• Blogtherapy

        ciryll blogja

             Néha nem merek írni, mert tudom, hogy a korábbi, kinti írásaim mennyire pozitívak voltak, legalábbis számomra, de nekem az már jó, és volt mondanivalójuk, meg volt történés meg tanulás meg action, most meg inkább hallgatok a fűben, ahogy mondnai szokás, mert egyik sincs. Pedig én bevállaltam, akartam, a kalandot, a megtapasztalást, és nem panaszkodhatok, mert megvolt, csupáncsak szart se ér. Bejegyzést semmiképpen.           Pedig mentem, szívesen, keltem ötkor, húztam az ágyneműt, ültem a nővérpultnál órákig, vállaltam, hogy ez normális, pedig tudtam, hogy rohadtul nem az. Hiányzott, ami volt, de mégis örülni akartam annak, ami legalább most van. És hibáztatni sem akartam senkit emiatt, magamat sem, mert tényleg a jószándék vezérelt, meg a tenniakarás, meg a segítés, és ez végülis meg is volt. Másokat sem, mert ők csak ezt ismerik, és láttam, hogy a monotonizmus és a kilátástalanság örvénye hogy szippantja be őket, és pontosan tudtam, hogyha nekem is ez lenne nyugdíjig, már rég megbolondultam volna. Ezért elnéztem mindent, és nem tudtam jobban soha, és nem mondtam a magamét, és soha nem volt bezzeg Amerikában, pedig néha kifordultak a szemeim és néha szívinfarktust kaptam, máskor meg némán behúnytam a szememet sokáig és úgy képzeltem, hogy nem vagyok itt és nem is vagyok sehol. És nem akartam megbánni, hogy eljöttem, ezért hazudtam magamnak, de ezt is csak ideig-óráig lehet anélkül, hogy az megbosszulja magát. Akkor türelmes lettem és úgyis tudtam, hogy ez csak ideig-óráig tart, és méginkább megtettem minden tőlem telhetőt.

             De mit lehet tenni, akkor, mikor az egyik kolléganő Pécs mellől jár be, a másik pedig Miskolcról, és a nővérszállón laknak négy napig az egy hétből, miközben a családjuk meg otthon, és alvás helyett inkább takarítanak meg gyerekre vigyáznak, nemcsak azért hogy teljen az idő, hanem azért is hogy meg tudjanak élni, és csodálkozom-e akkor hogy nem durrannak szét a jókedvtől és nem mosolyogják, meg türelmeskedik végig a napot?

             És mit lehet tenni, mikor a főorvos tajtékozva jön, hogy nincs több császár ma, mert elfogyott a cérna, és nemcsak képletesen, hanem valóban; nem vágja, ha nincs mivel összevarrni és akkor ha ilyen gondok vannak, mi a francért a fotelt akarják áthúzatni, arra van pénz? Pedig arra sincs, de a fotel gusztustalan, mégis abba kell, hogy beleüljön mindenki, akitől vért veszünk, mert hova ülne egyébként, de legalább egy fehér lepedővel le van takarva és akkor annyira nem gáz. Legalábbis nem annyira, mint a kórházi ágyak szivacsain a véres foltmaradványok, habár azt is el lehet tüntetni egy szál lepedővel a páciensek szeme elől... Az enyém előtt viszont örökre ott fog lebegni az a gyomorforgató látvány, amikor először kaptam le a koszos lepedőt óvatlanul, csak hogy a még koszosabb és undorítóbb szivacs sokszor és újra megszáradt hatalmas véres foltja meredjen rám...

             És amikor a páciensek arra panaszkodnak, hogy hétvégenként a kutya se néz feléjük, de én pontosan tudom, hogy nem feltétlenül nemtörődömségből van mindez, hanem nincs is ott szinte senki akkor? De ők legalább, mármint a kismamák tartják a lelket egymásban és segítenek egymásnak tapaszalatcserével, szimpátiával meg empátiával, mert ezeket ott mástól nem kapják meg, és nem vágják be a durcást mint annó nálunk kint, hogy mi az, hogy nincs privát szoba?

             És kit érdekel, hogy a nővérek gumikesztyű nélkül dolgoznak, mikor úgysincs, vagy, hogy nem adminisztrálják a gyógyszereket, hiszen a legtöbbet úgyis a beteg vagy a családja hozza be magával. És hogy nincs privát szféra és egymás előtt, a vendégek előtt vagy a takarítónő előtt szoptatnak a kismamák, legalább megszokja mindenki és nem lesz abból országos nagy felháborodás, amikor valaki publikus helyen szoptat majd, és feltalálják magukat bármilyen helyzetben.

             Ugyanakkor senkit sem érdekel, hogy a "nagyvizit" egyperces idejére kötelezően kiszórják az összes látogatót és családtagot, hiába ül ott az aggódó apa is az anya mellett, ne kérdezzen, ne szóljon bele és ne folyjon bele a felesége kezelésébe, akkor sem, ha nemcsak egy egyszerű, komplikációmentes szülése volt három napja, hanem a sürgősségi császár közben véletlenül belevágtak a hólyagjába, viszont a kutya nem nézett rá már egy jó ideje.

             Bár az mondjuk engem érdekel, hogy a korababákat például nem lehet akármikor látogatni és nem lehetnek az anyjukkal állandóan mint néhány kivételes helyzetű kórházban (és nem magánkórházakról beszélek, hanem olyanokról, ahol maga az orvos ismerte fel ennek jelentőségét és alkalmazza az osztályán).  Meg az is, hogy nem hivatkoznak ilyenkor az anyukáknak semmi szakmailag alátámasztott evidenciára ezügyben (hiszen nincs is), hanem ilyen default védekezésre helyezkednek, hogy "nem lehet megoldani" meg "itt így szokott lenni", a gyerek meg nőjőn a csöveken egyedül ahogy tud. És azt tanácsolják a korababák anyukájának, hogy menjenek csak haza nyugodtan, és elég nekik hetente kétszer bejárni a 29. héten született gyermekükhöz, hiszen úgysem tudnának ott mit csinálni. A kenguruzás pedig amúgy Bogotából, Kolumbiából indult el, szükségből. És rengeteg szegény, rémes körülmények között tengődő kis afrikai kórházban is alap. Például Maliban is. Alap. 

             És az is érdekel, hogy amikor a friss császárost keltem és mosom, ne bámulja már végig boldog-boldogtalan, és nem átallom kiküldeni a méltatlankodó látogatót, mert engem akkor is bosszant a privát szféra totális és felháborító hiánya amikor már senkinek sem tűnik fel, hogy nincs, és engem néznek bolondnak mert még mindig kopogok az ajtón, nem is azért mert annó így neveltek a szüleim, hanem azért, mert én magam is ezt tartanám normálisnak, ha történetesen én lennék a kórházi páciens valahol és az én szobámba rontanának be naponta többszor is hívatlan, ormótlan és minduntalan.

             Az pedig nagyon is érdekel, hogy mi lesz ebből, mert nagyonis ördögi körnek tűnik, hogy megoldás keresést nem nagyon láttam, csak egymásramutogatást, vagy beletörődést, de ezek számomra nem konstruktívak és ezért nem is tudok velük mit kezdeni. Pedig csapódtam alapítványhoz, hogy csináljunk már valamit, de csak finom sütiket ettünk és röhögtünk, és ment az idő, de semmi érdemi nem történt. Próbálkoztam egyházzal is, egyetlen gyülekezet volt, akik komolyan vettek, és ahol eredményeket értünk el, szakmaiakat, majd elmesélem, a többi vagy jobban tudta, vagy nem volt rá pénz. (Maliban sincs. Meg Kolumbiában se.)

