• Blogtherapy

        ciryll blogja



        Munka még mindig nincs, pedig már hetek teltek el, lehetőségem viszont annál több adódik a hazai egészségügyi intézményekbe való betekintésbe. Nemcsak látogatok, de szívesen el is kísérek bárkit ilyesmi helyre, és akkor már gyorsan körül is nézek. Neveket nem írok, nem célom, hogy bármelyiket is pellengérre állítsam, bár ha kell, szívesen szembe dícsérem, de itt inkább megmaradnék viszonylag objektívnek, ami nem könnyű, és elnézést, ha mégis elszaladna velem erre vagy arra a ló.

        Hirtelen baleset, nincs biztosítás, hova menjen az ember? Pláne ha nem ismeretlen előtte az az elképzelés, hogy esetleg fizessen is az ellátásért? És igen, magyarul sem tud, élnek ilyenek is néhányan errefelé. Telefon, aztán irány egy főleg külföldieket célzó magánklinika.

        Portás nincs, csak recepció, egyenruhás, fiatal, angolul beszélő kislányok megmondják merre menjünk. Új, modern, de néhány alapvető kivitelezési hibával épült az ellátó intézmény, legalábbis szerintem. A klinika egy bevásárlóközpont legfelső emeletén helyezkedik el, és a folyosóról lelátni az alsóbb emeletekre is. Nincs túl nagy felszűródó zaj tulajdonképpen, de a padló hidegburkolat: minden, MINDEN kopog rajta így a kissé nyűgös várakozás egy ilyen alapzajban történik. Én az ilyen helyekre szőnyegpadlót tennék, ami elnyel minden felesleges zajt, így elősegíti egy intimebb, csendesebb környezet kialakítását. Dehát nem építész vagyok én csak egy nővérke:-)

        Bekerülünk. Direkt megyek én is, kíváncsi vagyok, lehet-e. Lehet. Helyet is csinálnak nekem. Segítek fordítani is, bár nagy szükség erre nincs, a konyhanyelv megy. Az orvos itt is ezerfelé szalad, de uralja a helyzetet, és korrekten viselkedik. A problémát kezelik, stabilizálják (törött nagylábujj, félig leszakadt körömmel), de vissza kell mennünk pár nap múlva, mert nincs sebész. Majd akkor fizetünk.

        Pár nap múlva ugyanott. Bemennék. Ne menjek be. De mégis, és arra is kíváncsi vagyok, meddig tart. A nővérke közli, hogy nem tudja, mert ő lassú. Az orvos (nem a múltkori) pedig közli, hogy ugyan a nővérke lassú, de kb öt perc. Várjak kint. A nővérke bizonytalan, talán új, vagy alapból ilyen, az orvos kissé modortalan, hogy úgy mondjam. Angolul nem beszél, empátia nulla. Kifelé menet látom, hogy nem a pácienshez beszél, hanem a nővérhez és a lábujjhoz.

        Kb félóra múlva minden kész, köröm levéve, negyvenkétezer forint leszámlázva, instrukciók mellőzve. Viszlát. Illetve az sincs.

        Mondom, nem feketefehér ez a magán vs állami egészségügy.




        (a kép csak illusztráció)

        Eltartott néhány hónapig ez az álláskeresős móka. Pedig én nyitott voltam sokmindenre, ami alatt azt értem itt, hogy ugyan megvan a szakterületem, amihez értek, és amit jobban szeretek mint a többit, de szinte bármi mást bevállaltam volna. A távolság sem számított nagyon, azt gondoltam, a budapesti agglomerációból bárhova be lehet érni egy óra alatt, és ezt kint már úgyis megszoktam. Igaz, nem kilincseltem végig minden egyes kórház minden egyes osztályát, de minden ismerőst és ismeretlent megkérdeztem, hátha tud valamit. Arra többször is céloztam már itt, hogy volt magánkórház, illetve inkább klinika, mert kórháznak nem nevezném, aki hívott, nagyon is, de az ő feltételeik nem tetszettek. Tessék, még válogatós is vagyok. Napi kb négy, esetleg hat órát kellett volna dolgoznom, viszont ezt minden este. Ki van zárva, hogy a gyerekeimmel csak hétvégén találkozzak. Másrészt négy óra melóért már nem szívesen utaznék egy órát, oda-vissza kettőt. Harmadrészt, nem kórház ugye, pedig nekem az az otthon, ha dolgozom. Már csak azért is, mert úgy gondolom, ott van nagyobb szükség egy nővérre. Ápolóra, na. Egyébként simán bevállaltam volna bármilyen beosztást, de ez a csak minden este, ez tényleg ki van zárva.

        Közben pedig különböző ötleteket agyaltam ki arra, hogy hogyan csinálhatnék mégis valamit, legalább azért, hogy addig is amíg valamelyik kórháznak kellenék, beférkőzzek és körülnézzek. Az egyik nagyszerű ötletem az volt, hogy a mystery shopping mintájára beöltözök egyszerű látogatónak, és amíg kedvesen meglátogatok egy-két általam, vagy barátaim által ismert beteget, addig körülnézek a kórházban is. Így elsőkézből látom, mi zajlik ott, hiszen a privát szféra úgyis nulla. Látni fogom hogy bánnak a kollégák a pácienseikkel és egymással, és hogy ezt is milyen körülmények között.
        Ebben az ismerőseim is segítettek, tippekkel és beteg rokonokkal. Elsőre aztán egy budai kórházban látogattam meg egy idős nénit, aki maga is nővér volt korábban. Össze is írtam gyorsan néhány kategóriát, hogy mik azok, amiket feltétlenül "pontozni" kell, például amikor beléptem, azonnal ott volt A Portás. Ezer esetből 999-szer itt kezdődnek a problémák. Viszont most kellemesen meglepődtem, a portás egy kedves és segítőkész bácsi volt, aki köszönt, útbaigazított és mosolygott. Ilyet se láttam még.

        A kórház szép, régi épület, a lobbi felújítva, a többi része még várat magára, de a lépcsőházban így is fotóztam egyet, mert szép volt. A kórteremben hét ágy, azok a régi, tipikus fehér kórházi vaságyak, festék leperegve, a rugós matracalátét pedig kipótolva deszkákkal, amik gézzel voltak az ágyra kötözve. Viszont minden tiszta volt. Az ágyneműk, a padló, a falak, a mosdó, az ablakok. Egyszerű, szegényes szoba, de teljesen tisztán. A szoba közepén asztal, székekkel, terítővel, virággal, ásványvízzel. Tulajdonképpen ennyi elég is lehetne. Tisztaság és kedvesség. Utóbbit ugyan nem tudtam megtapasztalni, mert egy fia személyzet nem sok, annyit sem láttam, csak elgondoltam, hogy ez számomra is korrekt és elfogadható lenne: ugyan egyszerű és szegényes, de tiszta. S ha ehhez emberség, kedvesség és empátia (vagy ez már sok?) csatlakozna, kész is van egy jó recept a gyógyuláshoz.
        A falon hét széf volt, kulccsal. A másik oldalon hét zárható szekrény. Pont úgy néztek ki, mint az öltözőnkben a vasszekrények, de legalább voltak. Az éjjeliszekrények kissé szedett-vedettek, a falon azonban semmi kosznyom. Akár a hét törpe szobája is lehetett volna, ahol Hófehérke az imént rakott rendet:-))
        Mivel se nővért, se orvost nem láttam a két és fél óra alatt, arról nem tudok beszámolni, hogy ők milyenek. Igaz, vasárnap volt, és nem egy intenzív osztályon voltam, tehát ezzel tulajdonképpen nincs is probléma. A néni, akivel beszélgettem szintén elégedett volt mindennel, a doktornőt, aki vele foglalkozott nagyon megdícsérte, hogy kedves, hozzáértő és betegcentrikus és bár minden orvos ilyen lenne. Ezt jó hallani. A nővérekkel is elégedett volt, tudásukkal, hozzáállásukkal és a szakértelmükkel is. Pedig úgye ő maga is az volt korábban, sőt, nemcsak nővér, hanem oktató is.
        Korábban is megfogalmazódott már bennem, de ismét erre gondoltam, nem igaz az, hogy állami kórházak egyenlő pokol, magánkórházak egyenlő mennyország.

