• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        A gümőkór (tuberkulózis) és az ellene való védekezés - 9. rész

           "A tüdőbaj gyógyithatatlanságának hiedelme onnan származik, hogy a nagyközönség régebben úgyszólván csak a tüdővészt ismerte, a betegség enyhébb koraibb alakjait azonban nem, mert ezekkel a tudomány is csak ujabban kezdett behatóbban foglalkozni.

           A napilapok időnkint felbukkanó szenzációs közlései: „A tüdővész gyó­gyítható!" - csak félrevezetik, hasztalan hitegetik a szenvedőket, mert az igazi tüdővész jelenléte, hogy durva hasonlattal éljünk, annyit tesz, hagy a zsindelytető már végig lángokban áll, abból többé, ha a legjobban felszerelt tűzoltóságot hívják is hozzá, nemcsak ép, de még használható tető sem lesz. Ott már csupán a szomszédságot lehet menteni, a veszedelem átterjedését a környezetre meggátolni, a bajt lokalizálni. Kifejlődött tüdővész mellett a testnek úgyszólván már egy sejtje sem ép. Nemcsak a tüdőben vannak súlyos roncsolások, hanem az erős méreghatás folytán, mely a gümőbacillusokból és szövetséges társaikból (genyesztő baktériumok) kiáradt, a test összes orgánumai (sziv, máj, vesék stb.) szenvedtek, degeneráltak.

           Éles különbséget kellene már egyszer tennünk a gyakorlati élet szá­mára is a tüdővész és a tüdőgümőkór között. Mind a kettő tuberkulózis ugyan, de az első ennek vagy kezdettől fogva (ezek ritka esetek) vagy már gyógyít­hatatlan formája, a második az okszerű gyógyításnak nagyon is hozzáfér­hető. A gümőkór, tuberkulózis szó tehát magában nem kell, hogy a betegre ijesztő legyen, mert ez egyáltalán nem azt fejezi ki, hogy az illető tüdővészes.

           A mai kulturembernek, mint jeleztük, veleszületett védettsége van a tuberkulózis ellen. Teste a bajjal szembené vdőanyagokat képes ter­melni s ezek fokozott előállítására a szervezetet az orvostudomány ma már többféle uton birja serkenteni.

           Részben az úgynevezett higiénés-diétás eljárásssal, a szanatóriumi gyógy­móddal, mely a beteget kedvező higiénikus viszonyok közé helyezi s módot nyújt a szervezetnek arra, hogy hónapokig „jó gazda" lehessen: bevételeit fokozza s kiadásait csökkentse. Ezzel erősödik az ellenálló ereje minden fer­tőző bántalommal, tehát a gümőkórral szemben is. De ez az eljárás külön intézeteket kiván és a még nem merőben munkaképtelen beteget is hóna­pokra elvonja foglalkozásától, kenyérkeresetétől.

           Ezért követ el az orvostudomány mindent, hogy a tüdőgümőkórt, ha még a beteg erősebben nem lázas, ami egy időre feltétlen testi nyugalmat, fekvést igényelne, - járókezelésben is megállíthassa s ha lassan is, de gyó­gyulásra birja. Legelterjedtebb módszer erre  napjainkban az óvatos tuberkulin-kezelés, mellyel szakavatott kézben határozott eredmény érhető el. Minthogy azonban a tuberkulin, melynek első rossz hire csak helytelen alkalmazásától származott (ujabban sajnos, ismét divatba kezdett jönni egy könnyelműbb használata a Ponndorf által ajánlott eljárásban) - igen erős, differens szer, mellyel szakembernek is nagy vigyázattal kell bánnia, a kutatás ártalmatlanabb, úgynevezett inger-kezelési módokat keres. Ezek közé tartozik az e sorok irója által két év előtt a gyógvászatba bevezetett „Karyon" (Karya" a diófa görög neve), mely nem egyéb, mint bőr alá, vagy az izmok közé, vagy a vérbe fecskendezhető diólevélkivonat s mellyel a tuberkulinéhoz hasonló eredmények érhetők el, megfelelő adagolás mellett, a jelzett kockázat nélkül.

           A sebészet is mindinkább foglalkozik a tüdővész gyógyításával, illetve a beteg tüdőfél lehető nyugalomba helyezése utján a kórfolyamat kedvező befolyásolásával. Minthogy a két tüdő normális működését egyszerre ter­mészetesen nem birjuk nélkülözni, nyilvánvaló, hogy a sebészi segítés kü­lönböző módjai mind csupán azon esetre szorítkoznak, ahol a bántalom tulajdonképen csak az egyik tüdőt támadta meg."

        (Az egészség enciklopédiája - dr. Okolicsányi Kuthy Dezső egyetemi m. tanár, Közkórházi főorvos)