             Az is érdekel, amikor néhány doki veszi a fáradságot és megkérdez erről-arról, például hogy nálunk mi hogy van, mi is magnéziuminfúziózzuk-e a kilenc hetest (nem), vagy elengedjük inkább, és hagyjuk, hogy az ilyen esetekben a természet tegye a dolgát (igen). Az is érdekel, hogy aki a 22 hetes magzatát vesztette el, az miért egy ötágyas szobában sírdogál a falfelé fordulva, miért nem kap egy külön szobát méltányosságból meg emberségből, miért nem búcsúzhat el a gyerekétől és miért kerüli mindenki úgy, mintha fertőző beteg lenne, és miért nem vígasztalják úgy, ahogy gyászoló anyukát lehetne? 

             Arról pedig alig merek beszélni, ahogy az orvosaink felöltöznek, mert sokszor inkább sikítani szeretnék, amikor a korrekt gombolás hiányában kikandikáló testszőrzet megrémiszt, és baromira nem érdekel, hogy milyen színű alsót hordanak, de sajna az átlátszó, kopott fehér nadrágok miatt ha akarom, ha nem, látom. És különben is miért vannak olyanok, akik képesek két számmal kisebb nadrágot hordani??? Tudom, hogy ezt már csak az amerikai énem mondatja velem, de nem, nem tartom professzionális, orvoshoz méltó öltözetnek. És nemcsak a férfiak ilyenek. Igen, valóban negyven fok van kívül-belül, de a melltartó a köpeny alá mégiscsak egy minimum lenne, a kilógó hónaljszőrzet pedig sajnos a hölgyeknél is alap. Pedig a gazdaságis nővérke mindent mos és vasal, de az alsóruházatot mégsem az ő reszortja osztani, valamint a borotválkozás is magától értetődő lehetne - szerintem. És nem sértegetni meg finnyáskodni akarok, de számomra a megjelenés a professzionalizmus része, főleg olyan emberektől, akiktől még el is kéne fogadnom azt, amit mondanak, és meg is kéne bíznom bennük. 

         

             Szóval néha nem írok. Pedig írhatnék arról, hogy hiába lettem csak segédápoló, mégis megcsinálom ugyanazt mint a többiek, habár elvileg nem szabad és még elmondani sem, mégis megengedik egyrészt bizalomból, másrészt meg jobb híján. Hogy lepucolom a száz éve tisztítószert nem látott szekrényeket. Hogy beülök a kismamák szobájába beszélgetni velük, nem csak az időjárásról, hanem anyaságról, szoptatásról, terhességről, gyógyszerekről még akkor is, amikor néhány kedves kolléga ezen teljesen kiakad, és azzal vádol, hogy nem dolgozom. 

             Arról viszont írok, hogy nem azért jöttem el, mert elegem lett, hanem egyszerűen elköltöztünk. Arról is írhatnék, hogy aztán az új helyen is megkerestem a kórházat, bekopogtattam az önéletrajzommal a kezemben a szokásos szövegemmel, miszerint "amerikából jöttem, két betűt hoztam...", és ők szívélyesen betessékeltek, leültettek, megörültek, és felajánlottak három-négy osztályt, hogy melyiken szeretnék inkább besegíteni. És idáig tényleg tökéletes is volt minden, innentől azonban elakadt a dolog a bürokrácia és különböző szabályzatok áthághatatlan berkeiben, minden héten újabb problémát  felhozva, mígnem egyszer, hónapokkal később, amikor már olyat is be kellett volna áldoznom a cél érdekében amit nem volt szándékomban, besokalltam, leálltam és azt gondoltam, hogy ha ennyire nem egyszerű itt valami értelmeset csinálni, akkor nem is ülök itt tovább, hanem megyek oda, ahol lehet. És akkor ott majd megint lesz miről írni. 

             Nem is tudom, melyik képet tegyem fel ide illusztrációnak. A vérfoltosat a szivacsokról? Vagy azt, amikor a teli katéter két tűvel van az ágy matracába erősítve? Vagy amelyiken a gyógyszeres dobozok kinyitva, az ampullák letörve, szanaszét hevernek az asztalon? Vagy amit a budiban fotóztam a vécécsészében felejtett cigaretta csikkekről? A koszos szekrényről, amibe a kismamák pakolhatják az otthon kimosott holmikat? Az összetört nővérhívó csengőről? Ezen még gondolkodom kicsit.


         

        Reméltem, hogy ebbe a témába nem kell majd beleszaladnom, de esélytelen voltam, mert a hálapénz fogalma és jelensége annyira átszőtte a magyar egészségügyet, hogy már reflexszerűen jelenik meg benne mindenhol. Sokáig sikerült is nemet mondanom rá, és elmondtam a pácienseknek, hogy nem ezért dolgozom, nem ezért mosdattam meg őket, nem ezért mosolygok, nem ezért készítem oda a papucsát, mielőtt leszállna az ágyról, nem ezért ágytálaztatok a többiek helyett is, nem ezért vagyok én az első a friss császárosnál, hogy segítsek neki felkelni, nem ezért nézek be naponta többször is hozzájuk, hogy hogy vannak. Hanem azért, mert ez a munkám, a hivatásom, az életem, amikor ott vagyok a kórházban. Azért mert így tartom jónak, normálisnak, alapvetőnek. Azért is, mert én magam is ezt szeretném látni a másik oldalról. Különben is, most szültek egy gyereket, gondolom kifizették már a dokit, a szülésznőt, a szobát, és ki tudja még kit, tartsák meg, költsék a babára. Meg azért is, mert nem akarom, hogy ez aztán megszokás legyen, beálljak a sorba, elvárjam, számítsak rá, nézzem, számoljam. Akkor jobb, ha el sem kezdem.

        Nem mindenki tudta követni a gondolatmenetemet, de meglepődve eltették a pénzt. Ha vitatkoztak, mondtam, hogy én a magam részéről teljesen komolyan gondoltam, de ha ők mégis adni szeretnének, mert végülis én megértem a hála kifejeződésének ezt a formáját is, tényleg, akkor viszont az osztálynak van egy alapítványa, fizessék be ezt a pénzt oda. Odaadtam a számlaszámot is. Többen mondták, hogy tényleg, ez jó ötlet, ha másképp nem fogadom el, oda elküldik. Sosem ellenőriztem le.

        Aztán volt néhány olyan páciens is, aki nem vette ezt ilyen könnyen, és egyszerűen meg akart komolyan sérdődni rám. Hú, gondoltam, ennek fele sem tréfa, mert hiába mutatnék nekik egy olyan oldalt, amit lehet hogy eddig nem sokat láttak, ha megutálnak most, és kiakadnak rám, akkor azt azonnal tönkre is tettem. Ráadásul rájöttem, hogy ez a páciensekben is annyira mélyen benne van, hogy ha ők akarnak adni, akkor az nekik fontos, azt tényleg akarják, hálával és jószívvel, és nem extra kiadásként könyvelik el. Ezen el kellett gondolkodnom, mert ott volt egyrészt az én szépen és ideálisan felépített szűzies világom a hálapénzekről, másrészt pedig ott volt egy hálás, adni és megköszönni akaró ember gesztusa is, talán még a maga mélyen gyökerező hagyományaival, hogy márpedig ezt így kell megköszönni, márpedig nincs más eszköz a kezemben a hálám kifejezésére, és láttam, hogy ezek nem üres szokások voltak, hanem igenis, érzelmekkel teli és melyről jövő gesztusok. Nemcsak egy sértődés lett volna belőle, ahogy beígérték, de az addigi munkámhoz esetleg méltatlan elutasítás is, ami meg egy űrt hozott volna létre a kezdeti jó nővér-beteg kapcsolatban.