         


        Megcsináltam a szakmai önéletrajzomat. Mikor ezt így kimondtam, volt aki furcsán nézett rám: egy nővérnek? Volt, aki azt mondta, profi. Volt, akinek nagyon tetszett és ilyet még nem látott. Volt aki vállat vont. Más azt mondta, ezzel túl magasra lőttem, ilyet felsővezetők írnak itt és inkább le kéne butítani. Többen nem értették, miért írok egyáltalán önéletrajzot egy ilyen melóhoz. Nálunk ez egy átlagos nővéri resumé, és a minimum egy álláspályázathoz. Viszont azt meg én nem értem, hogy miért is kellene fényképet mellékelnem hozzá. Nem mindegy, hogy hogy nézek ki mindehhez? Mindenesetre senki nem hívott fel eddig.

        Persze tisztában vagyok vele, hogy a fenti infó teljesen semmitmondó a konkrét rezömém megtekintése nélkül, de ugye a személyiségi jogaim... :-) Azért elmesélem hogy néz ki. Elmondom a tartalmát, mint a gyerekeim az olvasókönyveik szövegének:-) Vagy ha meg tudom oldani, még be is illesztem ide, a konkrétumok letakarásával, igen, ez jó lesz.


        Ez nagyjából a kinti resumé-m fordítása. Igen, az amerikai formátum, amit itthon nem szeretnek, de én úgy gondoltam, ez jó volt ott, ezt tudom, ezt mutatom itthon. Már csak az összehasonlítás végett is, ugye. Fotót pedig azért sem teszek bele. Gondolom ezzel a fajta makacssággal már elvágtam egy csomó lehetőséget, de sebaj, ahova nem kellek, oda nem megyek. Végülis, amit tudok, benne van, ha az nem számít, akkor mi?

        Nekiálltam küldözgetni. A protektoraim szerint zseniális volt, a kísérőlevéllel együtt, ámde ők elfogultak velem, és nem értették, miért nem özönlenek a telefonhívások. Felhívtam néhány kórházat azzal, hogy ki vagyok, és munkát szeretnék, hallom, kevés az egészségügyis, mindenki elmegy, de én itt vagyok mint felmentősereg, ugyan csak egy szakterülethez értek igazán, de bármit megcsinálok. Félreértés ne essék, nem vártam hasraesést a produkciómtól, de a szenvtelen, elutasító hangnem meglepett. Az lehet, hogy munkaerő hiány van, de munkahely nincs. Különben is, tökmindegy mit tudok, ki vagyok, amit elmondtam, az az ő kódszámai alapján értelmezhetetlen, és akár el sem hiszi. Honosítsam a diplomámat, ha itthon akarok dolgozni, mert hogy mim van, és mit ér, anélkül senki nem fogja megérteni. Végülis ez korrekt, hiszen "mi" is ezt csináljuk odakint mindenkivel, úgyhogy mondtam neki, hogy jó, akkor ezt fogom csinálni, de ő aztán hogy ne igyak előre a medve bőrére gyorsan hozzátette, hogy különben sem kell nekik most senki, csak az intenzív osztályokra, de ahhoz aztán külön képzés kell, és nekem olyan biztos nincs. Komolyan, mégegyszer nővérhiányról hallok...


        Önéletrajz


        Önéletrajz


        Aztán hogy nézegettem a neten, találtam egy érdekesnek tűnő blogot, amit egy fővárosi kórház főnővére írt. Volt egy posztja az ideális nővérről, hogy szerinte az milyen. És ha ő beteg lenne, ilyet szeretne magának. Szépen leírta pontokba szedve. Megírtam neki, hogy én vagyok ez a nővér, vegyen fel, és próbálja ki. Elküldtem neki a telefonszámomat is. Két héttel később újra írtam neki, újra ugyanezt, de soha nem hallottam felőle. (Azóta már a blogja sem található.)

        Akkor nekiveselkedtem, gondolván, nincs más hátra mint előre, és felhívtam az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatalt, amit mondtak, hogy nézzem meg, hogy is lehetne magyar megfelelője a diplomámnak. Úgy tűnik, csak nagyon lassan, és nagyon drágán. Először megörültem, amikor ezt olvastam: "Munkatársaink közvetlen telefonszámukon hétfőn 9-11.30, valamint kedden és csütörtökön 9-11 és 13-15 óra között érhetőek el." Éppen csütörtök délután egy óra tíz perc volt. Ráadásul három munkatárs neve és telefonszáma is meg volt adva, gondoltam, szuper, gyorsan megbeszéljük, mi a teendő. Sajnos eddig sem jutottunk el, ugyanis a telefonokat senki nem vette fel. Húsz percig próbáltam, mind a három számot, egymás után folyamatosan. Néha bemondták, hogy már csak egy, esetleg kettő telefonáló van előttem, de akkor sem történt semmi. Egyéb infókat el tudtam olvasni a honlapon is, például, hogy cirka hetvenötezerbe kerülne a honosítás, de végülis ez majd az első fizetésemből megtérül, nem? Igaz, más már nem nagyon fog kijönni belőle, de sebaj, dolgozhatok végre itthon. Az eljárás amúgy három hónapig tart, ha szerencsém van, de egyszer meg is hosszabbítható. És akkor még ott a hiteles másolat, fordítás, a gyakorlati vizsgák, satöbbi. Azon már csak mosolyogtam, hogy minden lehetséges esetnél a példa az Ukrajnából érkező ügyfél, akinek minden vágya hogy itt dolgozhasson. Megpróbáltam az egyedi ügyek elbírálását, csak mert eddig mindenki úgy nézett rám, mintha két fejem lenne, mikor előadtam, hogy honnan jövök, hol tanultam és hol dolgoztam, és most mit szeretnék. Ott sem sikerült kontaktusba lépnem senkivel. Érdekes lesz ez. Lehet, hogy mégiscsak magánkórházba kellene mennem, oda már hívtak.







            A régi játék mellett ez egy korábbi írásom címe is volt még a korábbi, Blogtherapy című blogomról, amit az amerikai kórházi éveimről írtam.  Amikor elkezdtem dolgozni, elkezdtem írni. A munkámról és magamról. Ezeket az írásokat az elmúlt nyolc hónapban itt tettem közzé. 

           Közben hazajöttem. Aki pedig ott voltam, azt magammal hoztam ide is, és az elképzeléseimmel, terveimmel, ambíciómmal és lelkesedésemmel elindultam munkát keresni. Nővérként szerettem volna dolgozni egy itthoni kórházban. Nem, nem egy csillivilli magánban, hanem egy olyan igazi, átlagos magyar államiban. Hogy miért itt? Kalandvágyból, kíváncsiságból, azért, hogy megtanuljak beteget ellátni akkor is, ha se áram, se felszerelés, meg hátha tudnék én is valamit nyújtani az ott lévőknek - betegeknek és kollégáknak egyaránt. 
         
