be ez az eredetileg közel-keleti rituálé, cseppet sem meglepő: a prűd viktoriánus erkölcsiség kettős megoldást látott a körülmetélésben a fiúk és férfiak megzabolázására, és úgy gondolták, ezzel két legyet ütnek egy csapásra, hiszen gyógyír lesz mind a maszturbációra, ami fújfúj, mind a nemi betegségekre, amik méginkább. Arra persze nem gondoltak, hogyha a férfi fériból van, akkor akárhogyanis, de maszturbál (bár abban van némi igazság, hogy kevesebb bőr nélkül kevesebb érzéssel), és hogy a bacilusok és vírusok sem feltétlenül csak az előbőr alatt rejtőzködnek. Érdekes még, hogy az angolszász országok már rég elhagyták ezt a hagyományt, az amerikaiak viszont annál inkább ragaszkodnak hozzá.
         
        Amikor a beszédes kedvében lévő metélőorvos látván, hogy gusztustalan barbárságnak tartom amit művel, inkább bevallotta, hogy ugyan neki lányai vannak, de ha fia lenne, tuti nem metéltené körbe, és szerinte inkább csak azért akarják ezt még mindig az emberek, mert ez a szokás, akkor belenéztünk a statisztikába. Itt középnyugaton és ott lent délen még gyakoribb, mint bárhol máshol. A feketebőrű lakosság körében ez minimum, szinte bűn nem levágatni a kétnapos fiúgyerekek előbőrét. A fehérek megosztottabbak már, mint korábban voltak, és a partvidékeken ez a módi egyre inkább középkorinak számít. Persze mivel ez etnikailag is megoszlik, nyilván az említett területeken még mindig sokkal több a körülmetélés aránya, mint a körülmetéletlenségé, hiszen ezek a belső területek kicsit elmaradottabbak a partvidékeknél. Ugyanakkor pedig a partvidékeken több ázsiai és latin származású él, akik nem metélnek és nem metélkednek, így javítva a statisztikát. A zsidók nem számítanak bele a kórházi statisztikákba, mert ők nem ott végeztetik ugye, hanem a zsinagógában a rabbival.
         
        Az naív amerikaiak viszont lassan kezdenek rájönni, hogy az Ószövetség nem elsősorban nekik íródott és aktivisták csoportjai igyekeznek az emberek figyelmét felhívni arra, hogy ez a beavatkozás manapság és minálunk nem is annyira létszükséglet. Azonban 21. század Amerikája ide vagy oda, azt csak nemrég fedezték fel az orvosológiában is, hogy az újszülötteknek mégiscsak van fájdalomérzetük, és legalább már érzéstelenítőt használnak a műtéthez, ha mégis sor kerül rá. Így a mi babáink már lidokain injekcióval kezdék (míg az apukáik még semmivel), aztán fájdalomcsillapítót is kaptak, cumit meg cukorkát, így egész jól átvészelték a tortúrát. Mindenesetre első élménynek nem ezt választottam volna, ha rajtam múlik, és szerintem ők sem.
         

         

        Avagy hogy is kerültem a szülészet és nőgyógyászat területére? Mert ugye obstetrics mint szülészet, gynecology mint nőgyógyászat, hogy idecsempésszek egy kis angol nyelvleckét is. Az OBGYN ennek a rövidítése, de hogy még kevesebbet beszéljünk, ez aztán csak OB-re egyszerűsödik. 
         
        Az egyetemen többféle gyakorlatom is volt, például gyerekkórházban is, amit már (saját) négyéves gyerekek mellett csináltam, és ez így nem volt könnyű. Egy kupacon látni a sok beteg gyereket, és ápolni őket, akik között aztán volt minden, válogatás nélkül: szívműtétből lábadozó downos kislány, asztmarohamokkal küzdő gyerekek, az apja által elnáspángolt, így törött bordákkal bekerült háromhónapos baba, súlyos égési sérülésekkel kezelt kisfiú, de még az egyszerűbb esetek is ijedt gyerekek, műtét előtt vagy után, a gyomortükrözött kis másfél éves, aki az anyukája után sírt az ölemben, és még sorolhatnám; mindeközben pedig folyton arra nem akarva gondolni, hogy szinte bármelyik probléma a sajátjaimmal is akármikor előfordulhat (kivéve a törött bordák, hogy rohadna meg), szóval a gyerekkórházi nővérkeség területén lehetséges karrierem nagyon gyorsan véget ért, kb az első nap második bőgése után…
         
        Néha nézegettem a gyerekkórház felé, mert azért mégiscsak, amilyen nehéz, olyan szép munka is ez sokszor, ami néha megterhel, és elkeserít, de ugyanúgy rengeteget ad és minden napra tartogat valami örömet is. Na, ez jó nagy közhely volt, és végülis akármelyik másik osztályról is elmondhatnám, de sebaj.
        Gondoltam még a pszichiátriára is, hiszen ott már tanulóként dolgoztam egy jó darabig, de mikor odamentem, hogy akkor most igaziból, akkor azt mondta a főnökasszony, hogy ezt nagyon komolyan kell venni, és neki látnia kell, hogy nem csak úgy odamennék, aztán meg el, hanem komolyan beleteszem magam és tényleg elkötelezett vagyok, mert ez évekig tart, és a többi, de mikor legközelebb visszamentem, hogy oké, megpróbálom így is, ő már nem volt ott. Fél év alatt jött el. Akkor úgy gondoltam, erről ennyit.