        Ekkor beadtam a derekamat, és elfogadtam. Innentől persze megint én éreztem magam rosszabbul, piszkosnak és korruptnak, de úgy látszik, a mérleg nyelve muszáj, hogy billegjen az ilyen szituációkban. Nem mondtam nekik, de soha nem tettem el a pénzt. Haza sem vittem. Az öltözőszekrényemben gyűjtögettem egy kimosott joghurtos dobozban. Aztán amikor úgy alakult, hogy elköltöztünk, és ezért el kellett jönnöm a kórházból, lementem a patikába és vettem az osztálynak belőle egy új vérnyomásmérőt, hiszen a régi már úgyis használhatatlan volt. Be is állítottam rögtön, ki is próbáltam a toxémiásokon, nehogy aztán másnap már rossz legyen, majd ráírtam az osztály nevét, visszatettem a dobozba és átadtam a főnővérnek. Hogy miből vettem, azt neki sem mondtam meg. Utána egy darabig azzal szórakoztattam magam, hogy kiszámoltam, vajon mennyi ideig kellene dolgoznom ahhoz, hogy kifesthessem volna a teakonyhát, hogy új mikrót vehessek bele, esetleg normális asztalt és székeket, hogy emberi körülmények között ehessenek a kismamák.

         
         

        Ő ugyan nem egy egészségügyis szent volt, mint a többi kolléga, a Kozma meg a Damján, meg a Rókus, viszont az ő napjáról van egy jó kis sztorim. Én azóta is ezzel szoktam megemlékezni róla:-)

        Történt egyszer, hogy vettem egy jó kis zöld parókát, vicccből meg heccből, és sok publikus dologra nem tudtam használni, mígnem elérkezett Szent Patrik napja. Az ír szent napjára az ország iránti tiszteletből feltétlenül valami zöld ruhadarabot kell ölteni aznap, viszont amiből nekem még egy egyszerű kendőm sincs. Hanem van egy zöld parókám! Nosza, rá is igazítottam a fejemre, és elindultam a kórházba dolgozni. A türkizkék műtősruhámban és a fűzöld parókában remekül mutattam, és kivétel nélkül mindenki megállított egy elismerő szóra a kórházban. A főnököm meg is jegyezte, hogy milyen jófej vagyok, és jó a humorom. Szóval ez még Amerikában volt, ahol normális beöltözni a Szent Patrik napjára. Nah, miután így megalapozódott a fenenagy jókedv, meg is kaptam a világ egyik legelviselhetetlenebb betegét az anyukájával együtt, aki simán túltett rajta. A lány valamiért nem tudott menni, nehezen mozdult, viszont cserébe jó nehéz volt, borzasztó természettel, s az én termetemmel egyedül nem is volt mozdítható, mindig segítséget kellett kérnem, viszont az anyja meg soha nem segített. Csak abban, hogy a lánya helyett ő hívott fel telefonon ha szükség volt rám. Azt viszont tízpercenként. Pisilni kell, meg kell fordulni, vizet akar inni, és minden olyan dologért, amit ő simán megtehetett volna. Nem is csak azért, mert az anyja, vagy mert lusta lennék, de volt még mellettük három másik betegem is, némelyik komolyabb indokokkal. Ő viszont csak ült az ablak mellett és onnan követte minden mozdulatomat. Ettől függetlenül mentem amíg bírtam, mosolyogtam amíg bírtam, de egy idő után volt képem megkérni a mamát, hogy ugyan segítsen már, és ne az ágy sarkából figyelje csak hogy szenvedek, erre teljesen besértődött. Sebaj gondoltam, akkor tartunk egy kis szünetet. Én elmentem ebédelni, és megkértem egy kollégámat, hogy helyettesítsen addig. Elmeséltem neki azt is, mire számíthat. Ilyet ebéd nélkül is szoktunk csinálni, ha valakinek elege van, mert túlhúzták, akkor a másikunk szívesen beugrik helyette, hogy addig kifújhassa magát. Ezt egyébként javaslom is a sok kiégés elleni programba, ha még nem szerepel a repertoárban. Élet-és józanészmentő lehet gyakorta.

        Szóval elmentem megmosakodni, levettem a parókát, amiről elfeledkeztünk ugye, de a nagy melóban háttérbe szorult, viszont ugyanammiatt bele is izzadt a fejem. Helyreraktam a hajamat, megebédeltem, és újult erővel mentem vissza és vettem vissza az energiavámpír beteget anyukástól. Úgy látszik, nekik is jót tett az ebédszünet, vagy csak a kollegina, mert mintha alapállásból indultunk volna. Gyorsan meg is kértek valamire, már nem emlékszem mi volt a feladat, de miközben csináltam, a mama bizalmasan elkezdett nekem panaszkodni a délelőtti zöldhajú nővérről, aki nem tetszett neki, és különben is, de most örül, mert én mennyivel jobb vagyok, és örül, hogy lecserélték, és hogy most én vagyok itt ahelyett. Ekkor megálltam a munkában, ránéztem, kicsit kérdőn, kicsit értetlenkedve, kicsit csodálkozva, hogy vajon hülyére vesz-e, vagy esetleg ő maga lenne, hm, hogyismondjam... De nem, ő csak bizalomgerjesztően mosolygott és folytatta a sztorit a gonosz zöld nővérkéről, a mostani jóval kontrasztban. Közben befejeztem amit bütyköltem (már rég nem emlékszem mi volt az, mert a döbbenet valahogy kitúrta a memóriámból), újra ránéztem, és azt mondtam neki: az a zöldhajú nővér én voltam. S míg a döbbent szemek értetlenül és bután meredtek rám, addig kisétáltam. A telefon nem is szólt többet aznap délután. Én persze a nővérállomásra igyekeztem vissza azon nyomban, hogy mindenkivel megoszthassam ezt a zizzenetet, ami azóta a Szent Patrik napi megemlékezés szerves része lett.

         

         

         

        Ülök a héven reggel hatkor. Álmos vagyok, éhes vagyok, és egy jó óra mire odaérek. Szerencsére a kezemben szorongatok egy termosz tejeskávét, bele is kortyolhatok. A táskámban még könyv is van, de ahogy az angol mondaná, "who am I kidding", reggel hatkor most tényleg olvasni fogok? Anno az egyetemen az első héten azt gondoltam, új életet kezdek. Nem vacsorázok, és majd reggel hatkor kelek, hogy futni menjek. Egyszer sikerült. És tényleg sikerült, felkeltem, futottam, zuhanyoztam, reggeliztem, jó időben ott voltam az órán, aztán onnantól egész nap olyan rosszul voltam, hogy megfogadtam, hogy mégsem kezdek új életet. Azért mindig optimista maradtam, és most is hiszek magamban, és mindig adok annyi esélyt, hogy még könyvet is vigyek a reggeli hatos hévre. Legalább a vállam erősödik, ha az agyam már nem fog. Reggel hatkor biztos nem. Jó egy óra, hogy odaérjek, és a kórház előtt finom pékség  van, reggeliző helységgel, erre hamar rászoktam. Pár perces napnyitó meditáció csendes nyammogással összekötve.

