• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Az ideges kimerültségről - 2. rész

           "Ha azonban hosszabb időre, vagy kivált véglegesen nem is, de egy kicsit rövidebb időre, azért mégis csak szoktak segiteni néha az ilyen kúrák is. Látnivaló, hogy a pihenéssel nem segítenek, mert hiszen az alig van bennük. De van bennük valami más is, ami segíthet s ennek az ilyen állapo­tokban csakugyan van igazi jelentősége.

           Ez a valami az idegen környezet, a mindennapi környezet otthonhagyása. Akár tudjuk pontosan, mitől ide­ges valaki, akár nem, alig lehet benne kétség, hogy ezeknek az ismeretlen okoknak egy része a beteg mindennapi környezetében: munkájában, a körülötte élő vagy dolgozó emberekben és mindazokban az élő és élettelen dol­gokban van, amelyek között az életét éli. Föltehetjük tehát, hogy amikor ezt az egész mindenséget otthagyja, az idegessége okainak egy részét is ott­hagyja közöttük. Ez különben nemcsak az ideges állapotokban van így, hanem a többi „krónikus", hosszú ideig tartó, lassufolyásu betegségekben is: valamennyiben elég sokszor tesz jót ez az „izolálás", a mindennapi környezetből való eltávozás rövidebb-hosszabb időre.

           A gazdag ember csak „gyógyulni" megy el hazulról, nincs tehát alkalma tapasztalni, hogy az egész jó hatásban milyen keveset számit az egész kura. A szegény ember, akinek nem telik az ilyesmire, hanem vagy éppen csak hogy egy kicsit elutazhat üdülni, vagy pedig még ezt se teheti, hanem a munkájával együtt próbál áthelyezkedni valami gyökeresen más környezetbe, néha még uj mester­ségbe is: a szegény ideges ember sokszor veheti észre, hogy minden egyéb nélkül milyen sokat használ maga az elmenés is, mentül alaposabb, annál többet, az egyszerű gondtalan csatangolás tehát okvetlenül többet, mint a gazdag ember nyaralása messze vidéken, nagy technikai kényelemben, mindenféle ravasz gyógyitómódok között, de egyszersmind szakadatlan levele­zés, telegrafálás és intézkedések között is.

           Mindezek a tapasztalok kétségtelenné tették, hogy azokban az álla­potokban, amelyeket a kimerülésnek volt szokás tulajdonítani, az elvégzett munka mennyiségének van a legkisebb jelentősége, az egyszerű pihenésnek tehát a legkevesebb haszna. Az ideges kimerültség nem az egyszerű elfára­dásnak valami magasabb foka, hanem csak az egyik jele annak a belső nyugtalanságnak, ami maga okozza már a munkának a pihenéstelen, izga­tott módját is. Nem a feladatok nagysága, nem a kötelességek szigorúsága viszi az embert a kimerülésbe, hanem az az idegesség, ami nem engedi pihenni és ami semmi hasznát sem veszi a pihenés külső lehetőségeinek vagy akár kényszerűségeinek, amig annyira meg nem enyhül, hogy egy­általában engedje pihenni az embert. Ha tehát az ilyen betegek gyógyítása arra kényszerit bennünket, hogy a betegsége okait kutassuk, akkor azokat az okokat kell keresnünk, amelyek az izgatott munkába vitték, amelyek elvették a pihenéshez, a munka és az üdülés egészséges beosztásához szük­séges természetes, egészséges érzéseit, amelyek az egyszerű elfáradás fokán tul kergették akármiféle tevékenységében, akár a munkájában, akár a mulatságaiban, akár — amit mindennap láthatunk - mind a kettőben. S ezzel a kutatással egészen más tapasztalatokra jutunk, mint hogyha meg­elégszünk a sok munka és a kimerült érzés egyszerű, de hamis logikai összekapcsolásánál.

           A legelső és minden ilyen eset megértésében legfontosabb tapasztalat a munka és az elfáradás viszonyáról az, hogy az elfáradás idején túlmenő munka a valóságban meglehetősen ritka dolog, összehasonlíthatatlanul rit­kább, mint azok a kimerüléses állapotok, amelyeket neki szokás tulajdoní­tani. Rövid ideig, hirtelen szükség nyomására nagyon sok dolgozó ember kénytelen a munkája mennyiségét az elfáradásán tul is fokozni. Ebből, ha nem alszik eleget és nem él olyan egészséges módon, amilyennel még meg­lehetősen nagyfokú tulfárasztást is meglehetősen jól lehet elviselni, nagyobb elfáradás következhetik, esetleg a kimerültség jeleivel is, de ugy, hogy mindez pihenés közben igen hamar eltűnik. Az igazi kimerültség nem egy­szerűen nagyobb fokú elfáradást jelent, hanem olyan állapotot, amelyben az ember egész teste-lelke érzi az elfáradást és a bágyadtságot, - akár­milyen szervének a fárasztása hozta is ezt a kimerültséget. A fáradt ember a legtöbbször nemcsak hogy még tud másféle munkát végezni, mint amiben elfáradt, hanem az ilyen munkákban még üdülést is talál, a kimerült em­bernek pedig nemcsak hogy semmiféle munka, hanem a legtöbbször még az egyszerű pihenés sem esik jól. A kimerültség mindig kellemetlen érzés, a fáradtság pedig abban a pillanatban, amikor a pihenéshez foghat az ember, mindig jóleső. Egészséges ember, ha hosszabb ideig kénytelen igen sokat dolgozni, mindig azt veheti észre, hogy sokkal többet bir, mint amennyit elhitt volna magáról, - hogyha tudniillik a munkájának semmi más hibája sincsen, mint hogy sok és talán nehéz is. Minden munkának a legkimeritőbb tulajdonsága ugyanis az, hogyha nem szívesen csinálja az ember: és azok­nak a kimerültségeknek, amiket a valóságban lát az ember, legnagyobb­részt itt van a kulcsa.

           Amit az ember nem szivesen csinál, ami akárminél­fogva az érzelmeink szempontjából esik nehezünkre: az a kimerítő munka, attól támadhatnak azok az állapotok, amikben ugy érezzük, hogy nem bír­juk tovább, amelyekben az ember levert, étvágytalan, türelmetlen, izgatott, ideges."

        (Az egészség enciklopédiája – Dr Décsi Imre idegorvos)