         Ennek a feladatnak rögtön a legelején találkoztam azzal a problémával, miszerint a nővér errefelé nem is nővér, hanem ápoló. Eddig azt gondoltam, ezek szinonima szavak, de megokosítottak, hogy nemám, hanem az ápoló az egyedül üdvözítő, míg a nővér egyenesen pejoratív. (Ennek ellenére a kórházban egyetlen páciens sem szólított ápolónak, hanem nővérnek, esetleg nővérkének, de ne szaladjunk ennyire előre.) Miértjeimre azt a választ kaptam, hogy a nővér az olyan régimódi, meg az apácák, meg tudod. Hm. Számomra ezek éppen nem negatívumok, hiszen a régimódi mint hagyományos éppen azt mutatja, hogy nem valami trendi menő kitalált elfoglaltság, hanem egy alapvető létjogosoltságú és fontosságú, mondhatnám, ősi hivatás, haha, mindenesetre én bírom a régimódit. Az apácás komment meg, hát inkább mint hogy a fenekembe csípjen egy fejsérülés előtt álló beteg vagy kolléga pusztán a sztereotípiákra hagyatkozva. De ha ápoló, akkor legyen ápoló, ezen ne múljon, csak tartsak már ott. 
         
          Beletelt ez néhány hónapomba, és megismertem a hazai viszonyokat álláskereső nővér szempontjából. A kilincseléstől a protekcióig, az önéletrajzírástól az azon való csodálkozásig kalandozva, majd a munkainterjú mélységeit és magasságait megjárva végülis sikerült kikötnöm egy időre egy hazai intézményben. Ezeket a történeteket pedig szintén megosztanám ugyanitt, akár összehasonlítva a kintiekkel (szigorúan csak egymás mellé téve érdekességképpen, nem minősítve egyiket sem), akár pedig csak úgy önmagában arról, hogy egy másik országban képzett és ott tapasztalatot szerzett nővérnek milyen esélyei vannak és mire ebben az országban. Stay tuned.
         
         

        Mínusz tíz fok van odakinn, az autó alig indult, pedig még tankolni is kell, de csak félig, mert hideg is van, meg elkésni sem szeretnék. Az utak tele, az autósok türelmetlenek, a bevásárlóközpontok parkolóihoz vezető út beragadva. Igyekszem kikerülni őket, és közben hálát adok a virtuális valóságért, ahol az életem nagy részét amúgy is bonyolítom, így most már a karácsonyi vásárlást is. Vajon létezem-e még idekint?

        Végre odaérek, rögtön akad is munkám, Ms K-ra kell felügyelnem, akit éppen a lánya látogatott meg. Egyszer már beszélt a gyerekeiről, de még nem láttam őket. Furcsa is volt, mert bár Ms K-t jópofának tartom és jól kijövünk, mégis ő az osztály bajkeverője. Egyrészt a mániákussága miatt, másrészt meg unatkozik és mindig kitalál valami mókát magának, vagy a többieknek. Feleakkora mint én, a köpenye, amit ráadtak a földet söpri, kicsi rózsaszín sapkája a fejébe húzva, és persze már a szeme sem áll jól. Remek színész is, ahogyan a remélt gyógyszerek érdekében különböző rettenetes fájdalmakat és eltorzult arcokat mutat be. Az „amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten“ az ő esetében abszolút mérce, mindenkivel úgy van, ahogy az illető viszonyul hozzá. Akik nem szeretik, azoknak a felügyelete alatt eszeli ki a legtöbb turpisságot és hozza a legjobb alakításokat. Ő az utolsó az evéssel, s mikor befejezte, még körbejárja a többiek kocsira tett tálcáit és megeszi a maradékokat. Ami nem fér a gyomrába, azt a zsebeibe teszi. A többiektől szívbaj nélkül elkéri a sütijüket, és ők oda is adják neki, mert ők meg szeretik Ms K-t. De most ez a konyhamalac, bajkeverő, mindenféle turpisságokat kiötlő hiperaktív nénike ott ült a lányával, póz és gesztusok nélkül, érdeklődve és aggódva, mindent kikérdezve tőle, pénzt adott neki, és azt mondta, hogy nagyon szereti, befonatta vele a haját, majd csak fogta a kezét és nem volt többet senki más, csak egy édesanya, aki szereti a gyerekét, és csak arról beszélgettek aztán, hogy mikor megy végre haza. Ms K nem sokkal azután került ide, hogy meghalt a férje és egyedül maradt. Lányai hozták, amikor napokig nem jelentkezett. A lakása közepén ülve, magában beszélve találtak rá, körülötte irdatlan rendetlenség és bűz. A gyász meg ő, hát, valahogy nem tudták rendezni viszonyukat egymásal. 

        A hangszóróból karácsonyi zene szólt, hogy emelkedettebb és ünnepélyesebb legyen a hangulat a pszichiátriai intézet nyugati szárnyában. Az üvegfalú szobában anya és lánya búcsúzott; vége volt a rövid látogatási időnek.

        I don't want a lot for Christmas

        There's just one thing I need

        I don't care about presents

        Underneath the Christmas tree

        I just want you for my own

        More than you could ever know

        Make my wish come true

        All I want for Christmas is you.

         

        Közben S. rosszul lett, menni sem tudott, remegett és csak hányt, egyre  erősebben. Z., a barátja (mert itt néha össze is barátkoznak az emberek, hogy jobb híján-e vagy a közös sors okán, de van, hogy egymásra találnak), idegesen és aggódva járkált fel alá, majd észrevette, hogy az ajtóban állok és próbálom kitalálni mi történt, de oda mégsem mehetek, mert Ms K-t kell szigorú felügyelet alatt tartanom, és ilyenkor nem mozdulhatok mellőle, de én is aggódtam S-ért. Z. végre idejön hozzám, és elmeséli, hogy S. már reggel elkezdett remegni, de mikor a gyógyszerét kérte, elutasították és azt mondták neki, hogy menjen, feküdjön csak le, majd attól jobban lesz. Nem lett jobban. Tovább remegett, a mellkasa szorított, hányt, mindene fájt és borzasztó rosszul nézett ki. Ez azért is volt feltűnő is meg furcsa is, mert az elmúlt napokban már teljesen jól volt, mosolygott, beszélgetett, inkább a társalgóban ült a többiekkel mint a szobájában aludt és persze ez még nem a hepiend volt, de az állapota stabilizálódni látszott.

        S. fiatal fiú, depressziós, alkoholista, drogos, és öngyilkos akart lenni. Ahogyan az apja is depressziós, alkoholista és drogos volt, s aztán öngyilkos is lett. Az első napokban ő is szigorú felügyelet alatt volt a szuicid elképzelései miatt, minden lépésénél valakinek ott kellett vele lennie. Igaz, nem sokat lépett, begyógyszerezve végigaludt pár napot. Aztán jobban lett, egyre többször láttam a társalgóban, majd egyszer megkért, hogy segítsek neki a ruháival, azóta beszélget velem. Rendes gyereknek látszik, csak nyomorult lehet így felnőni, és úgy tűnik, sajnos nincsenek kötélből az idegei.

        Make my mommy's life a song;

        Keep my daddy safe and strong;

        Let me have them all year long;

        That's what I want for Christmas.

         

        Végre odahívtak hozzá egy nővért, aki nemrég érkezett meg, és aki adott neki valamit, amitől aztán kicsit jobban lett, és abbamaradt a hányás. Z. azonban tovább dühöngött és a máskor mindig készséges és szelíd ember iszonyúan felháborodva mondta a magáét azokra, akik hagyták a barátját szenvedni.