        Örömmel értem oda, és azzal a büszkeséggel, hogy lám, mégis dolgozhatok, itt is. Nem egy naív kislány vagyok, hanem egy elkötelezett nővér. Nekem tényleg ez a hivatásom, szeretem. Ugyanott, az előző egyetemen, immár ötödéves koromban több olyan hatás ért, amelyből tudtam, hogy valahol mégis az egészségügy lesz majd az igazi. Egy Albert Schweizer életrajz, és egy Philipp Roth regény kombója aztán az egekbe repített. Onnantól kezdve a kórház egy különleges hely lett számomra, és éreztem, hogy valami közös dolgunk még lesz egymással. De félre az ezoterikus romantikával, hiszen ez az első napom egy magyar állami kórházban, és már mehetek is ágyneműket pakolgatni és hajtogatni. Majd reggelit osztani. Ez eddig epic, mert ilyet még nem csináltam. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez olyan egyszerű, hiszen nem lehet ám akárhogy hajtogatni. Csakis egyféle módja van, a többi rossz. A reggelit sem lehet úgy, hogy beviszem a szobába, hanem akkurátusan szét kell választani a kenyereket, de gyorsan ám, mert rádszólnak, hogy lassú vagy, hogy még ennyit sem tudsz. Csak egy darab szalvéta hártyát adhatsz, mert nincs több, a kenyérből pedig maradjon nekünk is. És ne beszélgess közben a páciensekkel mert kinek van ilyesmire ideje. Nekem mondjuk lenne, de ez visszatérő napi motívum.

        Aztán ágyakat kell húzni, és meglepő módon ennek is csak egyféle létjogosultásga van. Hát legyen. A kollégák egyébként nagyon kedvesek, de a kérdéseimet nem nagyon értik. Talán azt sem, hogy miért vannak. De nem baj, végülis nekem kell beilleszkednem.

        Aztán végre kezdődik az igazi munka, megyünk gyógyszert osztani. Vagyis felmarkoljuk a szekrényből az adott vérnyomáscsökkentőt, algópirint, meg egyebeket, aztán akinek oda van írva a kórlapjára, annak a markába nyomunk belőle egyet. Ha meg injekció, azt még bent a nővérszobában felszívjuk, letört fejű üveg az asztalon hagy, majd később foglalkozunk vele, injekciók szintén felmarkol, kinek-kinek kioszt. Nah, ha ezt egy amerikai minőségbiztosító látná, azonnali végelgyengülésben a padlón találná magát. A kórházi dolgozók meg az utcán. Meg sem kérdezem, hogy vajon ennek miért nincs egy biztonságos rendszere.

        Aztán lehet a császárost kelteni, ahogy a kolleginák hívták az akciót. A császárosoknak amúgy van nevük is, de itt többnyire nem használják. A szobaszámot inkább, de ez is egy csak klisé a problémáim között. A császáros, vagy a négyes, na, így tudjuk kiről van szó, ha név után mennénk, még véletlenül eltévesztenénk az irányt meg a feladatot.

        Aki mellett dolgozom, megfog és azt mondja, gyere, nézd meg, _én_ hogyan csinálom. Ajjaj, ez megint gáz lesz, mert az egyik így csinálja, a másik úgy, akárcsak az ágyazást, és ebből mindig az a tipikus van sapkája - nincs sapkája zsákutca lesz, és sose lehet megfelelni. Egyébként személy szerint nem vagyok megelégedve az előadással, de lehet, hogy neki van igaza, nem kell elkényeztetni egy friss műtétest, oké, már félnapos is van, végülis, de nehogy már hozzászokjon, vagy azt érezze, hogy valami különlegeset hozott létre, és ezért jár a különleges bánásmód, de erről még sokat tudnék írni, fogok is. Egy szó mint száz, nem vádolhatom meg azzal, hogy kesztyűs kézzel bánna az új anyukával, már csak azért sem, mert nem használnak kesztyűt, ami nálam szintén red flag, és igen, ilyenből is sok sztorim van, és sokszor konfliktus helyzetet teremtett az, hogy én úgy dolgoztam, ahogy kint megszoktam, vagyis azoknak az emberi és professzionális normáknak megfelelően, ahogy azt tőlünk elvárták, és ahogy azt mi is magunktól szintén elvártuk. Kesztyű alap. Magam miatt is és a másik miatt is, akkor is, ha kezet mosok állandóan. Kopogás a szobaajtón, mielőtt belépek alap, s ha jobban belegondolunk, ennek nem is a kórházi protokollhoz, hanem alapvető emberi udvariassághoz van inkább köze. 

        -Te ne kopogj már! - szól rám ő is, meg aztán majd több másik is. A betegeket is meglepi, tény, mert ők megszokták már, hogy bárki bármikor rájuk nyithat, legyen az orvos, nővér, takarító, vagy látogató. Még akkor is, amikor éppen a "császáros" intim testrészeit mosom. És úgy tűnik, mintha ez tényleg csak egyedül engem zavarna. Igyekszem mindenben megfelelni az új helyemen, de ilyesmiből sajnos nem tudok engedni. Kopogok továbbra is. A kesztyűt pedig eleinte vittem, de aztán a rendes kis gazdaságis nővér rendelt nekem egy doboz latexmenteset, és minden héten a zsebembe dugott belőle néhányat, hogy legyen kesztyűm. Én pedig ezt nagyon is értékeltem. 

        És örültem, hogy megértem ezt a napot, hogy végre újra kórházban, újra nővérként (illetve majdnem), újra betegek között lehettem, és szívesen csináltam aznap is és a továbbiakban is bármit, amire szükség volt, meg amit tudtam. 

         

         

         

        Nehogy azt higgye valaki, hogyha önkéntesként dolgozna a kórházban, akkor annyiból áll a jelentkezés, hogy jajdejó, fáradjon be aztán jöjjön amikor csak akar. (Én azt hittem.) Komoly szűrője van ennek is, temérdek papírmunkával, laborvizsgálatokkal és munkaalkalmasságival és munkaügyi előadással. És jó, is hogy ez így van, csak azért mert nem kap fizetést, még feleljen is meg az illető minden területen, simán egyetértek ezzel. Csak kicsit túl van bonyolítva.

        Próbáltam volna önkéntes csoportot is szervezni, akik betegeket látogatnának (iksz szervezet keretén belül), de ezt sem lehet olyan egyszerűen. Az alapvető probléma az, hogy -gondolom nem is ok nélkül- félnek a visszaélésektől, attól, hogy valaki nem is annyira a betegek, mint inkább a kórházban elérhető gyógyszerek közelében szeretne inkább lenni. Nem is nagyon hiszik el egy egyébként egészséges fiatalnak, hogy jót tenni menne a kórházba. Azt hiszem, az önkéntes munka kultúrájának még várnia kell párszáz évet, mire kivirágozhat. Viszont azok a virágok is csak egy aprócska rügyből fakadnak először, valahol el kell kezdeni. Kedvencem az a Teréz anyának tulajdonított mondás, amit egy nagy humanitárius konferencián mondott vala egyszer Indiában a jelenlevő politikusoknak, papoknak és emberi jogi aktivistáknak, mikor beszéltetni akarták, miszerint hogy ők csak nyugodtan tanácskozzanak, beszéljenek, váltsák meg a világot ott a konferenciateremben, de ha nem bánják, addig ő menne vissza az utcára a gyerekekhez. Nah, így vagyok ezzel én is, már bocsánat az összehasonlításért. És tudom, hogy vannak még sokan mások is (ezt nemcsak úgy mondom, hogy kicsit enyhítsem az érdemeimet, tényleg tudom, pl az a gimis lány, Nina, aki elsősegély tanfolyamokat szervez csak úgy, mert jónak tartja. Kudos.)

        Így aztán egyedül maradtam, a csoport híján, és önkénteskedek én. És hogy miért is jó nekem ez? Sokan kérdezték már és csodálkoztak rajta, ezért döntöttem úgy, hogy leírom.

