• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Dadogás és hebegés

           "Alig tudunk olyan valakit, aki még ne jutott volna abba a kellemetlen helyzetbe, hogy rokonai, barátai, ismerősei vagy üzletfelei körében dadogó vagy egyéb beszédfogyatékosságban szenvedő emberrel kelljen érintkezésbe jutnia. Ez az érintkezés rendszerint nemcsak azért kellemetlen reánk nézve, mert nem érünk rá és nincs kedvünk, hogy végignézzük kinos erőlködését és vergődését, hanem azért is, mivel azon bántónak látszó emberi gyarlósá­gunkról alig tudunk lemondani, hogy önkéntelenül is elmosolyodjunk, mi­kor már az első betű szándékolt kiejtésével is elkezd erőlködni, az arca ki­pirul, az erei megdagadnak és ennek ellenére sem jön ki az ajakán még egy belü sem.

           A dadogók száma igen nagy. Sajnos, e tekintetben egészen pontos és megbízható statisztikai adataink nincsenek. Egy állítólag hiteles összeírás szerint nálunk minden 3000 lélekre esik egy dadogó. Egy francia szakértő véleménye szerint csak minden 5500 ember között akad egy dadogó. Ennek ellenében a német Denhardt azt állítja, hogy minden ezredik ember dadog. Bármekkora is azonban a dadogók száma, az kétségtelen, hogy a férfiak között tízszer annyi van, mint a nők között.

           Mint minden beteg ember, ugy a dadogó is roppant gyanakvó és a leg­ártatlanabb megjegyzésünkre vagy mosolyunkra is azt hiszi, hogy gúnyt űzünk belőle, ami neki mérhetetlen fájdalmat okoz. Ez a fájdalom, lelki gyötrelem és kínlódás nagy mértékben alkalmas bajának fokozására. Bol­dogtalannak érzi magát, kezd minden iránt közömbös lenni, nem mer az emberek közé, és nem mer a társaságba menni, alig mer a műhelyben vagy az irodában barátai felé közeliteni és félelem és aggodalom szállja meg a lelkét, ha meg kell őket szólítani. Elveszett embernek érzi magát. Pedig ez a baj nem gyógyíthatatlan és még a legsúlyosabb esetben is, ha egyebet nem, némi kis javulást feltétlenül el lehet érni, ami a szerencsétlen ember helyze­tét nagy mértékben képes megenyhíteni. Csak nem szabad azt hinni, hogy ezt a bajt gyógyszerekkel lehet meggyógyítani, hanem tudni kell, hogy az orvostudomány és a nevelési tudomány között való eme határterületen sikert várni csak az orvosnak és a tanítónak együttes működésétől lehet.

           Még most is el van terjedve az a kétségtelenül tévesnek látszó nézet, hogy a dadogás végső okát a szegénységben és a nyomorúságban kell keres­nünk. Ennél valószínűbbnek látszik, hogy keletkezésénél igen fontos szerepe van az idegrendszer izgatott és kimerült voltának. Helytelen az a nézet is, hogy a dadogás szervi baj. Azt is hitték, hogy a dadogás onnan ered, hogy a dadogónak a nyelve túlságosan mélyen fekszik a szájában. Megdőlt az a nézet is, hogy a dadogás csak a folyó beszédnél jelentkezik, de a szavalásnál és éneklésnél nem. Sokan a dadogás egyetlen okát a nyelvizmok görcsében találják. Leghelyesebb Coénnek az a magyarázata, hogy a dadogás nem egyéb, mint a lélegzésnek beidegzési zavara és a tüdőlégnyomásnak megcsökkenése. Ez a meghatározás volt kiindulópontja a most már általánosan elterjedt gyógyítási módnak, amellyel valóban fényes eredményt lehet el­érni. Már nem orvosságokkal és műtétekkel gyógyítják a beszédfogyatéko­sokat, hanem lélegzési, olvasási és beszédgyakorlatokkal tanitják őket a helyes beszédre.

           Az orvostudomány történetének igen szomorú lapjai azok, amelyekre fel van jegyezve, hogy a dadogást műtéttel akarták megszüntetni. Dicffenbach sebésznek támadt az a gondolata, hogy a dadogás megszüntetése céljá­ból a beszédfogyatékosoknak a nyelvét kellene megoperálni. A szándékot csakhamar tett is követte és 1841 január hó 7-én végrehajtotta az első ily­nemű műtétet, amelynek hire csakhamar bejárta az egész müvelt világot és Németországban, Franciaországban és Angliában igen sok áldozata volt a feltámadt operálási láznak. A sikertelen műtétek nagy száma igen meg­ingatta ezen sebészi eljárás iránt való bizalmat és egyre többen ajánlották a tanítási módokat, amelyeknél a fősúlyt a helyes lélegzésre helyezik. Gyor­san és mélyen kell belélegzeni és lassan, lehetőleg nyújtva kilélegzeni. Egyébként pedig a tanítás mindig individuális, azaz az egyénhez mért legyen.

           Sajnos, az idegesség korában a dadogók száma feltűnően szaporodik. Éppen ez okból tartsunk távol a gyermektől mindent, ami kedélyét depri­málja és izgatja. Sok gyermek akkor lesz dadogó, mikor az iskola küszöbét először átlépi és félve, aggódva várja a bekövetkezendőket. Nem szabad tehát a gyermeket az iskolával rémíteni és a tanitó is fogadja a kis embe­reket szeretettel és barátságos szóval. A tanitó szigorú, kemény szava és türelmetlensége már sok gyermeket tett dadogóvá és szerencsétlenné.

           A dadogásra való hajlandóság ugy is létrejöhet, hogy a gyermek idegrendszere valamely heves rázkódtatásnak volt kitéve, vagy pedig a gyer­meknek fertőző betegsége, például vörhenye vagy kanyarója volt.

           Némely dadogó, ha csak egymaga van a szobában, jól olvas, beszél és szaval minden hiba nélkül, mihelyt azonban rányitják az ajtót, újból dadog. Ha egyedül van, eltűnik beteges félelme, fokozódik az önbizalma és nem dadog. Ennek ellenében azonban vannak olyan dadogók is, akik akkor is dadognak, ha egyedül vannak. Ezek a súlyosabb esetek.

           Ismerünk olyan dadogót, aki csak az első szó kiejtésénél küzd nehéz­séggel és ismerünk olyant is, aki minden szónál megakad és teljesen kép­telen magát megértetni. Legtöbbször a k, t és p betűket nem tudják kiejteni.

           Derült napon, tiszta időben a baj enyhébb, mint borult időben és reggel fokozottabb, mint a nap többi szakáiban. Rendszerint a harmadik és a nyol­cadik év között kezdődik. Kivételesen minden tanitás nélkül magától is meg­szűnik. Régi időben hólyaghuzóval, tüsszentő porral és hashajtóval próbál­ták megszüntetni, de természetesen eredmény nélkül. Ujabb időben a hip­nózissal is kísérleteztek, de az is olyan értéktelennek bizonyult, mint a hideg­vizes kura és a villamozás.

           Gyakori eset, hogy a gyermek a dadogást dadogó szülőitől, testvéreitől, iskolatársaitól, a cselédtől, a nevelőnőtől vagy a tanítótól tanulja. Eleinte csak utánozza a dadogót, de addig-addig utánozza, míg rajta ragad a baj. Ezért sohase legyen a gyermeknek dadogó játszótársa és ne fogadjunk mel­léje dadogó nevelőnőt vagy cselédet. Dadogó tanítót nem szabad az iskolá­ban alkalmazni. Ha pedig a tanitó valamelyik gyermekről azt tapasztalja, hogy dadog, utasítsa szülőit, hogy megfelelő módon taníttassák.

           Ugy látszik, hogy a dadogás nem öröklődő, de igenis öröklődik az iránta való hajlandóság. Az orvos szerepe csak arra szorítkozik, hogy a dadogót gyógyítsa, ha légzési szervei esetleg betegek. Maga a tanitás átlag 4-5 hónapig szokott tartani. Ha a meggyógyult dadogó visszaesik a bajába, nem szabad a bajt elhanyagolni, hanem néhány heti tanfolyamon meg kell ismételni a tanítást.

           Még most is elég gyakran megesik, hogy az orvosok is a dadogást és a hebegést ugyanazonos bajnak tartják. Egy Schulthess nevü zürichi orvos volt az első, aki az orvosvilágot helyesen tájékoztatta a két baj között való különbségről. Csak a dadogás jár a beszélőszervek görcsével, a hebegés nem. Aki például a k helyett f-et, a g helyett d-ét mond, az nem dadog, hanem hebeg. A hebegő tehát például kalap helyett azt mondja: talap és gaz­dag helyett dazdad. Aki önhangon beszél, aki selypít és aki az r betű helyett j-ét mond, ugyancsak hebeg. A hebegésnek többféle alakját szokták megkülönböztetni, igy például a g betűnek j betűvel való felcserélését gammacismusznak nevezik."

        (Az egészség enciklopédiája - Dr. Bród Miksa orvos)

        A témához kapcsolódó írások a WEBBetegen:

        A hirtelen dadogás okai>>

        A király beszéde orvosi szemszögből>>

        A dadogás genetikai háttere - Kutatás>>

        Beszédhibák okai és kezelésük>>