Doktorúr, hogy van? Avagy az orvos is ember...
Ez az a kérdés, amit a legritkábban szokott az ember feltenni., mert ugye szokás szerint az a kérdés, hogy a beteg hogy érzi magát?
Azt bizonyára mindenki hallotta, hogy elég sok változás történt az egészségügy háza táján (az egyik - talán a betegek számára leginkább észlelhető dolog - a vizitdíj bevezetése, majd megszüntetése volt), de hogy milyen területeket is érintett ez pontosan, és kiknek a mindennapi életében hozott új feladatokat, új hatásköröket, az már kevésbé egyértelmű.
Az orvosok összességében sajnos nem örvendenek túl nagy népszerűségnek - ezt nagyon sok kutatásunk során tapasztaljuk. Az ember nem szeret hozzájuk járni (a többség akkor megy, ha már "húzzák"), egyrészt azért, mert hihetetlen mértékű gyógyszerellenesség alakult ki az utóbbi években - a "csodamódszerek" azonban népszerűbbek, mint valaha, másrészt az egész procedúra eléggé körülményes: szabadságot kell kivenni, várakozni kell, időpontot kell kérni, szóval macerás.
Ezt az egész helyzetet azonban az ember hajlamos a személye elleni sértésnek venni és nem is gondol bele - vagy nincs is tisztában vele, hogy az orvosoknak mennyi szabályt kell betartania, pontosabban mennyi új szabályt kellett megtanulnia és úgy betartania, illetve - ne felejtsük el - ezeket a szabályokat nem ők alakítják ki.
Vegyük például a vizitdíjat: amivel kapcsolatban én magánemberként is azt tapasztaltam, hogy a bevezetésekor az emberek sok esetben az orvosra zúdították a haragjukat, mintha legalábbis ők találták volna ki. De arra, hogy ez az orvosnak mennyi plusz munkával jár, arra nem gondol senki.
Vagy készítményfelírás... Hiszen állandóan változnak a felírhatósági szabályok, leszűkült az orvosok terápiás szabadsága, vagyis egyszerűen már nem azt a készítményt írják, amit akarnak, amit a szakmai tapasztalataik alapján megfelelőnek tartanak, hanem azt amit szabad. Egy fő elv érvényesül pusztán: minél olcsóbb legyen! Aki ezzel nem ért egyet, és nem cselekszik eszerint, az magára vessen.
Alapvetően hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az orvos is ember. Ha belegondolunk, hogy hogyan reagálnánk, ha a saját szakmánkban sorra újabb és újabb munkafeltételeket szabnának, amik alapvetően a mindennapi munkafolyamatokat is meghatároznák, szerintem toleránsabbak lennénk.
Ugye nem kell senkinek említeni, hogy mennyi időbe telik, amíg az ember egy új munkahelyen rájön, hogy "mi a dörgés". Hát az orvosoknak nagyjából most ilyen érzésük lehet...
Barkóczi Boglárka