        Egyrészt, a családi jövedelmünkből meg tudunk élni. Bérelünk egy kb száz négyzetméteres átlagos, illetve inkább felújításra szoruló házat, négyen lakunk benne. Vettünk egy tíz éves, de teljesen rendben lévő (és amúgy középkategóriás, családi) autót. Szóval nincs luxus, nem otthon unatkozó, jótékonykodó feleség vagyok, de megélünk rendesen, s amit ezért a munkáért kapnék, az több kárt okozna, mint használna. Nem akartam főállásban, heti negyven órát dolgozni, mert még jónéhány más érdekes dolgot is csinálok emellett, és ahhoz is kell az idő meg az energia. Félállás viszont nincsen. Nem dolgozhatnék rendesen heti húsz órában. Őrület egyébként. Nem bánom én sem az éjszakai műszakot, sem a hétvégét, de a heti negyven sok lenne a többi mellett. Önkéntesként viszont én mondom meg, mennyi időt szánok rá, és kb mikor tudok jönni. Ezt persze előre meg kell mondani és be is tartani, de legalább rajtam múlik.

        Azért is önként, mert így nem függök senkitől és semmitől. Persze van kismillió szabály a kórházban amit be kell tartanom, de ez egyrészt nem is esik nehezemre, másrészt meg nem ebben áll a függés. Volt olyan időszak az életemben, amikor az önjelölt és a hivatalos főnökömtől is folyamatosan azt hallottam, hogy amíg tőlünk kapod a fizetésedet, addig azt csinálod, amit mondunk... A fizetésem negyvenezer forint volt. Nem is tartott sokáig. A munkahely sem:-)

        Szóval így véletlenül sem mondhatja senki, hogy a pénzért csinálom. Amerikában, bevallom őszintén, volt extra műszak, amit konkrétan a pénzért vállaltam és semmi másért, igaz ott nem hányták a szememre, mert az normális szemlélet, hogy a munkát megfizetjük, az extra munkát meg még inkább. Olyan is előfordult, hogy a karácsony napi műszakra kerestek embert, és az órabérem két és félszeresét ajánlották fel, ha bemegyek. Tartottam a telefont a kezemben, nagy volt a kísértés,  de aztán ránéztem a két óvodás gyerekemre, és eszembe jutott, hogy tavaly is nélkülem töltötték a karácsonyt, így nemet mondtam.)

        Egy idő után elmondtam a kollégáimnak is, hogy önkéntesként vagyok itt, onnantól nagyjából meg is szűnt a fúrás, és a kihasználás, viszont cserébe totál debilnek néztek.

        Meg aztán ez jót tett a lelkemnek is. Csináltam valami értelmeset, azért mert szerettem volna. Jó kapcsolatom volt a páciensekkel, és örültem, ha miattam jobban alakult az ottlétük. Ez egy olyan különleges élmény, amit nehéz kifejezni, és azáltal, hogy én megteszek valakinek valamit, ami egyébként nem is az exkluzív, hanem az alap lenne, csak nincsenek igazán hozzászokva, azáltal sokkal jobban érzem magam. Megtapasztaltam, milyen hamar fel lehet adni az emberséget, csak azért mert alig látjuk, és alig kapjuk meg. Jó volt ez ellen küzdeni ilyen módon és mégis talpon maradni és tükörbe nézni.

        A kinti munkám is nagyon hiányzott már a pár hónap "pihengetés" és a féléves kilincselés után, és egyszerűen jólesett, hogy végre újra az lehetek, aki vagyok: egy nővér a kórházban, akinek az a hivatása, hogy ápolja a betegeit. És aki része a gyógyulásuknak. Féltem attól is, hogy visszaesek szakmailag, ha nem csinálhatok semmit, így legalább a szintentartás biztosítva volt. Örültem volna a fejlődésnek is, és végülis volt az is, csak másképpen, mint eredetileg gondoltam.

        Nem, nem önmegvalósítás ez (még), inkább egyszerűen csak igyekszem értelmesen kihasználni ezt az időt, amíg itt vagyunk. Sőt, bevallom, hiányzott már az írás is, és úgy gondoltam, hogy így majd tuti lesz téma!

         

         

         

        A sok vérvételes, pisitesztes, kakitesztes és hasonló papírok miatt be kellett ugranom még a körzetihez is valamiért. Fél egytől rendelt, de nagyjából 25-en ültek a váróban, mikor beértem. Már megtanultam, hogy se időpont, se sorszám, se semmi, csak találomra meg kell szólítani valakit, és megkérdezni jó hangosan, hogy ki az utolsó, és akkor a célszemélyt kell majd figyelemmel tartani a továbbiakban. Én azonban véletlenül azt kérdeztem, hogy "mindenki idevár?" mert nem számítottam ekkora tömegre, de a tömeg egybehangzó igennel felelt. Majd visszajövök később, ez várhat is, és kb öt perc alatt megvan.

        Négyre visszamentem, az orvos fél ötig rendel, gondoltam, ez még teljesen korrekt. Ráadásul éppen nem volt senki. Elmondtam, mi járatban vagyok, elkezdte a papírrengeteget kitölteni, megírni, elmagyarázni, hogy mit hova, mikor és hogyan, mialatt a nővérke vagy asszisztens kinézett a folyosóra és magából kikelve jött vissza:

        -Ezt nem hiszem el! Az előbb még üres volt a folyosó, most meg nyolcan ülnek ott kint! Mindenki négyre jött! Mit képzelnek ezek?

        Teljesen felhúzta magát. Az orvost is aztán, akit még a lánya is hívogatott közben, hogy mikor ér már haza, és vigye el edzésre. Hirtelen nagy kavalkád kerekedett: a doki lecsapta a telefont, behívtak egy vérző lábú nénit kötözésre, akinek a látványától a gyerekeim bolondultak meg (igen velem voltak, mert hova tettem volna őket, épp suliból jöttek haza). A nővérke kötözött, sápítozott, a doki kiment, felmérte a terepet, a néni csodálkozott, hogy mennyire vérzik, de ő nem mert hozzányúlni, a gyerekek végre visszaültek a székbe, de ők is hangosan csodálkoztak, hogy mennyire vérzik a néni, és miért és ki tette ezt vele, és most mi lesz, a doki visszajött, hogy akkor mindent értek-e, én pedig értettem, már ami a papírokat illeti, ezt a fejvesztést viszont a legkevésbé sem.

        De csak annyit gondoltam, hogyha én orvos lennék, és fél ötig rendelnék, akkor úgy tervezném a napomat (ha nem kezdő orvos lennék, akkor már csak tapasztalatból is, ha meg kezdő, akkor meg azért), hogy alapból öt-fél hatig úgyis ott maradnék. Az emberek úgyis várnak. Ha mégsem, akkor rövidült a hátralevő idő, de tegyük fel, hogy egy fél órát tényleg alapból ráhúznék, már így tervezném a napomat. A nyolcból egy ember már bent volt (persze nálam ez is kicsapta a biztosítékot, hogy miért nem egyesével), és kötözték, de csak számoljuk bele. Mindenkire jutna hét és fél percem. Ebből van, akinek csak recept kell, van, akinek igazolás. Kettőnek biztos, nekik elég ennek a fele is, és akkor még azt is megkérdeztem, hogy érzik magukat. A többire kilenc percem maradt így. Kilenc perc alatt egy éppen megfázott, köhögős vagy influenzás embert is el lehet látni. Ennyi idő alatt egy vérző sebet is be lehet kötözni. Tegyük fel, hogy nem jön már más, nyugodt vagyok, öt órában gondolkodom, nem fél ötben, türelmes vagyok, és így oda tudok figyelni mindenkire külön külön, tudok a munkámra koncentrálni és még az asszisztensemtől is megkérdezném, hogy képes-e lenyugodni magától, vagy bedobjak-e egy pár perces relaxációs és stresszoldó gyakorlatot, mert talán még az is belefér, hogy minden más beleférhessen.

