• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Az idegrendszer betegségei - Az ideges ember otthona - 2. rész

           "Akik tehát nyugalmat szeretnének az otthonukban, azoknak meg kell tanulni a nyugalomnak a tudományát. Boldogok, akik nem szorulnak erre a tudományra, de akiknek ez a nyugalma magától nincsen meg, azoknak nem szabad sajnálni ezt a kis tanulást és azt a némi önmegtagadást, amivel a tanulságok szerint csakugyan meg is lehet szerezni ezt a nyugalmat. A mindennapi tapasztalás bőven mutatja, hogy a legtöbb szétzilált otthon rendje és békessége tulajdonképen kevésen fordul meg, az egymás megértésének és az egymáshoz való viselkedésnek olyan csekélységein, amiket nemcsak tanácsolni könnyű, hanem megtenni is, amint az embernek egyáltalában csak az eszébe jut, hogy törődjön velük.

           Amint valaki egyáltalában már csak gondolkodni kezd azon, hogy a más ember viselkedésének nincsen-e valami értelmes oka és hogy mit kellene tenni, ami az izgatott embert lecsillapitaná: már igen közel van a módja, hogy meg is tudja érteni és nagy mértékben segiteni is tudjon rajta. Az ideges családok békessége leginkább azon szokott felfordulni, hogy többé-kevésbé valamennyien bolondnak vagy rossznak tartják egymást s aztán dacból csak azért is ellene cselekszik mindenki a másiknak; az apa „majd megmutatja", a másik pedig csak azért se lesz se nyugodtabb, se jobbkedvü és igy tovább, addig a legfeketébb pokolig, amit az ilyen otthon valamennyi tagjára nézve jelenteni szokott, néha nyilt veszekedéssel, de néha csak a jó modor és a müveit külsőségek hamuja alatt, de semmivel se jobban.

           A nyugalom tudományának ideges emberek között vagy ideges emberekkel szemben az az első fejezete, hogy tudomásul vegyük: az ideges ember beteg, s ha a betegségével kiállhatatlan, izgatott vagy másképen nyűgös, akkor ezeknek a bajoknak a segítségét éppen olyan türelemmel kell keresnünk, mint hogyha köhögéssel vagy rossz szaggal vagy más ilyen „elismert" betegségi tünettel volna a terhünkre. Az ideges állapotokat, mert testi betegséget nem látunk mögöttük, könnyen hajlandók vagyunk könnyebben venni, mint más betegségeket, noha bizonyos, hogy a beteg akaratától éppen olyan függetlenek, mint a tüdőgyulladás, és hogy szenvedésnek csak másformák, de olykor semmivel sem kisebbek, mint a legsúlyosabb testi betegségek kinjai. Aki azonban ennek a mindenki szeme láttára való mindennapi tapasztalatnak nem hisz, az sem cselekedhetik másképen, mint hogyha hinne neki, mert minden más alapon való viselkedéssel csak ront az ideges ember állapotán és azokon a tüneteken, amelyekkel neki van terhére a beteg.

           Az ideges embert minden érthetetlen bolondságával együtt tehát mindenekelőtt békében kell hagyni. Mivel a bölcs tanításoknak, hogy szedje össze magát, hogy uralkodjon a csacsiságain, meg hogy legyen esze, meg hogy a félelmeinek semmi értelme sincsen, meg a többi ezekhez hasonlóknak ugy sincs soha foganatjuk, valamint hogy a fenyegetéseknek és a büntetéseknek sem: tulajdonképen mindig érdemes egyszer próbát tenni a békébenhagyással is és aki ezt a próbát megcsinálja, igen hamar érhet el olyan eredményeket, amikre számitani se mert volna. Természetesen, ha a békénhagyás igazi. - mert ami mögött akár kimondva, akár szó nélkül, de érezhetően az a gondolat áll, hogy „nem bánom, én felőlem ezentúl a fejedre állhatsz", vagy az a fenyegetés, hogy „de ha nekem a békébenhagyástól holnapig meg nem gyógyulsz, akkor aztán jaj!", az nyilván nem segithet sokat. De olyan nagy hatalom a békébenhagyás, hogy valamit még ezek a hamisitványok is segítenek s akinek a lelkétől több nem telik, még inkább ezen a módon viselkedjék, minthogy okos, de végrehajthatatlan tanácsokat adjon, parancsoljon, vagy gúnyolódjék.

           Az enyhébb ideges állapotokban - szerencsére mégis csak ezek vannak többségben - sokszor tapasztalhatjuk, hogy a betegek a tüneteiken néha meglehetős mértékig tudnak uralkodni. Néha és meglehetős mértékig: ez a két dolog, amit nem szabad elfelejtenünk. Mert akinek ez egyszer sikerül, azon még nem lehet máskorra ugyanazt követelni, valamint azon se, aki valami érzését valamennyire le tudja gyűrni, hogy aztán egészen vagy kivált végképpen is tudja. Amennyire és amilyen gyakran azonban csakugyan tudja, azt is inkább akkor tudja megtenni, ha nem kényszeritik rá, mint hogyha muszáj. Azt a természetes érzést se felejtsük el, hogy a beteg, aki megszokta, hogy a szenvedéseit nem veszik komolyan, egy kicsit fél bevallani, amikor csakugyan jobban érzi magát, mert helyes ösztönnel azt hiszi, hogy azzal aztán azontúl még kevesebb kímélettel lesznek hozzá, - amint az bizony történni is szokott. Ne vessük meg, amikor szenved és ne mondjuk diadalmasan, hogy „ugye, hogy nem volt semmi bajod!", amikor jobban van: ezzel érhetjük el legalább azt, hogy nincs még töbször és még súlyosabban rosszul, mint ahogyan különben lenne.

           A szanatóriumi, nyaralóhelyi és hozzájuk hasonló kúrák legnagyobb része úgyszólván kizárólag azzal használ, hogy ott legalább békében hagyják s még sajnálják is, ahelyett, hogy bárgyú bölcsességekkel izgatnák a szenvedései között a beteget. A kura egész haszna pedig azon szokott elpárologni, hogy otthon a régi nóta újra kezdődik, még azzal is súlyosabban, hogy a szanatóriumi kiadások fejében most már még kevesebb „jogot" adnak a szenvedésre."

        (Az egészség enciklopédiája – Dr. Décsi Imre idegorvos)