        Persze ahol most vagyok, kárpótol mindenért, amit valaha is szerettem volna csinálni. Terhespatológia a maga teljes valóságával: toxémia, koraszülés, cukorbaj, vérnyomásproblémák, drogfüggők, ikrek, tinédzserek, és utóbbiból elég sok van, 14-16 éves kislányok, akiknek amúgy fogalmuk sincs semmiről, így aztán a gyerekkórház élménye mégis megadatik számomra minden nap. Legutóbb, mikor infúziót kellett bekötnöm az egyikbe, akkor döbbentem rá igazából, hogy attól még, hogy várandós anyák, egyáltalán nem felnőttek. Szegény kislány hangosan sírt, annyira félt a tűtől, én pedig meg is álltam egy pillanatra a döbbenettől: ez nem egy leendő anyuka, hanem egy gyerek, akinek hamarosan másik gyereke lesz. Kevesebb mint feleannyi idős, mint én. Az infúziót nem spórolhattam ki a napból, de aztán elmentem és vettem neki egy jégkrémet. Akkor először mosolygott. Mégiscsak gyerekkórházban dolgozom... 

        A nőgyógyászati munka melletti lehorgonyzásom története azonban korántsem ilyen szentimentális. És ahogy olvasom a különböző sztorikat a nővérkés oldalakon, vagy hallgatom a kollégák beszámolóit, nemhogy nem bánom, hanem csak erősödik bennem a választásom. Pláne, mikor eszembe jut a saját első motivációm.... Az első napom egy általános osztályon katasztrofális volt, és akkor elkezdtem titokban utálni az egész medikusbulit. Legalábbis a mindenre kapható nővérkeséget. Az iskolában néha az volt az érzésem, hogy ugyanaz a fajta passzív aggresszív nevelés folyik ezen a területen is, mint anno a lelkésznevelésben a teológián. Gondolkodás helyett inkább alázatot tanuljunk, nehogy valami ne tetsszen, mert akkor bűntudatot kell majd érezni, és egy nővér nem mondhat semmire sem nemet, hiszen az a dolga, hogy "szolgáljon" ugye. Én ebből a tantárgyból már tizenakárhány éve sem mentem át egyszerűen, nemhogy most, és nem csak a bennem lakó rebellis miatt, hanem egyszerűen azt gondolom, hogy az ember hadd szeresse már a munkáját, és hadd csinálja azt, amit élvez is, mert akkor hátha még mindenki jól jár. 

        De félre a naivitással, hiszen még az iskolában voltunk, gyakorlaton, ahol azt kell csinálni, amit mondanak, ráádásul az öregedésről tanultunk éppen, ami egy cseppet nem javított a dolgon, ugyanis az összes ilyen geriátria oktató feltételezte, hogy utáljuk az öregeket, mert büdösek, pedig nem is utáltuk őket, igaz, télleg kicsit büdösek voltak, de ezt simán kibírtuk. Amit nehezen viseltem annak semmi köze az öregséghez. Szóval bementem a nénihez, akiről azonnal kiderült, hogy bácsi volt (utálom a félreérthető uniszex neveket), bemutatkoztunk, miegymás, és akkor kérdeztem a nővért, aki mellé beosztottak, hogy akkor most mit is csináljak, hiszen a lényegi melót még nem szabad. Hát fürdessem meg. Ilyesmit filmekben láttam, hogy az ilyen mondatokra az első reakció a röhögés, meg hogy ez jó vóóót, de most tényleg, mire a másik röhögés nélkül némán, de komolyan néz vissza. Öööö, izééé, nebazzz, dehát...., jó persze, hát a diákokat végülis szivatni kell, legyen. A bácsi amúgy béna volt, és térdtől lefelé mindkét lába amputálva, de így élt már évtizedek óta önállóan. A "munka" közben próbáltam a saját figyelmemet elterelni, és megkérdeztem, hogy mégis, mikor bénult le, és mitől, (autóbaleset 58 éve), miért amputáltak (cukorbetegség), van-e családja (nincs, mert így hogy is lenne), mert én szeretek ismerkedni, és beszélgetni, de alighanem, a bácsi nem szeretett, mert habár válaszolt mindenre, mindig próbálta elterelni a szót ilyesmivel, hogy mit látok most, és persze nem mondhattam, hogy az inkontinenciáját; és hogy mire gondolok, amikor a kukiját mosom, és azt sem mondhattam, hogy ki tudja miért, de az jutott hirtelen eszembe, amikor reggel lagymatagul kezet fogott velem az izzadós, kopasz, kövér és alacsony portás a lobbiban, aki idióta vigyorral igazított útba, mikor meggondolatlanul megkérdeztem tőle, merre van az étkező, de aztán valamiért mégis elment az étvágyam a reggelitől, miközben fintorogva a tenyeremet törölgettem a nadrágszáramba. (Félreértés ne essék, igazából riszpekt a bácsinak, hogy mindennek ellenére az agyában mégis férfi maradt, de akkor is, az egész élmény gyomorforgató volt.) Szóval ekkor azt gondoltam, hogy banyek, ha ezt a traumát megúszom komolyabb lelki sérülések nélkül, továbbra is a pályán maradva, akkor csakis nőkkel fogok dolgozni, mert soha többet ilyesmivel nem akarok hivatalból foglalkozni, hiszen az anyjába mégsem küldhetek el senkit munkaidő alatt. Olyan részlegen viszont, ahol csak nők vannak, pedig még a  legrosszabb esetben is csak a rokon leszbi nagynéni barátnőivel futhatnék össze újra, akik nagymotorral, bőrdzsekiben és bakancsban érkeztek a húsvéti családi reggelire, viszkivel nyitottak, és hellóédesdecukivagynak szólítottak egész nap. Az legalaább szórakoztatott.  Na, hát ez a megtérésem története, márha valakit érdekelne, miért is éppen nőgyógyászatnál kötöttem ki. Előre szóltam, hogy nem szentimentális.