        Nem kétlem, hogy sokan mégis maradnak félórákat, sőt, akár egy órát is a hivatalos rendelési idő után. De az már nem mindegy, hogy hogyan. Idegesen, kapkodva, vagy már eleve rászánva azt az extra félórát, ha másért nem is, azért, hogy ő maga ne kezdjen el idegeskedni és stresszelni már négykor. (Ez a Kis Herceg inverze: ötkör hazamehetek, de én már négykor elkezdek idegeskedni...) Egyébként én még kilenc percnél többet soha nem töltöttem egy rendelőben. 

        Nem akarok okoskodni, és láttam, hogy tényleg volt sok dolog, és sok stresszelő körülmény. De akik kint ülnek, megvárnak. A telefont ki lehet kapcsolni. Az időt meg lehet tervezni. Ha másképp nem is, annyira biztosan, hogy aki itt ül most velem szemben, csakis azzal fogom tölteni a kilenc percet, csak rá koncentrálok, és nem ezer más dolgora, és akkor még elég is lehet. Ha már ketten vannak benn, meg kell osztani a figyelmet, rohani kell, és a hibázás vagy összekeverés esélyei is duplázódnak. Az én munkaidőm anno 12 óra volt. Sokszor lett belőle 16, amikor valaki beteg lett az utolsó pillanatban, és nem tudott bejönnni. Sokszor volt 14 is, amikor előre kiszámíthatatlan helyzetek adódtak, és nem léphettem le. Sokszor volt 13 is, amikor nem volt időm napközben dokumentálni és ezt utólag, a műszak végén kellett pótolnom. De ilyenkor azt a napot már úgyis erre szántam.

        Voltak nekem is kollégáim, akik ilyenkor csapkodtak, hisztiztek, vagy otthon a családnak szidták el a rendszert az ilyen elvesztegetett plusz percekért, vagy félórákért. Nem mondom, hogy engem soha semmi nem hozott ki a sodromból, de ez konkrétan nem. Számomra ez nem időpocsékolás volt, késés, túlórázás, hanem a munkám része. Ha valaki hét előtt húsz perccel kezd el szülni, nem hagyom ott, hogy csókolom, lejárt a munkaidőm. Vannak ilyen állások, amik ezzel járnak. Hogy hogy lehet ezt a problémát kezelni, megoldani? Szerintem a hozzáállással. Nemcsak mások miatt, hanem magunk miatt is. A különbséget meg például vérnyomásban lehet mérni. Vércukorban is. Meg koleszterinben. És talán kilókban is. De még a lelki dimenzió se maradjon háttérben. 

         

         


        Az interjú után viszont csoda történt. Amikor megszületett a döntés, onnantól megváltozott a hozzáállás is. Odatartoztam, közéjük. Megdícsérték a ruhámat meg a színösszeállítást. Elintézték, hogy azonnal bekerülhessek a tüdőröngtenre, és ne kelljen heteket várni. Megíratták egy rezidenssel a szükséges laborvizsgálatokat, a lányok pedig, ahogy hívták őket, az osztályról azonnal vért vettek, én magam pedig vihettem is le a laborba. Székletvizsgálat is kellett az újszülöttek miatt, amit persze otthonról kellett intézni, majd postára adni. Sosem felejtem el a szegény postás kislány arcát, amint felismerve a kis kartondobozt, nejlonzacskóba dugta a kezét ahhoz, hogy átvegye. Jól becsomagoltam, vígasztaltam.

        Az összes vérvétel, vizeletvizsgálat és röngten eredmény készen volt másnapra. Innen üzenem mindenkinek, hogyha nem szeretne hónapokat várni különböző vizsgálatok, tesztek, szűrések időpontjaira, akkor egyszerűen csak jelentkezzen be az illető egészségügyi intézménybe dolgozni. Igaz, hogy van előtte egy megalázó kérdésfelelek játék, de ha kibírta, akkor az azonnali bejutás garantált mindenehova. A procedúra alatt pedig összeismerkedtem a leendő kollégákkal.

        Ezek után el kellett mennem egy munkavédelmi előadásra. Nagy nehezen megtaláltam a helyszínt, ami egy nővérszálló társalgója volt. Rajtam kívül még egy ember volt ott, próbáltam a külseje és öltözéke alapján találgatni, hogy vajon miféle pozícióra jöhetett, nem szavaztam neki sok bizalmat, talán takarító néni lehet, gondoltam, de tévedtem, mert dr akárkiként és anaszteziológusként írta alá a jelenléti ívet. Nem tudom, lehet, hogy csak az én fejemben él ez az elképzelés, hogy egy ilyen komoly egészségügyi szakember nézzen is már ki úgy, ahogy ez bizalomgerjesztő lenne, de erről lesz még poszt, mert ez a jelenség mindenhol elkísért. Az előadó néni monoton hangon darálta a mondanivalóját, és halkan is, vigyáztam, hogy el ne aludjak. A doktor takarítónéni viszont fegyelmezetten és mozdulatlanul hallgatta. A kérdéseknél nem kérdezett, én viszont igen, de sajnos a néni nem értette a kérdéseimet, pedig azok csak olyanok voltak, hogy kötelező-e a fehér cipő, vagy lehet-e színes is.

        Aztán jött a munkaalkalmassági. Ezt azóta sem értem, hogy igazából mit takar, azon kívül, hogy két teljes napot elvesztegettem rá. Az elsőt azért mert késtem öt percet, és akkor már a kutyát sem érdekeltem, még akkor sem, ha a parkolás miatt volt.  És mentségemre legyen mondva, nem tudtam, mikor vannak nyitva, azt hittem, délelőtt bármikor jó lesz. Tényleg nem vette észre senki, hogy nagyjából elmúlt már az a világ amikor mindenki egységesen hajnali ötkör kelt az állatokhoz? A másodikat meg azért mert újra be kellett mennem. Akkor viszont meg a másik fél nem volt ott. Kiszaladt egy pillanatra.... Jó negyven percre, de ez ugye így teljesen rendben van. Nem egyedül vártam, többen is voltunk, egy idősebb néni, akiről aztán kiderült, hogy rossz helyen várt, pedig az elmúlt negyven perc alatt talán végezhetett is volna a jó helyen, valamint egy kolléga, akinek viszont sürgősen kellett volna egy papír, amiért csak gyorsan leszaladt. Én nem siettem, gondoltam hogy ezt a napot már úgyis erre szántam, legrosszabb esetben majd írok róla egy elmarasztaló bejegyzést, hehe, könyv meg volt nálam egyébként is. A kollegina viszont nem bírta tovább és kifakadt. Hogy hol van már? És hogy képzeli hogy csak így lelép? És egyáltalán, az ajtón egy számon kívül semmi nincs, se név, se telefon, csak a rendelési idő, ami meg éppen most volt. Hát nem is tudom, ki ez? Kit tisztelhetek benne? - háborgott. - Kit jelenthetek fel ezért? Kit küldhetek el a pi..ba??? Szórakoztatott, pedig igaza volt. De mire az emberünk visszatért, már eleget ventillált, és így csak csendben morogva bement, megkapta a papírját és elrohant. Én ilyenkor nem szeretek olajat önteni a tűzre, részemről nincs is miért, meg hát foglalkozási ártalom is, hogy ilyenkor bólogatva végighallgatom a pácienst, ha úgy látom, hogy esélyes, akkor próbálom a pozítív felé billenteni, ha nem, akkor csak marad ez a jól bevált kis amerikai terapeutikus kommunikáció, amelyben értőn hallgatok:-)) Végre bemehettem, vittem magammal a nyomtatványboltból a frissen beszerzett egészségügyi könyvecskémet (még ekkora baromságot!!!), ő szépen kitöltögette, aztán alkalmasnak nyilvánított.

        A következő héten meg már kezdhettem is az önmegvalósítást.

         

        Aztán az egyik mégiscsak felhívott. Hogy na menjek, majd megbeszélünk valamit. És felhívott egy kedves ismerősőm is, hogy ő beajánlott ugyanide, a főigazgatónak és az ápolási igazgatónak, és odaadta nekik az önéletrajzomat a saját ajánlásával, úgyhogy ne lepődjek meg, ha hívnak. Nem azon lepődtem meg, hanem azon, hogy ez csak így sikerült? Egy nyomorult ágyazási szakmunkás pozícióba is tényleg protekcióval kellett bejutnom?? A nővérek ne sértődjenek meg, azon ahogy fogalmazok, az nem az ő munkájukat minősíti, hanem valóban a pozíciómat írja le, ugyanis (és most kissé előreszaladok) nem ám nővérke státuszba vettek fel, hanem segédápolónak. De erről majd még sokat mesélek. Igaz, ez a bürokrácia miatt is van, mert amíg nem honosítom a diplomámat, addig ne is álmodjak másról. Nem honosítok egyelőre, először kipróbálom, mire jutnék vele, úgy döntöttem. Jó lesz ez így. Egy egyesült államok-beli elitegyetemen szerzett nővéri diplomával segédápolóskodok kicsit itt Kelet-Európában. Király. Kalandra fel.

        Az első kaland rögtön az interjú volt. Bementem az ápolási osztályra, interjúra öltözve, kezemben a papírjaimmal. Eltartott egy darabig, míg rájöttek, mit akarok, ki vagyok, pontosabban, kinek a kije, ugye, és kitalálták, hogy akkor ki is ér rá beszélni velem. Amikor végre ez megtörtént, leültünk. Az ad hoc háerres a képembe tolta a százaségőt, és rikácsolva feltette a kérdéseket, amiket ugyanazzal a levegővel meg is válaszolt, hozzátéve olyasmiket, hogy ez Amerikában sincs másképpen, ha jól tudja. Nem tudtam megerősíteni se, megcáfolni se, mert a döbbenettől még nem tértem teljesen magamhoz, és inkább hagytam, hogy a néhány korábbi, nem magyarországi állásinterjúimról beszűrődjenek a már-már homályossá fakult, de most egyre tisztuló képek, ahol a HR-es vagy a főnővér mosolygott, innivalóval kínált, csak azt kérdezte, ami a tárgyhoz tartozik, érdeklődő arckifejezéssel végighallgatott, és még ő köszönte meg a drága időmet. Ezzel a kis vizuális terápiával és hepi plésszel normalizáltam a légzésemet  és ugyan elkerültem egy adag hiperventillációt, azonban lett egy kis honvágyam, és kaptam is egy kisebb kultúrális sokkot újfent, azonmód. Mert ennek a nőnek fogalma se volt, mit kezdjen velem, viszont azt se hagyta, hogy én mondjam el. Aztán elviharzott, hogy ezt meg kell, hogy beszélje a főnökével. Vajon mit, gondoltam, és összepakoltam az irataimat, meg a táskámat, hogy akkor közben én ezt köszönöm, de mégsem...

        Aztán eszembe jutott valahogy mindaz, amit addig hallottam már az ismerőseimtől, mármint hogy mire készüljek, és amiket már megtapasztaltam az utakon és az üzletekben is, valamint a kaland, amire vágytam, így visszaereszkedtem a székbe, és megvártam, mire jutnak. Együtt jöttek vissza, hogy nem értik igazából mit akarok, meg azt sem, hogy ők mit tudnának kezdeni velem, de hogy akkor nekem mi is az elképzelésem? És akkor elhallgattak. Annyira, hogy volt időm kinyitni a számat, és elmondani nekik, hogy mi járatban vagyok. Hogy itt szeretnék dolgozni. Akármelyik osztályon, ahol szükségük van valami extra munkaerőre. Hogy ugyan leginkább a szülészet és nőgyógyászat a témám, de bármit megcsinálok. És hogy nem kerül semmibe nekik, mert önkéntesként gondoltam, és akkor kevesebb bajunk lesz egymással. Ami az önéletrajzomon van, az vagyok, becsszóra, és azt csináltam. Eddig még mindenhol elhitték. Itt van amúgy a nővérkés igazolványom is, igaz, nem magyarul, de rajta van, a nurse meg azt jelenti hogy nővér. Meg ápolót is jelent.

        Akkor megint elmentek és megértekezték a dolgot. Aztán behívatott a főnökasszony, és azt mondta, hogy nézzem, hát ez így végülis lehetséges, de ne ő mondja meg, hanem menjek fel a szülészetre, keressem meg a főnővért, és mutogassam neki ezeket a papírokat, végülis ő szakember és érteni fogja mi van odaírva, és ha neki kellek, akkor üsse kő, maradhatok. Még oda is telefonált a főnővérnek, hogy ne menjek hiába, ezt pirospontoztam is, és akkor mehettem. Szerencsére a főnővér teljesen más volt. Beültetett a legszebb üres szülőszobába, megmutogatott minden érdekességet rajta, elolvasta az önéletrajzomat és ilyeneket mondott, hogy hát úristen, itt unatkozni fogsz, aztán értelmes dolgokat kérdezett arról, hogy milyen volt ott kint a munka, és érdeklődve hallgatta a válaszaimat, majd mesélt arról, hogy itt milyen. Az előző párossal ellentétben rendkívül gyorsan felmérte a helyzetet, hogy hohó, idejön valaki csak úgy melózni, mert ehhez ért és ezt akarja, hát az nekünk miért ne lenne már királyság? Szóval ő hamar rábólintott a helyzetre, aztán beszélgettünk még egy kicsit és körbevezetett az osztályon. Elmondta, hogy nagyjából negyven ágyas a részleg, erre van két nővér. Haha, nekem átlag négy betegem volt egy nap, mondtam. És akkor mit csináltál egész nap? - kérdezte őszinte csodálkozással, de aztán felsoroltam mindazt, amit itt tuti nem csinálhatok majd. Unatkozni fogsz, sóhajtott. De engem ez akkor sem érdekelt most, ha sejtettem is, hogy igaza lesz, mert végre ott voltam, ahova tartozom.

        Csatát nyerve téptem fel az ápolási igazgató ajtaját, aki onnantól a kezébe is vette az ügyemet és már tudta, mert közben a főnővér is visszatelefonált neki, hogy áll az alku. Heti három napot vállaltam be, nekik inkább a délelőttre kellettem, így aztán hamarosan minden hétfő-kedd-szerdát reggel héttől délután háromig végre munkával tölthetek. A hamarosan persze itt csak egy írói fordulat, mert minden vizsgálatnak és papírhalmaz beszerzésének még előbb eleget kellett tennem, de már látni véltem a fényt az alagút végén. Végülis féléve próbálkozom, és most végre önkéntes  ágyazási segédmunkás lehetek! 

         



        Nem könnyű velük. Csak sóvárgok utánuk, szemezgetek velük, találkoznék, sőt kapcsolatba is lépnék legyalább az egyikükkel, ők meg rám se néznek. Az Imre legalább megmondta, hogy neki kevés vagyok, de a János szóba sem áll velem.  Ferenc fenn hordja az orrát (a hegyen), Rókus pedig elérhetetlen. Sándorral már egyszer volt dolgom, de adnék neki még egy esélyt. Lászlóval pedig már olyan messze vagyunk egymástól...

        Hát így állok. A randiblog sztorijai is kismiska ahhoz képest, ahogy én ezekkel a pasikkal próbálkozom. Illetve a pasinevű kórházakkal. De már tényleg úgy érzem magam mint egy eszeveszett tinilány, aki már bármelyikkel is, de hadd menjen végre.

        Nem azért bíztam magamban mert olyan nagyképű lennék, bár igen, van kellő önbizalmam. Se nem azért mert naivan azt reméltem volna, hogy kapva kapnak majd egy amerikai nővérke után. Egyszerűen azért nem számítottam ennyi várakozásra, kilincselére, kunyerálásra és elutasításra, mert még a csapból is a szegény, fogyó, sőt, utolsókat rúgó egészségügy helyzete folyik, a kórházat, pályát, országot elhagyó egészségügyi dolgozókról, a sóhajok és kétségbeesett segélykiáltások, hogy mi lesz a betegekkel hamarosan és azt gondoltam, ha másért nem is, ezért majd megörülnek mindenkinek, aki műtősruhában kopogtat az ajtajukon, hogy hahó, szívesen csinálnék itt valamit.

        Aztán egyszercsak az egyik pasi végre felhívott. Nem mondhatom meg, melyik, mert sokat fogok még írni róla, és nem akarom nevesíteni, mert a tapaszatalataim végülis akárhol nagyjából ugyanilyenek lettek volna. Úgy is mondhatnám stílszerűen, hogy minden pasi egyforma! :-D

         



        Pasik


         

          Ez ugyan saját sztori, de az itteni élménybeszámolók közé simán belefér. Mielőtt hazajöttem, még elmentem egy utolsó laborba, ahol a TSH-m 2.7 volt, amit gyorsan elfaxoltam az endó dokinak egy highfive-os megyjegyzéssel az érték mellett, és azóta is frankón elvagyok a 75 mikrogrammos Synthroiddal. A barátnőm féltó buzgósága szinte azonnalra beszervezett nekem egy kontroll viszgálatot egy magánrendelőbe, de aztán az elmaradt, s mivel tünet és panaszmentes voltam, el is feledkeztem az egészről.
              Januárban viszont már gondoltam, hogy nem ártana egy újabb labor. Az új helyen, ahol most itt lakom, megkerestem a körzeti orvost, aki nagyon rendes volt, odafigyelt arra amit mondok, normális hangvételben meg lehetett vele beszélni mindent. Ő aztán elküldött laborba is, és ultrahangra is. A laborba már másnap mehettem, az ultrahangra két hónappal később volt csak időpont. Ebben az esetben ez nem zavart, mert tudtam, hogy nagy újság úgysem lesz, hiszen csak kontroll, viszont ha ez rögtön az első diagnózis után történik így, biztosan sikítófrászt kapok, és inkább kifizettem volna valami privát UH árát. Nem is értem, hogy ez hogy lehet normális, hogy egy ilyen vizsgálatra, ami sokszor akár élet-halál kérdés is lehet, egyszerűen nem lehet reális időn belül bekerülni.
         
            A vérvétel is megért egy misét, kezdődött például a jó öreg "éhgyomor" témakörrel. Miért reggeliztem? Amikor tudtam, hogy vérvételre jövök? Hát először is mert éhes voltam, másodszor pedig mi köze is van a pajzsmirigy értékeknek a kajáláshoz? A laboros csaj csak nem tágított, és kiakadt azon hogy visszadumáltam, pedig én csak egyetlen racionális érvre vártam, de az nem volt. Dehát itt cukrot is kell nézni. Na igen, a dokinéni kicsit túlbuzgó volt, írt egy glukóz tesztet is, de sebaj, mondtam, hogy nincs cukorproblémám, az csak úgy extrának lett odaírva, egyébként meg épp egy órája reggeliztem, annak is megvan a maga normális értéke, hogy evés után mikor mennyinek kell lenni, majd viszonyítunk. Ezt lehet, hogy kínaiul mondtam véletlenül, legalábbis a laboros tekintetéből úgy tűnt. Akkor visszaváltottam magyarra, és azt mondtam, hogy csak a pajzsmirigy érdekel igazából. Ekkor ő feladta, és inkább nekikészült a vérvételnek. Leszámítva, hogy itt (vidéki kis kórház az agglomerációban) semmiféle véres és egyéb tesdnedves akcióhoz nem ismerik a gumikesztyű használatát, elég jól csinálta. A kesztyű miatt inkább nem is szóltam, mert akkor meg jött volna a téma bonyolítása, hogy latex-allergiám van, és ki tudja, van-e nem latexes kesztyű, akkor inkább ne használjon semmit.
              Az eredményért másnap visszamehettem, sőt ez egy opció volt, amiben én választhattam, hogy vagy megyek érte, vagy átküldik a dokinak. Annak idején bele se pillanthattam ilyesmibe, hiszen nem rám tartozott, csak rólam szólt, úgyhogy ezt a hatalmas lépést örömmel kihasználtam, és mentem érte.
         
           Az ultrahangért pedig pontosan két hónap múlva. Gondosan bejelentkeztem a recepción, hiszen anélkül nem is létezem, aztán átmentem egy másik épület másik ajtajához, ahol egy 1x1 négyzetméternyi váróhelységben várakoztam. (szintén vidék, szintén fővárosi agglomeráció, máshol) Még szerencse, hogy nem két hónapja jöttem, gondoltam, mert most plusz húsz fok volt, és nyitva lehetett az ajtó, így nem fulladtam meg. Akkor bejött egy bácsi is, beszélgetni kezdünk, meg is kérdeztem, bejelentkezett-e a recepción, nehogy nekem várjon itt egy órát, aztán kezdhesse előlról az egész sorrakerülési procedúrát. Megköszönte és elment bejelentkezni.
        Közben valaki kinyitotta a rendelő ajtaját, és kiszólt: "A koponyás!" Erről a fajta hozzáállásról, amikor a pácienst nem a nevén, hanem a betegségén szólítják, már sokszor beszéltünk, fejcsóváltunk és gyúnyolódtunk, most mégis váratlanul ért, hogy ez tényleg van, így és ilyen formában. A koponyás. Hihetetlen. Annyira, hogy hangosan elnevettem magam, miközben el is ismételtem: A koponyás. A koponyás odament a papírért, mi meg a közben visszaérkezett bácsival megbeszéltük, hogy melyikünket hogy fogják majd behívni. Ekkor kiderült, hogy a bácsinak nem is az ultrahangos négyzetméterben kellett volna állnia, hanem a röngtennél, úgyhogy a nevetésből hamar szitkozódás lett, majd elment megkeresni a röngtent.
             
             Nálunk kint az ilyen helyeken van egy orientáló ember, aki odamegy a belépő, zavartan keresgélő, papírjait szorongató emberhez, megkérdi miért jött, és útbaigazítja. (Persze tudom, hogy ezt a magyar haggyonengembékén, mitakareztőlem virtus gyomra nem venné be olyan könnyen.)
          Nah, bekerültem, és a barátságtalan UH technikus monoton utasításait (lefekszik, leteszi a kezét, stb) követve kérdezgettem, hogy na, mit lát, milyen a pajzsmirigyem. Meglepődött, hogy minek kérdezek, ennek megfelelően is válaszolt: milyen lenne, kicsi. Hm. És? Nincs rajta semmi? Már csak azért kérdeztem, hogy beszéltessem:-) Mi lenne? Nincs, morgott tovább. Feladtam. Pár perc alatt vége volt, a kommunikáció bajnoka megírta a papírt, kezembe nyomta. Kifelé végigolvastam, és az egyetlen dolog, amin ledöbbentem, hogy Dr X. Y.-nak írta alá. Először azt is gondoltam, talán a doki nevében írja, de nem, ő maga volt a doki. Akit az UH tech-nek gondoltam, és ezért elnéztem neki, hogy mogorva, modortalan, képtelen a pácienssel érdembeli beszélgetést folytatni, elmondani neki mit csinál és miért, mit lát, és arról mit gondol, és csak annyira telik tőle, mint a nyolcvanas évekbeli híres tüdőszűrési akciók kommunikációs szakembereitől: a belégzikbenntartjanemmozdul szószerkezetek robothangon való ismétlése. 

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 137362 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések