• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Az idegrendszer betegségei - Az ideges ember otthona

           "A jó otthon sok mindenfélét követel az embertől, de minden között legeslegelőször azt, hogy ideges ne legyen. Sok mindenfélét abból, ami a kellemes, szép otthont teszi, mesteremberek csinálnak és a boltokban árulnak, még pedig mindenkinek, aki megfizeti őket, csak az otthon hangulata, lelki „levegője" az, amit seholse lehet megvenni, ami tehát csak annak van, aki a magáéból tudja adni. Akármi mindenféléből áll ez a hangulat is, körülbelül a nyugalom az, ami nélkül nem igen lehet igazán otthonos, - s aminek nincs nagyobb ellensége, mint a türelmetlenséggel, izgatott nyugtalansággal járó ideges állapotok.

           Tudjuk is, hogy ezek az állapotok adják azt az ecetcsöppet, amely a közmondásos hordó mézet meg tudja savanyitani: amelyik családnak egy ideges tagja van, abban már nyilt izgalomnál vagy elfojtott keserűségnél alig terem egyéb. Némelyik ilyen megrontott otthonon nem segit más, mint hogyha az ideges ember meggyógyul vagy kiköltözik. De a legtöbbön igen jól lehet segiteni egyszerűbb eszközökkel is, ha a család egészségesebb tagjai nem sajnálják azt a kis türelmet és fáradságot, aminek az árán még elég súlyos idegbetegekkel is békességben lehet egy fedél alatt élni és az egész családnak és az egész környezetnek meg lehet menekülni az ideges, nyugtalan otthon tenger keserűségétől.

           Hogy egy családnak csak „egy" ideges tagja lehet, az inkább csak elméleti föltevés. A valóság az, hogy egészen nyugodt környezetben nem igen fejlődik, vagy ha készen került bele, hamarosan enyhül az ideges nyugtalanság. Ahol az idegesség már számot tesz a család életében, ott rendesen a család legtöbb tagjának megvan a maga idegessége, csak talán más-más formában és „idegesnek" aztán közöttük az számit, akit a többiek elnyomnak s akinek az idegessége számára aztán nem marad más megnyilatkozási forma, mint a szenvedés.

           Ne gondoljuk ugyanis, hogy feltétlenül az a beteg, akinek az idegességét már idegességül észreveszik a többiek. Ideges családokban minden nap látni, hogy tulajdonképen az a családtag számit idegesnek, aki a legkevésbé beteg, hanem aki csak nem tudja a nyugtalanságát mások bőrén „kiélni", aki nem tudja kikényszeríteni, hogy az egész környezet az ő nyugtalanságának a zenéjére táncoljon. A valóság szerint mindig a család zsarnoka a legnagyobb beteg, de például már idegesség cimén orvoshoz a legritkábban megy éppen ő, mert ő az, aki a legkevesebb erőszakot kénytelen a hajlandóságain tenni s ezáltal, ha néha a legtöbbet panaszkodik is, de mindig ő szenved a legkevesebbet.

           Az ideges család békessége a legtöbbnyire az ideges embereknek azon a tulajdonságán fordul meg, amit az ilyen zsarnokság, de tulajdonképen minden zsarnokság jelent: hogy másféle érzéseket, mint a magukét, sem megérteni nem tudnak, sem pedig megengedhetőnek nem tartanak. Az ideges ember panaszkodásának mindjárt az elején az szokott következni, hogy nagyon sokat szenved azért is, mert környezete nem érti meg, nem veszi komolyan, tehát nem is kiméli, hanem még inkább kigúnyolja és szinte szándékosan, „elvből", még éppen az érzékeny pontjain bántja is az ő gyöngeségeit. Ez a panasz a leggyakrabban igazat mond és nem is lehet eléggé mondani, hogy mennyi borzasztó szenvedést okoznak egymásnak még egymáshoz közelálló emberek is ezzel az értetlen viselkedéssel. Csak aztán, ha módunkban van a panaszkodót magát más ideges emberekkel szemben látni, a legtöbbször az derül ki, hogy valamennyi ilyen keserűsége se tudta őt magát megértőbbé tenni a mások idegessége iránt. Az már aztán emberség és modor kérdése, hogy csak magában mulat-e azon, hogy más ember milyen „bolond", vagy pedig, hogy ugyanazzal a kíméletlenséggel bántja-e szegényt, mint amilyennel őt szokták elkeseríteni azok, akik véletlenül nem olyan idegességben szenvednek, amilyenben ő, hanem másformában.

           Egészséges emberek között is, de idegesek között természetesen még ezerszer inkább az minden békességnek a legeslegelső feltétele, hogy megérteni próbáljuk egymást, vagy legalább is, hogy tudomásul vegyük és eltűrjük az egymás érzéseit, nézeteit, szokásait, legalább addig a fokig, ameddig a magunkéi számára követeljük meg ezt a türelmet. Ez mindenféle társaséletnek és tulajdonképen minden emberi viszonynak rég ismeretes, csak mindig sokat megszegett aranyszabálya, de sehol sincsen ahhoz fogható fontossága, mint az ember természetes mindennapi környezetén, családján, otthonán belül: ott is leginkább csak akkor, ha ideges emberrel állunk szemben; olyan beteggel tehát, aki a gondolatairól, érzéséről, viselkedéséről és cselekedeteiről még sokkal kevesebbet tehet, mint más ember.

          Semmi kétség, hogy az egészséges ember is bőven rászorul mindenféle elnézésre, megértésre, mert mindenféle szenvedélyekkel, az akaratánál erősebb hajlandóságokkal, az elveinél hatalmasabb érzésekkel, szórakozottságokkal, figyelmetlenségekkel, félelmekkel, undorodásokkal, babonákkal mindenki bőségesen fel van ruházva. Nos, ugy általában az ideges tulajdonságok is csak ezekből állnak, csak legfeljebb olyan fokban, hogy a gazdájuk még egy kicsit kevésbé tud rajtuk uralkodni, mint az egészséges ember.

           Nagyon sokszor még ez a különbség sincsen, hanem csak az, hogy az egyik ember „megengedhet magának" valami ilyen állapotot, a másik meg nem. Ezt a lehetőséget nem mindig éppen a hatalom, vagy a gazdagság adja, sőt igen sokszor megfordítva: éppen a szegény, egyszerű, jelentéktelen embernek lehet ugy érezni, cselekedni és viselkedni, ahogyan a többi társadalmi körök tagjainak már nem lehet. Hogy aztán az erő és a hatalom mindenféle formája is sok lehetőségét adja mindenféle ilyen viselkedéseknek, amiért az ember máskülönben egyszerűen gorombának, rossznak vagy bolondnak számitana, azt mindnyájan tudjuk. Nemcsak nagy urak és gazdag emberek élhetnek ezzel a szomorú „joggal", hanem aki csak az eszével is tud a környezetének fölibe kerekedni, az is sok ideges érzésének a terhét háríthatja át másokra, úgyhogy ő maga még elég jól érezheti magát velük.

           Mindezek a dolgok mindenféle emberi közösségben igen sokat számítanak, de természetesen sehol annyit, mint otthon, ahol tulajdonképen mindenki minden következményét viseli a maga viselkedésének. Mindenhol máshol gyakori dolog, hogy aki a maga idegességével másokat bánt, azt legföllebb nem szeretik, de mivel ez nem mindenben számit, tehát akárhány ideges zsarnok tulajdonképen ugy ereszti ki az idegességét, hogy senkise bántja érte viszont.

           Otthon, amint ezt minden nap láthatjuk, szó sem lehet ilyen egyoldalúságról. Az állandóan egymással élő emberek egy vagy más módon mindent visszafizetnek egymásnak, akarat nélkül még pontosabban, mint amikor akarattal teszik. Persze nem egyformán; mindenki a maga módján s mint ahogy mindenkinek az idegessége másképen nyilvánul, azonképen az érzékenysége is mindenkinek más dolgok iránt nagyobb. Az egyik csöndet, pontosságot és ezerféle engedelmességet követel, a másik ezt azzal fizeti vissza, hogy a levertségével, bágyadtságával, mártirarcával bosszantja a keményebb embert, aki meg ezt türi a legnehezebben. Valami módon a család valamennyi tagja okvetlenül kiveszi a részét a közös szenvedésből s a többiek életének az elkeseritéséből is, aminek annyi a módja, ahány az ember, de végeredményben mindez mégis csak mindig kiegyenlitődik egymás között, ugy, hogy aztán végül a család keményebb természetű tagjai a maguk keményebb módján, a szelídebbek meg szelidebbül, de egyformán fizetnek a jókedvükből, a lelki nyugalmukból, - az egészségükből."

        (Az egészség enciklopédiája – Dr. Décsi Imre idegorvos)