         

         

         


        Régen azt gondoltam, hogy a terhesség, ami már több mint 12 hetes, az célegyenesben van. Amióta egy terhespatológián dolgozom, azóta nem lehet átverni ezzel kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy soha semmi nincs célegyenesben, és bármikor akármi történhet. Ezért azt sem mondom még a legstabilabb állapotú páciensünknek sem, hogy "na, úgy tűnik, minden rendben van, és akkor holnap találkozunk", mert előfordult, nem is egyszer, hogy egy ilyen mondat után elindult a lavina. Ha volt összefüggés, ha nem.

        Az osztályunknak két része van, az egyik, ami a "special care", ahol a páciensek minden percüket a monitoron töltik (azon a bizonyos NST-n), mert vagy a babának van valami baja, és 24 órás megfigyelést igényel, vagy neki vannak titkos méhösszehúzódásai, amit nem biztos, hogy érzékel, de a monitor mutatja. Vagy nincs, de hogy ne is legyen, elővigyázatosságból mégis megfigyeljük, ha pl a placenta ránőtt a méhszájra, a gyerek nem, vagy alig nő és egyéb különleges esetkeben. Az itt lévőknek többnyire még valami más problémájuk is van, szóval ez az intenzívebb részlegünk.
        A másik, ahol a stabilabb páciensek vannak rutin monitorral jár, naponta kétszer-háromszor félóra, tetszés szerinti időbeosztásban. Ők többnyire már kiszolgálták az idejüket a full-monitor részlegen, és stabilnak találtattak, ezért miattuk nem aggódunk napi 24 órában.
        Egyik nap a low-risk részleggel foglalkoztam, szépen megmonitoroztam a négyből három emberemet, a negyediket meg hagytam kicsit aludni, mert reggel még összehányt mindent, és most az antiemezis nyugtatóinjekciók hatására félájultan feküdt, és amúgy sem volt más baja csak a kontrollálatlan cukorbetegsége, igaz, amiatt meg már jól ismertük, mert eddig kb hatszor volt már a vendégünk ebből kifolyólag. Először hét hetesen, most pedig már 33 is elmúlt. Egy idő után mégiscsak felkeltettem, hogy megmondjam neki, hogy tudom, igen, pregnancy sucks, de ha mégis van rá mód, fel-e köthetném-e egy monitorra-e, és szerencsére nem ütköztem ellenkezésbe, mert ő is éppen erre gondolt, így a nagy összhangtól vezérelve pillanatokon belül egy NST-n találta magát.
        Ilyenkor, mivel csak egy napi rutinról van szó, általában magukra hagyjuk őket, hiszen nekünk meg közben ezer dolgunk van, a masina működik felügyelet nélkül is. Valamiért mégsem mentem messze, talán mert tudtam, hogy úgysem marad nyugton, és elmozdul a monitorfej, vagy csak úgy, és ahogy hamarosan vissza is tértem, láttam, hogy a gyerek szívhangja le-leesik, ami habár néha előfordul, mégsem igazán tetszett, ezért letéptem a kilógó papírt, amire az NST nyomtat és lobogtatva vittem a rezidenshez. A rezidensek is megérnek egy külön posztot, de szerencsére ma az a kettő volt, akiket bírok, egyszerűen azért mert kompetensek. A szerencse továbbiakban is kulcsszó. Szerencsére közel voltak, szerencsére komolyan vették, szerencsére azonnal odamentek, és habár vártak, hogy mi legyen, átvigyék-e az állandó monitoros részlegre, hogy szemmel tarthassuk mi történik, szerencsére a közelben maradtunk, én a szobában, és amikor jött a következő decelerációs hullám, úgy húsz perc múlva, és semmiféle intervenció nem segített helyrebillenteni az egyensúlyt (mint oldalra fordítás, hátha csak útban van a köldökzsinór, és helyzetváltoztatással felszabadítható, vagy extra oxigén, ami a babához is eljut és akkor hátha jobb lesz a vérellátása), akkor is szerencsére még mindig a közelben voltak, és amikor kirobbantam medikus terminus teknikusokat ordítva a szobából, akkor szerencsére azonnal ott termett a két rezidens a főorvossal együtt, aki szerencsére éppen arrajárt, és szerencsére azonnal láttak, hogy ennek fele sem tréfa, mert a deceleráció közben jól elnyújtózótt (a fenti kép nemcsak illusztráció, hanem a valóságos történet fénymásolata), és szerencsére nem klumpában, ahogy szoktunk, hanem futócipőben mentünk aznap mindannyian dolgozni, így a folyosó lehető legtávolabbi szobájából (13:32) két perc alatt a műtőbe értünk (13:34), a nyitott műtőajtóban sebtiben átöltöztünk sterilbe, mire odanéztem, a páciens kifeküdve, intubálva, felnyitva (13:36), és hamarosan az ismeretlen okok miatt fuldokló gyerek kiszabadítva és megszületve (13:39), habár az adrenalin rush itt még közel sem ért véget, de a nehezén túl voltunk.
        Ez jó hosszú egymondat lett, de az az igazság, hogy akkor és ott is egy egymondat volt, csak sokkal rövidebbnek tűnt. Délután aztán, amikor már mindenki viszonylag stabilan lábadozott, összeültünk és kiveséztük a történteket, azokkal együtt, akik nem voltak ott és maximum a kiabálós sprintet láthatták, sokszor felemlegetve a szerencsét, hogy mi és hogy történt, vajon miért, és ilyenkor mit kell tenni, és még én is kaptam olyan mennyiségű elismerést, hogy nem fért el a fejemben és kicsit megnőtt tőle az arcom, legalábbis aznapra, és a főorvos szűkszavúan így összegezte az akciót: "Jók vagyunk."
        Este már az anyuka a koraszülöttosztályon látogatta a gyerekét, mindannyian jól voltak és azóta is jól vannak. Hogy a gyereknek konkrétan mi baja volt, sosem tudtuk meg pontosan, de szerencsére ez egy jól végződő történet.
         

        Egy kicsit utálok olyan korán reggel kimászni az ágyból, amikor még sötét van, mindenki alszik, és a madarak sem kezdték még el a korahajnali műsort, de nincs mit tenni, menni kell.
        Mindig sötét van, mikor felkelek (legalábbis azokon a napokon mikor dolgozni megyek, bármikor máskor kizárólag világosban kelek), meg hideg is, akár nyár, akár tél, és igyekszem belesűríteni az öltözés-fogmosás-kávékészítés rutinját öt-tíz percbe, aztán irány a kinti hideg, autó, és az út. Útközben azért már felébredek általában, feljön a nap, megiszom a kávémat (igen így amerikaiasan, rozsdamentes acél kávétermoszból a kocsiban) és kezdődik a reggel.
        De aznap valahogy nem kezdődött. Egyszerű
        en csak sötét maradt. Csodálkoztam is, mert tudtam már, hogy melyik kanyarnál éppen hol áll a nap, de aznap reggel nem volt még sehol, pedig nem indultam a szokottnál korábban (Isten ments!).
        Sötét volt még akkor is, mire a városba értem, begurultam a sötét parkoloba, és mikor mentem át a folyosón a kórházba, akkor sem volt a nap sehol. Jól kezdődik, gondoltam.
        Aztán így is folytatódott.
        Patrick, aki már kétéves volt, és már mindenki ismerte, hiszen jó egy éve a kórházban lakott, mert nem működött a veséje, és dialízisre „járt“ állandóan, de sosem találtak neki megfelelő donort, végre megkaphatta volna a vesét, ami aznap, hosszó várakozás után megérkezett. De Patrick influenzás lett, és úgy nem műtik, a várva várt szerv pedig nem várhatott míg meggyógyul, továbbküldték máshoz.
        A reggeli rutinon éppencsak túlesve a tűzriadó ébresztett újra mindenkit. Mi persze vállat vonva tettük a dolgunkat tovább, fapofával azért mégiscsak betartva a szabályokat (összes ajtót becsukni, satöbbi), hiszen hetente tartanak gyakorlatot, hogyha egyszer tényleg tűz lesz, akkor mindenki profin tegye a dolgát. A ma reggeli azonban hasonló lett a farkast kiáltók meséjéhez, és később derült csak ki, hogy valami nagyokos tüdőbajos tata kívánta meg a vendége által becsempészett cigarettát a vécében, az oxigénpalackja meg felrobbant hozzá. Meg ő is egy kicsit.
        Szerencsére ez messze volt a mi osztályunktól, de az aznapi naphiány minket sem került el. Először felfedeztük, hogy van olyan is, hogy amniorost. Egyikünk sem hallott még ilyesmiről soha. (Aki terhes, innentől ne olvasson tovább!!) Az egyik kollégánknak kisánya született, akinek csuklótól lefelé hiányzott a keze. Csak akkor vették észre, amikor megszületett. A magyarázat pedig az volt, hogy a magzatburokban, a magzatvízben többek között különféle rostok, illetve szalagok találhatók, és ugyan nagyon ritkán, de rátekeredhet úgy a gyerek kezére (és ezzel a logikával akármijére), hogy elszorítja a keringést, amitől elhal, majd leválik a kéz. Durva, de létezik.
        Mire kicsodálkoztuk magunkat, újra a riasztó kapcsolt, ezúttal az egyik szobából. Ezt nem is szívesen részletezem… Rohanás, de a meglepően összehangolt, mindenki tudja mi a dolga célirányos feladatmegközelítés sem képes megmenteni egy amúgy életképtelen babát. És a másodikat sem.
        Az este már a szemközti bárban talált, munka után, egy pohár bor mellett könyökölve, de nem olyan gréyzenetomisen, McDreamyre várva, és közben csak körbepislantva a közönségen, hanem inkább azon gondolkodva, hogy hogyan is lehet az ilyen napok után másnap felébredni, és újrakezdeni. És sok ilyen nap után mégsem megkeményedni, rutinosan tenni a dolgomat, hanem újra és újra megsiratni az összeset, persze anélkül, hogy aztán hamarosan a pszichiátrián kössek ki. Hogy lehet erősnek lenni és empatikusnak maradni akkor is, amikor nem kel fel a nap?

         


        Az evolúciós elméletet szerintem az amerikai kórházak versengése világítja meg a legjobban. Amikor még az iskolában munkát kerestem, elolvastam a környékbeli összes kórház missziós mottóját, szakmai céljait, és az "all about us" fejezeteket, csakhogy mégis tudjam, hol fogom a következő éveimet tengetni. Elégedetten dőltem hátra, konstatálva, hogy a kórházvárosok kórházvárosában lakom. Nemcsak a két, amúgy országos hírű orvosi egyetem és kórházaik, hanem az összes többi is a mellüket döngetve magasztalja egekbe a kitűnő betegellátást, a potenciáljuk csúcsán lévő szakembereiket, az abszolút páciensközpontú egészségügyi hozzáállást és a cutting edge felszereléseiket, mindezt az egyre inkább politikai korrektség ellenében az amerikai általános vallásos szellemnek megfelelően Isten akaratából és az ő segítségével. (A partvisékeken ezt már nem tennék hozzá, de itt a középnyugaton még a fundamentalizmus uralkodik.)
        Ami a honlapokon így megjelenik, azt már csak a valóságos, mindennapi verseny támasztja alá mégjobban, ami a kórházakban zajlik, például úgy, hogy hetente különböző újításokat vezetnek be a páciensek megelégedettsége érdekében. Persze csakis a ló túloldalára esve, és ezeket a változásokat a különböző közvéleménykutató intézetek kérdőívei, és az azokra adott válaszok diktálják. A kórházak meg kénytelenek versenyben maradni, mert végülis a betegekből élnek. Így aztán a medikusvilág farkastörvényei értelmében úgy kell gyógyítgatni a beteg eszkimókat, ahogy az nekik tetszik. (Ha nincs különszoba, akkor legyen ajándékutalvány, ha nem akar maradni, akkor engedjék haza, de ha két nap múlva meggondolja magát, akkor fogadják vissza is szó nélkül. Ha nem kéri a gyógyszerét, akkor ne adjuk neki, de ha fáj, akkor azonnal csináljunk valamit. Rohanjunk a szobájába öt percenként, de éjszaka ne merjük zavarni semmivel, akármi baja is van. Mindent meg kell tenni, amit akarnak, és ahogy akarják, különben rossz vélemény lesz rólunk, és akkor nem fog ajánlani bennünket a beteg barátainak és családtagjainak, és akkor miből fogunk élni?)
        Néha elgondolkodom azon, vajon mi lenne, ha ilyen hirdetésre bukkanhatnék: Kórházunk célja, hogy minden beteg betegnek érezze magát, a szó szoros értelmében. Mi nem versengünk senkivel, mert úgyis lemaradnánk. Nincsenek high-tech berendezéseink, az orvosaink kicsit bunkók, a nővéreink kicsit nyersek, semmi különleges érdemet és egyéb díjat nem tudunk felmutatni, elég sokat hibázunk, kicsit koszosak a szobáink, kicsit hanyag a személyzet, előfordul a diszkrimináció, meg hogy kiabálunk a beteggel ha nem viselkedik, és nem igazán képezzük magunkat tovább sem. Csak egy középszerű szürke kis kórházacska vagyunk a maga jelentéktelen versenyképtelenségével.
        Vajon létezik-e nálunk a rossz kórház?

         


        Van egy kis gyerekdal itt, ami nagyon népszerű és az én gyerekeim is gyakran énekelgetik. Tulajdonképpen egy körjáték, mert éneklés közben a gyerekek körbeállnak, megfogják egymás kezét, mennek körbe körbe, ahogy az egy körjátéknál ugye bevett szokás, majd az utolsó sor éneklése után egymást húzva a földre zuhannak.

        Ring around the rosie,
        A pocketful of posies,
        Ashes, ashes,
        We all fall down.

        Szóval ez a kedves kis dalocska igazából egy elég érdekes eredetre lehet büszke, ugyanis a fekete himlőről, másnéven a bubópestisről énekel. Az amerikaiak többsége ezt megletősen zokon veszi és sokan próbálják a dolgot visszautasítani és megcáfolni, de ahogy Mark Twain nagyon jól mondja,  "Denial ain't just a river in Egypt." A legfőbb és leggyakoribb ellenérv, hogy ilyen borzasztó dologról szóló történet hogy is jöhetne ki ártatlan gyermekek szájából? Persze ők egy kicsit felületesek és a pszichológia dömping ellenére sem értik, mert lehet, hogy ehhez kultúrtörténet is kell, hogy amikor még nem voltak menő tinizenekarok, és jól megkreált rajzfilm karakterek a saját énekeikkel, addig a gyerekek (és a felnőttek is) arról énekeltek, ami történt velük és körülöttük. Ha himlő, akkor himlőről. (Hirtelen magyar példának a Gólya, gólya gilicét tudnám felhozni, de vannak még mások is.)

        A ring around the rosie, vagyis a köralakú, piros elváltozás, a himlő kialakulásának első látható tünete volt. Pocket full of posie, vagyis a virágokkal teli zseb a következő sor. A posie vagy posy apró kis virágok, és igazából nem a zsebükbe tették, (ahogy a pocket nemcsak a nadrágzsebet jelenti), hanem a velencei álarcokból jólismert madárcsőr alakú maszkba, vagy pedig egyszerűen egy az arcuk elé kötött kendőbe, mert úgy tartották, hogy ez a kis növény megvéd a pestis ellen. Ashes, avagy a hamu már mélyebb értelemre, a romlásra és a halálra utal, ahogy a középkorban gyakori szlogen volt a hamuból vagy porból lettünk, azzá is leszünk gondolat. Mindannyian elesünk, hangzik az utolsó sor példázva, hogy a himlő nem tett kivételt, fiatal, idős, gazdag és szegény egyaránt áldozatául esett a járványnak.
        Történészek, néprajzosok és egyéb okos emberek sokat vitatkoznak azon, hogy ez vajon tényleg így van-e vagy sem, hogy melyik himlőjárvány után is keletkezhetett a dalocska ha egyáltalán. Van aki azt mondja, ezt csak a huszadik század misztikuméhsége vetíti vissza a középkorra, van aki az összefüggés ellenzőit gondolja nevetségesnek, amiért mindenáron igyekeznek a himlővel kapcsolatos magyarázatot lehetetlenné tenni. (Ifj. Szentpétery Péter "Nem tudom nem voltam ott" tudományos álláspontját errefelé nem ismerik, pedig ez esetben még akár használható is lenne.)
        Közben a gyerekek pedig szívesen éneklik ezt a kis nótát, egymás kezét fogva, körbe-körbe járva, majd a végén nagy nevetéssel a földre esve.

        Most majd össze is gyűjtöm az ilyen medikus hátterű vagy értelmű dalocskákat, a kórházi napköziben jó lesz a szabadfoglalkozásokhoz:-).

         


        Még tavaly bukkantam rá erre az oldalra, ami azóta is az egyik kedvenc weboldalam, nem abban az értelemben, hogy jajdejópofa, hanem valami sokkal mélyebb szinten fogott meg és mindig annyi gondolatot, érzést ébreszt bennem, hogy azokat szinte le sem tudom írni.
        A történet 2003-ban indult útjára, hamarosan saját honlapján találva magát és immár négy publikált könyvvel.
        A sztori lényege, hogy az ember megoszthassa egy-egy rejtett, kimondani vagy feldolgozni képtelen titkát, gondját, baját, névtelenül, hiszen úgy mégis könnyebb és lehetőleg valami kreatív módon. Hogy az önkifejezés benne legyen, szinte kritérium. Az illető lerajzolja, fotóval illusztrálja, és leírja egy levelezőlapra ami a szívét nyomja, majd azt elküldi. Frank, az ötlet és honlap gazdája közel 200000 képeslapot őriz, amelyek nagy része megtalálható a honlapon is, és a könyvekben is, sőt, már kiállítás is készült belőlük.

        Én ugyan még soha nem küldtem semmit, de néha benézek erre az oldalra, és elgondolkodom az emberek sorsáról, sokakkal együttérzek, mert ismerem a gondjaikat, másokat megsiratok, mert ugyan nem ismerem a problémáikat, de el sem tudnék képzelni borzasztóbbat. Vannak megható történetek is, mosolyra késztetőek, és vannak őrült, beteges dolgok is. Nem hiszem, hogy mindent le tudnék írni róluk, amit gondolok, hiszen annyira szerteágazó, mindenesetre érdemes benézni, beleolvasni, elgondolkodni, megnézni a képeket.

        A tavalyi század elején-közepén indult el egy irányzat, Art-Brut, avagy a "nyers művészet", engem erre emlékeztet egy kicsit. Az ArtBrut a nyers, kertelés nélküli, szinte plastikus önkifejezés módja, hasonlóan nyers, durva anyagokból. Később persze aztán sokkal több lett ebből, és az irányzat kiterjedt más területekre is, például a pszichiátriában is alkalmazták mint művészet terápiát. Érdekesség, hogy nálunk az Underground mozgalma is innen indult és nőtte ki magát kortárs művészetté. A Moravcsik Klinikán (a SOTE Balassa utcai klinikája, vagyis a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika és a Neurológiai Klinika) azonban a reformoknak és betegközpontú változásoknak köszönhetően ez már a század elején elindult, és olyan művészek éltek és alkottak itt, mint pl Juhász Gyula, Gulácsy Lajos vagy Csáth Géza, hogy csak az ismertebbeket említsem. Az ott kezelt betegek műveiből kiállítás is készült.

        Az ArtBrut ennél szélesebb rétegeket is felölel és sokféle elnevezést kapott már (pl kívülállók művészete), de mindenképpen az amatőr, legtöbb esetben autodidakta, nyersen önkifejező művészetet jelöli, amelybe ezek a Post Sectreten található kreatívan kimondott vallomások is beletartoznak, és azt is megmutatják, hogy az emberi mentális és fizikai egészség, a kreatív önkifejezés mint a gyógyulás egyik formája, a titkok viselésének terhe és kimondásuknak megkönnyítő ereje, egy meghallgató és elfogadó közösségra való rátalálás igénye mennyire egy gyökérből indulnak.

         

         


         

        Anno, az orientácóm alkalmával rengeteg tudnivalót, szabályzatot, procedúrát kellett elolvasnom, mindenféle egészségügyi rendelkezésekről, különböző helyzetekre való felkészülésekről, sőt még arról is, amiket ugyan már rég megtanultam a különböző iskolákban, de biztos ami biztos, most is neki kellett veselkednem a hosszú oldalaknak, hogy a kórház lássa, biztosan tudom a dolgomat. Az ötvenvalahány ismeretterjesztő írás egyike az influenzáról, és egy esetleges járványra való felkészülésről szólt. Hogy hogy is lehet távol tartani magunkat egy esetleges fertőzéstől? Lássuk csak: Tartózkodjunk legalább három lépés távolságra mindenkitől nyilvános helyen. Viseljünk maszkot az arcunkon. Ne fogjunk kezet senkivel. Ne menjünk tömegbe. Ne menjünk boltba, meccsre, színházba, moziba, koncertre, parkba, egyáltalán olyan helyekre, ahol emberek vannak. Mossunk kezet sokszor és sokáig. Halmozzunk fel nem romlandó élelmiszert, palackozott vizet a pincénkben. Vásároljunk be gyógyszerekből. Ne menjünk el otthonról. Költözzünk le a pincébe. Keressünk otthonról végezhető munkát. A számítógépes az jó lesz, de vigyázzunk, nehogy a számítógép vírusa kombinálódjon az állatoktól származó vírusokkal, az meg az emberekével, mert a tripla kombináció a virtuális világunkba is beférkőzhet és aztán lesz nemulass! (Egészen az utolsó mondatig egyébként minden így volt.)
         
        Eszembe jutott Erasmus, a Nagy Hipochonder, aki ugyanígy félt mindenféle kis gonosztevő baktériumtól, vírustól, ezért kesztyűben járt, és óvakodott attól, hogy az emberek megérintsék, vagy akárcsak ráleheljenek. Ezt a kis ismeretterjesztést akár ő is megírhatta volna, illetve meg is írta, csak a éppen pestisről és más egyéb korabeli fertőző betegségekről, sőt, még az egyszerű nátháról is. Ahogy a különböző higiéniai értekezéseit is megírta arról, hogy a borbély vagy kirurgus (a fodrász és a sebész ugye) hogyan s miként tartsa tisztán az eszközeit; mik is a kórokozók forrásai és hogyan terjednek; teljesen tisztában volt a különböző betegségek terjedési módjával, valamint azok kivédésével, és kiváló dietetikus és patológus volt még mai szemmel is. Akár az amerikai járványügyi hivatal (CDC) is idézhetne teljes részleteket Erasmus témábavágó műveiből honlapján.
        Egyébként tavasszal elég nagy hiány volt az arc maszkokból, egyszerűen elfogytak a madárinfluenzától való nagy riadalom miatt, és most újakat kellett rendelni, lehetőleg rengeteget, hogy biztosan elég legyen. Mondtam már, hogy ezeket a maszkokat Mexikóban gyártják?
         

        Az a helyzet, hogy a császár baromi rondán tud kinézni. Hogy a méh maga hogy van összevarrva, az ugye nem is látszik, de elárulom: iszonytatóan! Mintha egy vicsorgó fogú és fejű szörnyeteg lenne. Dehát ez kit érdekel, hiszen úgysem látszik, az a fontos, hogy jól zárjon, aztán jó'van. Az viszont már sokkal kevésbé mindegy, hogy ami látszik, az milyen. Vagyis a has: mindennek az öle, minden teremtés forrása, a nőiség központja, az mégsem lehet ronda. Legalábbis mesterségesen (mert természetesen meg semmi sem ronda:-))

         

        Manapság már nagyon ritkán alkalmazzák (legalábbis errefelé) az ún klasszikus császárt, ami a hasfal és a méh vertikális felnyitását jelenti és alkalmasint egészen a köldök köré kanyarodik a vágás felső része (Bonyolultabb eseteknél vagy amikor a méh is jön, még sokszor így csinálják). Ehelyett inkább az alsó haránt metszés dívik, mert az akárhogyan is van megcsinálva, nem látszik. Na jó, nem csak ezért, hanem mert ennek kevesebb a szövődménye, és gyorsabb a felépülés. De az esztétika mégsem ehanyagolható szempont. Még akkor sem, ha ez a vágás a bugyivonal alatt van, hiszen még a bugyidivat is változik, így ez a vonal hol magasabb, hol alacsonyabb, nem mindegy, hogy hol van az a sebhely. Sőt, nyilván nem mondok újdonságot, vannak olyan helyzetek, amikor még a bugyivonal alatt is minden látszik.
        A sebrögzítés technikája is többféle lehet, nálunk a lusta rezidensek egyszerűen rászoktak a kapcsok használatára, vagyis a sebet egy erre való tűzőgéppel jó sokszor összetűzik. Így is meggyógyul, és az idő ugye a barátunk, attól majd szebb is lesz. De amikor reggelente jól átnézek egy-egy ilyen alkotást, csak a fejemet csóválom, és akkor sem néz ki az egész sokkal jobban, amikor 4-5 nap múlva kiszedem a kapcsokat.
         
        Egyik reggel azonban nagy meglepetés várt. Amikor rutinosan belekezdtem a vizsgálatokba, takaró le, hálóing fel, csodálkozva kaptam fel a fejemet: Hol a sebhely? Jobban meg kellett hogy nézzem, villanyt fel, csipát kidörzsölni, és igen, ott volt, egy gyönyörű szép 11-12 centis halvány heg, kapcsoknak, véraláfutásnak, bőr erre-arra kitüremkedésének pedig nyoma sem volt. Éppen akkor tódultak be az orvosok is a vizitre, és magamról kissé megfeledkezve megkérdeztem tőlük: Ezt ki csinálta?
        Dr H. - hangzott a válasz. Muszáj volt mosolyognom, mert Dr H. azon kevés rezidensek egyike akit szeretek és azt gondolom, hogy nagyon jó orvos lesz majd belőle, mert lelkiismeretes és törődik a betegeivel, meg azért is mosolyogtam, mert büszke voltam rá. Még csak másodéves, és tavaly mindig lenézték a kollégái, általában ok nélkül. És még azért is mosolyogtam, mert nemrég beleolvashattam az indiai útjáról készült írásába, amiben az ottani medikus élményeit írta le, és onnan is, ahogy ebből a gondosan és igényesen összevart (és nem tűzött) sebből is az látszott: ez az orvos szereti a betegeit és a munkáját. Később mikor találkoztam vele, nem mulasztottam el, hogy megdícsérjem, és megkérdezzem, hogy ellenben a többiekkel, ő miért szánja rá erre az idejét (a varrás ugyanis, főleg az ilyen remekmű, eltart egy darabig). Ezek a lányok még fiatalok, maradjanak is szépek - felelte, mintha egy legalábbis egy öregedő doktorúr lenne, pedig ő maga is egy fiatal lány. A kiskonyhában voltunk, ebéd utáni desszertidőben: én éppen két hatalmas adag fagyit készítettem, az egyiket neki.
         

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 135582 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések