• Lélekhangok
        gvali blogja

        Élni, vagy túlélni...

        Kezdetben leveleket írtam hozzá, később verseket. Örökre velem marad, ma már tudom...

        Túléltem, immár kilenc éve, hogy elveszítettem életem egyik csodáját...

        Ma már újra élek. Tudom, érzem a különbséget az élet és a túlélés között...

        Azóta lélekhangokra figyelek - benső hangjaimra, s ha megszólítanak, leírom őket, és elmondom másoknak is: élni szép, bármily nehéz...

         

        Levél a végtelenbe?

        Drága Kisfiam!

         

        Csodáival akkor is ? mint mindig - elbűvölt, elvarázsolt minket a nyár. Körülöttünk a magát már-már buján kínáló természet, a perzselő napsütés, a hívogató kék ég kergetőző felhőgyerekeivel, mind-mind a végtelen élet ígéretét árasztotta a mosolygó, napbarnított emberekre. Most mind boldognak látszott, gondjaik borúját incselkedve röpítették messzire a kacagó szélfiak. Boldog voltam én is, hiszen Te, Fiam, - ahogy naponta, lelkendezve mesélted telefonon - életed legszebb nyarát töltötted Emikéddel Korfun, a szerelmesek öblénél. ?Ezt látnod kell!?- mondtad túláradó örömmel közös életünk utolsó mondatát? Boldogságodtól elérzékenyültem, pedig akkor még nem tudhattam: soha többé nem látjuk egymást, soha többé nem lesz már szép nekünk a nyár.

        Másnap kora-este Apáddal egy esküvőn ültünk éppen, Orsi húgod meg egy másikon.  S valahogy szomorkássá sikeredett az a szombati nap. Szomorú emléket idézett egy dal a rádióban: üzenet érkezett a csillagok közül egy égi vándortól, akit szerettünk, és már örökre eltávozott. Az esküvőn meg - akkor még nem értettem, miért - szorongatott a sírás, Rád gondoltam, meg Orsi húgodra, és arra: vajon boldogok lesztek-e majd a párotokkal? S vajon láthatom-e én is majd a csodát, amit terveztetek a húgoddal, a ?világraszóló? közösen tartott vidám esküvőt?

        Néhány perc múlva arcul csapott a sors a válasszal: nem, azt már soha nem láthatom! Hiszen Te akkor már útra keltél az örök ígéret, az ég mezejére.

        Abban a pillanatban, ahogy a telefonhívás - sajnos, már nem Tőled - megérkezett, megértettem aznapi szomorúságom okát. Igen, megéreztem, hogy valami szörnyű dolog történik éppen akkor. Érted fájt olyan elviselhetetlenül a lelkem. A lelkünk még egyszer, utoljára összeért. Búcsúztál tőlem.

        2000. július 29-e volt. Alig néhány nappal az utolsó, a 26. születésnapod után, búcsúzni indultál éppen Sidari elbűvölő szikláihoz, látnod kellett még utoljára a tengert, gyermeki álmaid megvalósult, varázslatos csodáját. Akkor még nem tudhattad: utoljára látod a megfejthetetlen titkokat rejtő, hol tomboló, hol hullámaival lágyan simogató óriást.

        ?Videófelvétel pereg, újra látlak, kell, hogy felidézzem megint lassú léptedet, mosolygó szemedet, kezed utolsó mozdulatát, ahogy búcsút intesz? azt hiszed, a tengernek, a nyárnak. Szomorkás mosoly bújkál a szájad szegletén ? a nyár miatt csak, hogy vége már, nem sejtve még, hogy számodra mindjárt végetér minden út. Az intés, a búcsú nekünk is, s örökre szólt.

        ? Pereg a film tovább, látom, indulsz lefelé a mélybe a sziklafal kötelén, az ég már sötét, borús, a tenger morajlik, s valaki ott lenn a mélyben kétségbeesve kezed felé nyúl, Te elkapod, szorítod, tartod Őt. ?Erős a karod, elbírod egy kézzel tartva is? - mondom hangosan - a film pereg tovább, Te szorítod, emeled többször is a fuldokló fiú karját, ?most, most, most sikerül?- bíztatlak fennhangon?szorít a szívem, küzdök én is Veled, már egészen közel, a képernyő előtt ? S megint kitör belőlem a fájdalmas sírás: most sem sikerül! Hát persze, egy felvételt nézek, ahol láthatom: igen, Neki sikerült, Őt még a partra toltad, s azt a másikat is, aki értetek ugrott a háborgó tengerbe. Ők hazautaztak, Te csak üzentél: ?Ezt látnod kell?.

        Láttam Fiam! Emberfeletti küzdelemben két embernek visszaadtad az életet, s ráadásként örökre odaadtad Istennek magad.

        A Canal d?Amour oldalán és itthon már soha többé nem lesz szép a nyár. Koszorúk, krizantémillatú októberi szelek csókolnak szerelmes júliusok helyett, mióta megcsalt a tenger, s a nyár, és örökre elhagyott engem is a nyári varázs Veled.

        Üres lett számomra is a világ, nincsenek ígéretei, én sem várom már nélküled, mit kínál még a világ, de esténként, ha fellobban fényképed mellett egy gyertyaláng, azért megköszönöm a sorsnak, újra, amit adott nekem Veled, s elsuhanó életeddel, a 26 év csodát!

        www.geocities.com/feherteru/vali/fiam.html