        Z. is hasonlóképpen indult az osztályon, néhány nap kábultság, lassú, de látványos felépülés, és kimerészkedés a többiekhez, és jól összebarátkozott S-sel. Ő is öngyilkos akart lenni. Amikor a szüleinek elmesélte, hogy ő tulajdonképpen meleg, azok nemcsak nem örültek neki, de meglehetős rosszallásukat fejezték ki, majd megromlott a kapcsolatuk emiatt. Próbált a kedvükre tenni, megnősült, de az nem működött így, és hamarosan vége is lett. Nemrég elvesztette a munkáját, majd emiatt a lakását, depressziója felerősödött, és nem akart semmi mást, csak nem lenni. Mégis magától jött be és segítséget kért.

        Ezek a barátságok nagyon törékenyek, hiszen két jelentősen sérült emberről van szó, és naivság lenne azt remélni, hogy most majd együtt minden sikerül nekik. Ami inkább segíthet ilyenkor, az a tudat, hogy nincsenek egyedül, hiszen lám, van más is, aki hasonló nehézségekkel küzd. Nincs semmijük, de ez a hiány összeköti őket, és együtt kevésbé fáj. Ez nem hepiend, hanem inkább túlélés, ami már elég lehet ahhoz, hogy az itt-ott mégis felcsillanó reménysugarat észrevehessék, és megkapaszkodhassanak benne.

        Children, go where I send thee.

        How shall I send thee?

        I'm gonna send thee two by two, 'cause

        Two was a Paul and Silas, and

        One was the little itty Baby,

        Born, born Lord

        Born in Bethlehem.

         

        Ms. K. vissza akart menni a szobájába. Az ablakpárkányhoz ment, kedvenc helyéhez, mert nagyon szereti nézegetni a szemközti házakat, amelyek teljes karácsonyi díszben, ezer színes csillogó lámpával kidekoráltan álltak. Közben a karácsonyi kifestőkönyvében színezett, elmélyülten, mint egy gyerek, éppen csak a nyelve nem lógott ki. A többieknek készített karácsonyi képeslapokat belőle.

        Ahogy ültem az ajtajába állított széken, ahogy azt ilyenkor szokás a szemmeltartás végett, egyre erősödő zokogást hallottam a szemközti szobából. R. egy fiatal lány lakott ott már több mint egy hónapja. Diagnózisa paranoid skizofrénia. Magas, vékony lány, hatalmas, ijedt kék szemekkel, sosem szól, nincs a többiekkel, ha rámosolygok, visszamosolyog, de nem beszélget senkivel, csak a hangokkal. Megkérdeztem tőle, tehetek-e érte valamit, de azt mondja, hogy nem. És ilyenkor tényleg nem. És más sem. Ő meg csak fekszik a földön, az ágya mellett, kiabál és sír, csapkod és küzd azzal a másik világgal ahol és amiben él, majd feldagadt, kisírt vörös szemekkel bekéretzkedik a gumiszobába, hogy a többieket meg a közhangulatot ne zavarja, na meg kicsit szégyenlős is, és ott tovább őrjöng. Amikor a nővér már nem bírja tovább nézni, kap egy injekciót. R. hagyja magát, ismeri már a szertartást, és tudja is, hogy ettől jobban lesz. Csak annyit mond, hogy nehogy Haldolt kapjon, mert attól nem tud lélegezni. Megnyugtatják, hogy ez nem az, hanem valami sokkal jobb. R. meg sem mukkan, hanem úgy marad még egy darabig, liheg, de nem is mozdul. Az ajtót nyitva hagyjuk, hogy amikor akar, ki tudjon menni.

        For I've grown a little leaner,

        Grown a little colder,

        Grown a little sadder,

        Grown a little older,

        And I need a little angel

        Sitting on my shoulder,

        Need a little Christmas now.

         

        Z. R-ért is aggódott és megkérdezte mi történt. Az itt lévő emberek nem sokat tudnak egymás állapotáról, betegségéről, megijednek, ha valami szokatlan történik, ők maguk is furcsának találják egymást sokszor, nem értik, mi miért történik valakivel. Aki először van itt, sokszor most először lát mentális problémát és pszichiátriai esetet. Megnyugtattam, hogy R. már rendben van, viszonylag, aztán megnéztük S-t, akit közben az anyukája és a nővére meglátogatott. Még elég rosszul nézett ki, de azt mondta, már sokkal jobban van. A gyógyszer is segített, meg az, hogy az anyukája is eljött. Azt mondta, mikor meglátta az anyukájat, elmúlt a mellkasából a szorítás.

        Christmas eve will find me

        Where the love light gleams

        I'll be home for Christmas

        If only in my dreams.

         

        Aztán én jövök a sorban, hogy a következő két órában negyedóránként végigjárjam a folyosókat, megnézzem, ki hol van, mit csinál, milyen hangulatban. Ez az újaknak jó kis munka, mert egy órán belül megtanulják mindenkinek a nevét az osztályon. Az egyik ilyen utam alkalmával K-ba botlottam, aki a folyosón ült a földön, fejét lehorgasztva. Nem kell kétszer kérdezni, hogy mi baja van, kifakad és mondja. Magától jött ide, egyedül, hogy segítséget kérjen a problémájára, pszichoterápiára járhasson, erre már itt van két hete, nem csinál semmit egész nap, és most már ebbe kezd beleőrülni és ennél tovább már nem bírja, mert az oké, hogy egy kicsit itt van, de hogy hetekig, na, az már képtelenség és az már nem használ. Elege van, mert ettől a semmittevéstől és bezártságtól nem tud jobban lenni és inkább haza akar menni. Annak ellenére, hogy ezt a történetet naponta kétszer hallom valakitől, komolyan veszem, mert tényleg így van, ahogy mondja. Bíztatom, hogy ezt mondja el az orvosának is. Kérdem, hogy a különböző pszichoterápiás csoportokra eljár-e, és hogy használnak-e. Eljár, és használnak, mondja, és mindegyiken tanul is valamit, amit tudna hasznosítani, de ezt otthonról is megtehetné. És különben is, most már el szeretné kezdeni az életét, mert eddig hagyta, hadd sodorja az ár, de most már ő akar a saját maga ura lenni, és felállni, megküzdeni mindennel, nem pedig itt betegeskedni. Továbbra is azt tudom neki mondani, hogy mondjon el mindent az orvosának, ugyanígy, ahogy most nekem, mert amiről most K. azt hiszi, hogy időpocsékolás, arról az orvos talán látni fogja, hogy egy  érési és gyógyulási folyamat, legalábbis annak kezdete, és nyugodt szívvel fogja kiengedni, abban a reményben, hogy K. ezt így is folytatja majd.

        Please take me back to Toyland;

        Ev'ryone's happy there.

        It's more than a girl and boy land

        Where dreams just like toys can be shared.

        If you believe in Toyland,

        Believe in things that you cannot see;

        All the world would become a joyland;

        What a wonderful world this would be.

         

        Azért hozzáteszi, hogy attól is szenved, hogy nincs igazán társasága itt, habár jól kijön Mr. T-vel, csak ő mindig attól fél, hogy jönnek érte és el akarják vinni. Mr. T ekkor már az ajtóban áll, és alá is támasztja kérdésével, hogy itt vannak-e már, mert jönnek érte, amire többnyire nem tudok mi felelni, viszont a rádióból felhangzik egy viccesebb karácsonyi dal, ami azért is komikus, mert a nyilvánvaló egyezésről azonnal a velem szemben álló idős Mr. T-re asszociálok.

        All I want for Christmas

        is my two front teeth,

        my two front teeth,

        see my two front teeth!

        Gee, if I could only

        have my two front teeth,

        then I could be with you

        Merry Christmas.

         

        Muszáj mennem, mert nem akarok ott nevetni, de K. tovább panaszkodik, nem észrevéve a vicces párhuzamot, pedig Mr. T-nek csakugyan hiányoznak az első fogai, és arról beszél, hogy a többiek meg mind bolondok és nehezen viseli őket, akkor a munkámra hivatkozva tovább megyek, mert nem akarom a jól indult beszélgetést elrontani a kirobbanó nevetéssel. Ezt szinte mindegyikük elég gyakran mondja, és valljuk be, egy ilyen kontextusban tényleg nagyon komikus.

        Have a holly, jolly Christmas;

        It's the best time of the year

        I don't know if there'll be snow

        but have a cup of cheer.

         

        Amikor L. szobájába nézek be, szinte szégyenkezve néz vissza rám, és kérdezi, hogy kaphatna-e valamit enni, mert olyan éhes. L. ahogy mondani szokás, vasággyal együtt harminc kiló. Olyan gyógyszert kap, gondolom, nem véletlenül, aminek a mellékhatása az, hogy mindig éhes, és az ebből következő hízás. Rajta is végig lehet követni a gyógyszerek mechanizmusát: néhány nap kábultság, alvás, majd egyszercsak magához tér, kijön aszobájából, törölközőt, szappant kér, megfürdik, kimossa a ruháit, kiül a társalgóba és beszélget a többiekkel. A szigorú felügyeletből először közeli, majd általános felügyelet lesz, azán lassan hazamehet, a gyógyszer beállítva, a kötelező kezelések időpontja meghatározva, és így ellesz egy darabig. Aki aztán úgy érzi, hogy teljesen jól van, az abbahagyja a gyógyszerszedést, és akkor majd rosszabbul lesz, és valószínűleg vissza is kerül.

        Keresek L-nek a hűtőben valamit, de nem lakik jól, és várja a hamarosan következő nass idejét. Az ebédlőben dupla adagot kap mindenből, az utolsó morzsáig felfalja, aztán félóra múlva újra jön. Persze nem lehet valakit csak úgy büntetlenül etetni, észrevétlenül, hiszen azonnal ott terem a huszonöt másik ember, hogy ők is kérnek, és ugye amikor az egyik kap, akkor nem lehet, hogy a másik meg ne kapjon.

        Nyílik az ajtó, és belép egy hatalmas, ősz, nagyhajú, nagyszakállú bozontos figura, W. akinek a többiek nem is tudják a nevét, és igazából ekkor még én sem, mert mindenki csak Santa Clausnak hívja. Azt meg kell hagyni, jól időzített érkezése volt az osztályra, mert a páciensek igencsak örültek, hogy hozzájuk is megérkezett a Mikulás. A kollégák jóérzésére vallott azért, hogy mégsem a piros köpenyekből osztottak neki. W. egykedvűen vette tudomásul valószínűleg nem újkeletű becenevét és az arra irányuló kéréseket, hogy vajon tényleg ő-e a Mikulás.

        Who's got a beard that's long and white

        Santa's got a beard that's long and white

        Who comes around on a special night

        Santa comes around on a special night

        Special Night, beard that's white

        Must be Santa

        Must be Santa

        Must be Santa, Santa Clause

         

        N. is besétál, már késő este lesz, de aki nem depressziós, az nem álmos, és még elodázzák az időt, mikor végleg bemennek a sötét szobába, az éjszaka magányába, a nyugtatókkal segített alvás feledtető homályába, a fehér, üres falak közé, a szürke takaró alá. A karácsonyfa feldíszítve áll a társalgó sarkában, az osztály szépen kidekorálva, s a karácsonyi zene még most is szól, egészen takarodóig, amikor már csak az éj csendje és az ablakon besütő csillag fénye súgja a karácsony igazi énekét: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… Azt el is felejtettem említeni, hogy az egyetlen könyv, amit itt ezek az emberek olvasnak, az a már-már ronggyá gyűrt Újszövetségük, aminek a szövegét is betéve tudjak. Szinte mindenkinek ott van a párnája alatt, vagy a kezében.

        N. Etiópiából érkezett néhány évvel ezelőtt, a családja hozta be, mert aggódtak érte, nem evett, nem aludt, furcsán viselkedett, magában beszélt, és fejfájásra panaszkodott. Két kicsi gyereke van otthon, egy négyéves, és egy négyhónapos. Már a négyéves születése után is voltak hasonló tünetei, de most, a négyhónapos után újra előjött, erősebben. Posztpartum pszichózis. A gyerekeit két hete nem látta, pedig csak róluk beszél. Mikor jött, kapott egy kézifejőt, hogy a szoptatás ne maradjon abba, dehát abbamaradt, mert gyerek nélkül nem nagyon lehet szoptatni. Majd ha jobban lesz, hazamehet, de hogy miből gondolják, hogy így esélye van jobban lenni, azt nem nagyon értem. Csak ül, elréved a távolba, fájdalmas tekintetén a hiány tükröződik, és az értetlenség, hogy vajon mitől gondolják errefelé, hogy majd így egyedül az üres falak között jobban lesz és a gyerekei nélkül majd egészséges anya lesz belőle.

        Oh, I don't want a lot for Christmas

        This is all I'm asking for

        I just want to see my baby

        Standing right outside my door.

         

        Az északa csöndje lassan belepi az osztályt, s kiki elindul a szobája felé, haza gondolva, a lányára, az édesanyjára, a szüleire, a gyerekeire, én meg öltözök, hogy én is utamra induljak. Amikor kiérek az épületből, beülök az autóba, s amíg kicsit várok, hogy bemelegedjen, bekapcsolom a rádiót. Az ég csillagos, a levegő fájón, csípősen hideg, én pedig a sálamba bújva kicsit haza gondolok, mielőtt elindulok. Kihajtok a parkolóból és megyek. Tudom, hogy a sok kifelé vágyakozó szempár az ablakból a sarkon beforduló és elűnő lámpacsík után néz…

        As you sit by the fire,

        Pray, think of us poor children

        Who wander in the mire.

         

         

        Énekek – nyers – fordítása:

        1. Nem akarok sokat Karácsonyra, csak egyvalamire van szükségem, nem érdekelnek az ajándékok a fa alatt, csak téged akarlak, jobban mint gondolnád, csak azt akarom, hogy veled legyek karácsonykor.

        2. Tedd anyukám életét egy énekké, tartsd meg apukámat biztonságban, és erőben, add, hogy egész évben velem legyenek, csak ezt szeretném karácsonyra.

        3. Gyermekeim, menjetek, ahova küldelek titeket. Vajon hogyan küldjelek? Kettesével küldelek titeket, mert Pál és Szilás is ketten voltak, csak a kisgyermek volt egyetlen, az Úr, aki betlehemben született.

        4. Egy kicsit soványabb lettem, egy kicsit hidegebb, egy kicsit szomorúbb és egy kicsit öregebb. De szeretném, ha egy kicsi angyal ülne a vállamon, szeretnék egy kis Karácsonyt.

        5. A Karácsony este ott talál majd, ahol a szeretet lángjai gyúlnak, Karácsonyra otthon leszek, még akkor is, ha csak álmomban.

        6. Kérlek, vigyél vissza a játékok földjére, ahol mindenki boldog, ez több mint a fiúk és lányok földje, ahol az álmokat és játékokat megoszthatjuk. Ha hiszel Játékországban, hiszel abban, amit nem láthatsz, az egész föld at Örom országa lehet, és az milyen gyönyörű lenne.

        7. Csak két első fogat szeretnék karácsonyra, a két első fogamat, hogy lássam a két első fogamat. Hú, bárcsak meglenne a két első fogam, és akkor veled tölteném a Karácsonyt.

        8. Legyen vidám Karácsonyod, ez az év legjobb ideje. Azt nem tudom, lesz-e hó, de igyál egy pohár vidámságot.

        9. Kinek van hosszú fehér szakálla? A Télapónak! Ki jön azon a különös éjszakán? Hát a Télapó! Különös éjszaka, fehér szakáll, ez csak a Télapó lehet, csakis a Télapó!

        10. Nem akarok sokat karácsonyra, csak annyit kérek, hadd lássam a kisbabámat, az ajtóban állva.

        11. Amikor a tűz mellett ülsz, imádkozz értünk, és gondolj ránk, szegény gyermekekre, akik a sárban járnak-kelnek.

         


        Nemrég olvasgattam ilyen kis érdekes, egészségüggyel kapcsolatos apróságokat, és bizony volt néhány olyan adat, amit azt hiszem jobb lett volna ha inkább sosem tudok meg.
        Például hogy az első óvszert újrahasználhatónak gyártották. Ebbe mondjuk bele se gondolok.
        Meg hogy egy átlagos felnőtt ember kb fél liternyit fingik naponta, ami nagyjából napi 14 fingásnak felel meg. Remélem, egyszer én is részese lehetek valami izgalmas kutatásnak és tudományos kísérletnek.
        Aztán az érdekességek:
        A krónikus alkoholizmus mellnagyobbodást eredményezhet. Persze csak megfelelő mennyiségű májkárosodás után. Valamit valamiért…
        Menstruáció alatt a nők középső ujja kevésbé érzékeny. Hm. Én ugyanúgy edzésben tartom az enyémet akkor is. Talán még jobban :-)
        Egy bélyeg megnyálazása egytized kalóriát használ fel. Új távlatok nyílhatnak az alternatív módszerekkel fogyókúrázók számára. És a postásoknak is.
        Találtam aztán rendkívüli kutatási eredményeket, amelyeket valószínűleg nemcsak erőteljes gondolkodás, hanem nyilván körültekintő utánaolvasás is megelőzött.
        Például: „Ha egy mérges kígyó megmarná, és nem részesülne azonnali orvosi ellátásban, akkor is maradna 50% esélye a túlélésre.“
        Hát igen… vagy meghalnék, vagy nem, ugye…

        A kedvencem viszont a következő hátborzongató történet, számokkal ismét, hiszen azok hatásosabbak és tudományosabbak, mint az egyszerű betűk:
        3: az a szám, ahány lépésnyire (angolszász irodalom, bocsi) röppennek a baktériumok köhögéskor, vagy tüsszentéskor.
        20, csak erős gyomrúaknak: ennyi lépésre röpülnek a kakibaktériumok a vécé lehúzása után.
        25: ennyi darab baktérium ül a vécédeszka egyetlen négyzetcentijén.
        5000: nagyjából ennyi baktérium és egyéb kis kórokozó található egy átlagos irodai telefonon per négyzetcenti.
        Akkor most mi legyen? Rohanjak elzárni a fogkefémet, vagy szigorúan óvakodjak a telefon nyalogatásától? Még jó, hogy a szánkban közel hatmilliárd baktérium van, így aztán lehet, hogy észre se venném a különbséget...
        Egyik kedvencem, Mark Twain alább azt mondja: 
        Be careful about reading health books. You may die of a misprint. (Csak óvatosan az egészségügyi könyvekkel, még meghalhatsz egy nyomdahiba miatt.)

         


        Megy itt a hátam mögött, és nem mondom, jópofa pasi, de így a második évad elején már eluntam magam kissé. A minap olvastam egy orvos cikkét a kórházi tévéfilmekről, hogy mennyire nem úgy van, meg micsoda bakik, és tényleg. Minimális képzettséggel már élvezhetetlen. Ahogy megnéztem néhány részt, kiszámoltam: kb a 12. percben jön a hirtelen diagnózis, majd a 35. percig mindenféle tesztek az alátámasztásra és elvetésre. A 35. percben a végső diagnózis felállítása, a páciens jobban majd hirtelen rosszabbul létele, és aztán House nyomozói tehetsége kiderit valami triviális (kór)okozót, amitől a páciens hirtelen meggyógyul. Emellett az összesen öt, itt-ott bevágott animáció ismétlése neuronok közti impulzusokról, vörösvérsejtek versenyfutásáról, heves szívdobogásról, valamint a "start him on prednesone", "give her heparin", "do a CT and MRI" és hasonló sztenderd mondatok, valamint légből kapott diagnózisok röpködése és különböző vicces találgatások a beteg állapotáról, a zseni rezidensek marakodása mind annyira valószerűtlen, hogy már már visszasírom a Gray's Anatomyt, mert abban legalább volt valami hiszti és dráma - már ami a magánéleteket illeti. 

        Remélem, nem haragítok magamra senkit, nem azért írom ezeket, hogy fikázzak, hanem mert tényleg, régebben nagyon szerettem a kórházas filmeket, de amióta magam is ott dolgozom, nem azt veszem észre bennük, amit kell, hanem azokat az apróságokat, amik az életben tuti nem fordulnának elő. Pl a steril kesztyű hiánya, az izolációs szabályok komplett figyelmen kívül hagyása, semmi nem úgy van, ahogy igazából, és egyáltalán, hol vannak a nővérek a műsorból??

         

         

         


         

        Egyetemi kórházban dolgozom, ami azt jelenti, hogy tele vagyunk rezidensekkel, orvostanhallgatókkal, tanuló nővérekkel, és mindenki olyasmivel, aki valaha is az egészségügyben akar dolgozni, mert az összes ide jár gyakorlatra. A rezidensek már valamivel több hatáskört kapnak, mert ahogy kireppennek az orvosi egyetemről, megkapják a Doctor of Medicine címet, és az már felelősséggel jár. Ugyanakkor még igazából mindig tanulnak, vizsgáznak ebből abból, de az MD betűk már ott vannak a nevük mellett, és Dr X-nek is szólítjuk őket. Többnyire. Én eleinte elvből mindenképpen ezt használtam, végülis megdolgoztak érte, na meg biztatásul, mert látom az arcukon, hogy egyből magabiztosabbak, ha így szólítom meg őket, és szeretek örömet okozni. De ahogy jobban megismerjük őket, és ahogy itt nőnek fel a kezünk alatt gyakorlatilag, ez néha elmarad, és jönnek a sima vezetéknevek, majd a keresztnevek, és aztán neadjisten a becenevek is olykor. A nővériskolánk az orvosi egyetem mellett van, és havonta egy óránk volt is közösen annak érdekében, hogy megtanuljunk majd együtt, egymás mellett és egymással dolgozni. Ez a nagy interdiszciplináris szakkör magába foglalta még a patikus, a fizikoterapeuta, és a szociális munkás hallgatókat is a nővérkéknek és orvoskáknak készülők mellett.

        Errefelé már múlóban van az az old school nézet, hogy az orvos az atyaúristen, a nővérke pedig az ő lepedőakrobatája, a többiek meg senkik, hanem igenis sulykolják a team munkát, és azt, hogy mindannyian ugyanannak az elefántnak a különböző testrészei vagyunk, ki ezért, ki azért, más-más feladatokkal és hatáskörrel, de mindannyian a betegeink biztonságos és mielőbbi gyógyulása érdekében és ezért együtt kell, hogy működjünk. Ez több-kevesebb sikerrel működik is.
        Azt is látom, ahogy ebben a nagy csoportdinamikában minden tag igyekszik megtalálni a maga helyét, szerepét, imidzsét, és azt, hogy akkor most hogy viselkedjen a másikkal, hol vannak a határok, és hol van a helye a hierarchiából a kollaborációba hajló egészségügyi modellben. Minél magasabban volt régebben, ez annál most nehezebb, hiszen a presztízst tartani kell, ugye, mindenáron.
         

        Nézem, ahogy a rezidenseink viselkednek. Ahogy először idejönnek, elsőévesként, akár csupa ötös vizsgával, de nulla tapasztalattal, és itt most aztán nem esettanulmányok vannak, hanem hús-vér emberek. Eleinte abszolút tőlünk függenek, egy elsőévestől nem is lehet megkérdezni, hogy akkor most mit csináljak, hanem azt kell neki mondani, hogy akkor most ezt csinálom, jó, és akkor ő megkönnyebbülten rámondja, hogy jó. Van amelyik azt mondja, nem tudom, meg kell kérdeznem valakitől, és ez egy darabig ok, úgy két hétig, de aztán unalmas lesz, és ha nem rázódik bele gyorsan, akkor nem sok tekintélye marad a továbbiakra. Itt viszont a nővéren is sok múlik, mert közöttük is megvannak azok, akik élvezik, hogy itt ők vannak előnyben és ezzel vissza is élnek. És ha nem segít a kezdő orvosnak, hanem rendszeresen bealázza, akkor abból hasonló katasztrofális kapcsolat lesz, mint egy bunkó orvos és beszari nővérke kombinációjából, és amellett, hogy az összes fél stresszes és idegbajos lesz, a betegek járnak a legrosszabbul.
        Szóval éldegélünk a rezidenseinkkel, növekedünk együtt a nagy munkában és a tapasztalatban, egyikükkel könnyebben, másikukkal nehezebben. Négy évfolyam van belőlük, kb 6-8 emberrel egy évfolyamban, megvannak a kedvenceink és azok is, akiket tolerálunk. A kedvenceket azért szeretjük, mert meg lehet szólítani őket anélkül, hogy hisztirohamot kapjanak, mert odafigyelnek arra amit mondunk nekik, és bíznak is bennünk, mert ésszerűen és praktikusan gondolkodnak, és mert a páciensekkel is emberként bánnak. Ők nem küzdenek a tekintélyükért, mert pusztán az előbbi felsorolástól megvan nekik, és nemcsak szeretjük, de tiszteljük is őket. Akiket tolerálunk, azok pedig vagy nem tudják hogyan viselkedjenek velünk, ezért mi sem nagyon, vagy egyszerűen annyira éretlenek, hogy elég nehéz mit kezdeni azzal, amikor hangosan vihognak, az új tetkójukat mutogatják körbe, esetleg a kétszázkilós, műtősruhából kilógó seggét rázza, amikor elmegy előttünk.
        A másik nehézség, hogy mi, akik 12 órát együtt vagyunk a betegekkel, a szobájukban, az ágyuk mellett, a lelki szemetesládáik vagyunk, sőt, a lelki megnyílás mellett azt is bevallom, nem nagyon volt még olyan testnyílásuk, ahol ne lett volna a (szigorúan gumikesztűs, de azért akkor is) kezem, szóval mi úgy néhány hónapos munkaviszony után nem a könyv szerint gondolkodunk és cselekszünk többet. Az orvosaink, illetve a rezidenseink (akik ugye nyilván szintén orvosok, de ott vannak még a főorvosok és adjunktusok is, akiket még nem is említettem, de ebben a posztban nem is fogok) pedig még negyedéves korukban is könyv szerint gondolkodnak a legtöbb esetben. Mi ugyanis dolgozunk, ők pedig még tanulnak; mi egyszerre 2-4 beteget ápolunk, míg ők az egész emeletre felügyelnek, ahol három osztály is van (terhespatológia, szülészet, és a baba-mama), és elismerem, hogy így tényleg nehezebb, és hogy tényleg elsősorban azért vannak itt, hogy megszerezzék azt a tapasztalatot, amivel talán elég lesz majd elboldogulniuk egyedül is valahol. Ez az átmeneti időszak ad már valamennyi felelősséget a kezükbe, azonban (bár lehet, hogy ez csak a mi kórházunk) még megengedi nekik az egyetemista feelinget is, főleg, amikor még amúgy is fiatalok és szinglik, egy pillanat alatt a gray's anatomy-ban találhatjuk magunkat, ha nem vigyázunk.
         

        Az egyikük hívő keresztény, és orvosmissziós utakra jár a harmadik világba hacsak teheti, és nem átall imádkozni egy beteggel, ha úgy kerül rá sor; a másiknak hat gyereke van, az egyik háromévesen meghalt, és bokáig érő nadrágban jár iszonyúan rosszul öltözve, de rengeteget dolgozik; a harmadik korkedvezménnyel végezte az egyetemet, mert olyan okos, de emellett olyan éretlen, mint egy tinédzser és úgy is viselkedik, viszont ha kételyeim vannak egy egy döntésről, készségesen leül velem, hogy megbeszéljük, és komolyan meghallgat; van amelyiknek csak egy arca van, mindenféle vonás nélkül, és hiába köszönök rá, elmegy mellettem, viszont ha véletlenül nem az új férjezett nevén szólítjuk, azonnal hisztirohamot kap; van amelyik egy latin díva és csendes is, már azt hinnénk, okos, de csak felszínes dolgokért képes lelkesedni, mint pl valami jópasi színész, akkor megjön a hangja; van a kétszáz kilós, akinek az a poén, ha minél szörnyűbben néz ki, ugyan van családja, mégis azt hangoztatja, hogy látens buzi, de ha az ebédlőben találkozunk, azonnal kifizeti az ebédemet; van, amelyik kisnővésű, megtévesztően aranyosnak és kedvesnek tűnik, de lány létére akkora modortalan tahó paraszt, amit még nem hordott a hátán a föld; van aki tényleg egyenesen az óvódából jött, és csak cicahangon beszél, általában csacskaságokat, nagyon közvetlen velünk, de orvosként totálisan használhatalan; és folytathatnám a sort, elég színes a paletta. A mellékelt fényképek nem csupán illusztrációk, hanem a felhozatal egy része, igazi valójukat megmutatva, és nemcsak munka után, hanem azalatt is teljesen hiteles ábrázolás róluk.
         

         

        Mint a kórházi felszerelés egyik legfontosabb eleme, tekintve, hogy nagyjából 12 órát lótok futok mindennap és akkor már nem mindegy, hogy miben. Többféle dolgot kipróbáltam, muszájból, kíváncsiságból, kényelemből, esztétikumból és egyéb okokból.
        A nővérke iskolában kötelező volt a fehér cipő a sötétkét egyenruhához, így ott nem sok lehetőségem volt sem a különcködésre, sem a színes egyéniségem felvillantására. Legalább megpróbáltam valami kényelmeset és olcsót találni. A szörnyűség neve "nurse's mate", hát ebben nem vagyok biztos... Mindegy, a kötelező kórházi gyakorlatokat kibírtam benne, a kötelezőség nevében, egy év alatt le is amortizálódott, és azóta a kórházi szekrényemben pihenget. (Igen abban a magas, keskeny fémszekrényben, amit minden amerikai filmben látni:-))
         
        Ahogy lassan túl voltam a nővérkeképzés nehezén, és jött a nyár, meg a jóidő, úgy bátorodtam fel én is, és gondoltam, szinte öregdiákként azt csinálhatok már amit akarok, és egy merész elhatározás eredményeképpen új cipőre tettem szert, ami ugyan fehér, mert muszáj, de semmi másban nem követi a kiírt trendet. Legalább jobban néz ki mint az elődje, de használni sok helyre nem tudtam, mert nyitott, és az egy nagy no-no a kórházakban. Elől-hátul zárt kell hogy legyen a cipő, mert különben nem biztonságos. A közegészségügy gyakorlatra és a pszichiátriára azért használhattam.
         
        Az igazi kihívás azonban akkor következett, amikor tényleg elkezdtem dolgozni. Akkor fedeztem fel a Dansko-t. Persze előtte volt még egy malőr, hatalmas melléfogás cipőileg, pedig ezt is ajánlgatják, mégpedig csodacipőként, ami javítja a tartást, izomtónust, dolgozik az ember helyett, hogy az csak járjon benne, és ezáltal erősebb legyen, meg hasonló, aminek a jó marketing miatt bedőltem, és kipróbáltam. Kb két hétig hordtam, utána öt hétig jártam fizikoterápiára, mert a csípőizületeim begyulladtak. Szerencsére az itteni boltok többségében szó nélkül visszavesznek szinte bármit.
         
        Ekkor jött el a nagy ő, legalábbis az egyik, a már említett Dansko Professional Clog, amit végülis itt az egészségügyi dolgozók nagy része használ. Nem is csoda, hiszen az egyik legkényelmesebb cipő, amihez valaha is közöm volt. Annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint az ősi dán vagy holland faklumpák, valamilyen érdekes lengéscsillapító módra van megcsinálva a talpa, ezért simán bírom benne a 12 órát (a lábaim legalábbis). Így aztán én leginkább erre esküszöm, és az ikertestvérére a Sanita-ra, ami lényegében ugyanez, csak ők többféle mintát találtak ki, ami nemcsak a kórházban, hanem a mindennapokban is hordható. Persze a Dansko is, és nem is csak ilyen kórházi klumpákat gyártanak, hanem szandálokat, csizmákat, ugyanazokkal a profi lábvédő technikával, mint a kórháziakat, sőt már a divatőrület
        is elindult, mert azért Amerikában mégsem lehet másként, ha valami sikeres és működik, akkor az utolsó centig ki kell használni minden benne rejlő lehetőséget, így aztán rózsaszín kislányklumpákat is csinálnak már, ami tényleg aranyos, de 74 dollárért maradjon csak a polcon.
         
        Amit még szeretek, és szintén klasszikus, jó megoldás a loholós, tizenkétórát talponlévős napokra, azok a sportcipők. Persze ezekkel is vigyázni kell, mert a divat már itt is felülmúlta a praktikumot, és az ember igenis prbálja ki mi az, ami nemcsak jól néz ki, de vigyáz a lábára is. Nekem az Asics Gel Kayano jött be teljesen, amit először Zumbázni vettem, vadiújként (mind én, mind a cipő) végigcsináltam benne egy órás zumbaőrületet, és csak elégedettebb voltam, mint valaha (a cipővel is és magammal is), szóval tökéletes pár vagyunk (a cipő meg én). És amíg a Dansko nem futásra van tervezve, hanem csak az állandó készenlétre, talponlétre és igénybevételre, addig az Asics igazából egy futó- és edzőcipő, ami mindig jól jön akkor, ha spirntelnem kell a műtőbe, vagy amolyan szó szoros értelemben vett rohanós napom van (ezt eddig valahogy mindig eltaláltam még az otthoni reggeli hatórai kábulatban is, hogy melyiket vegyem fel aznapra).
         
        Amit még bemutatnék, azokat személyesen nem próbáltam két percnél tovább de például ezt a Croc eredetit vagy Croc másolatot elrettentő példának megemlíteném, nemcsak mert leírhatatlanul randa és büdös de hosszútávra kényelmetlen is (talp túl lapos, semmi alátámasztása a lábboltozatnak, így aztán garantált a lúdtalp), szóval ez a szerkezet jobb, ha megmarad a kertbe.
         
        A másikat még nem volt módomban kipróbálni, viszont szívesen megtenném, és elég jókat olvastam róla. Az érdekessége ennek a cipőnek az, hogy a második világhábórúban a hadsereg nővérkéi ezt a cipőt használták, egész pontosan a baloldalit. A jobboldali pedig ennek a rekonstrukciója egy 21. század eleji változatban. Szerintem nagyon jól néz ki, remélem, egyszer tapasztalatból is beszámolhatok róla. És mivel az esztétikai listám első helyére tenném, nem nagyon hordanám a kórházba, hanem inkább ahhoz az ezüstösen csillogó nadrághoz, amit nemrég megvettem, mert lehetetlen volt otthagyni, ahogy ott a fogason lógva egy szép este minden lehetőségét sugározta magából.
         
        Végezetül pedig egy kihagyhatatlan sztereotípia, munkához a legkénylemetlenebb variáció, de egy jó kis szerepjátékhoz elengedhetetlen darab, aminek használatát mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Halloweenkor még a kórházba is felvehetném, ugyanis meg van engedve, hogy beöltözzünk "as long as you look like a nurse". Csak a lábunk bírja!

        Aztán hamarosan egy újszülött újraélesztési tanfolyamon találtam magam, elmélet, gyakorlat intenzív nyolc órába belesűrítve, és egy háromszáz oldalas könyvbe, amit még előtte kellett megtanulni, hogy tényleg értsem is miről van szó. Én szeretem az ilyen képzéseket, amik nem vesznek el éveket az ember életéből, nincsenek feleslegesen beépített elemek, csak az ilyen önmotivált, karrierista ambíciózus örökdiák embereknek való: itt a könyv, tanuld meg az egészet, olvass hozzá, gondolkodj el róla, aztán töltsd ki a tesztet, ahol ugyan kettőt hibázhatsz, de majd élőben és a gyakorlati vizsgán egyet sem, aztán gyere el, átismételjük egy nap alatt, ott kérdezhetsz, ha addig nem találtál választ a kérdésedre; begyakoroljuk, és levizsgázol és onnantól kérdés nélkül csinálnod KELL. Sose voltam ilyen diák, de amióta nővérke lettem, még erre is telik, úgy tűnik. Adrenalin, hivatástudat, ambíció, vagy ezeknek a keveréke ki tudja, de a motiváció még nem kopott el, és hamarosan rutin lesz majd (remélem) és ha az orrom előtt megszületik majd egy gyerek, ezentúl nem bőgni fogok a meghatottságtól, hanem váldékokat szívni, szárazra dörgölni, talpacskákat pöckölni, oxigénpalackokat programozni, légzsákokat fújtatni, intubálni harmincmásodperces intervallumokban. (Persze nem mindig, csak abban a statisztika szerinti 1-10%-ban, amikor erre tényleg szükség van.)

        Amikor három éve az egészségügyi pályafutásom kezdetén a kardiopulmonáris újjáélesztést tanultam (sokkal egyszerűbb, amint ahogy hangzik), hazafelé rádöbbentem, hogy innentől ez már nemcsak móka meg érdekesség, hanem ha valaki összeesik, fuldoklik, elájul, rosszul lesz, satöbbi a közelemben, kutyakötelességem azonnal ugrani és tenni valamit. Innentől ez már nemcsak tudás, hanem felelősség. Lélekjelenlét. Helyzetfelmérés. Gyorsaság. Elkötelezettség. És persze a tudás.
        És amikor a munkámról mesélek valakinek, és ő megkérdezi, hogy akkor te most tényleg olyan vagy, mint a vészhelyzetben, akkor nemcsak vigyorogva bólogatok, hogy aha, igen, hanem hozzáteszem hogy (és bevallom, büszkén), csak igaziból.

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 135587 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések