• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Vallásos és érzelmi nevelés

        "Mint az anyanyelvet, ugy a szülőföld érzését sem kell, de nem is lehet tervszerűen tanitani, semmiféle prédikálás nem segit hozzá, de még inkább ártani tud az érzés őszinteségének, tehát igaz és egészséges voltá­nak. Csak hagyni kell, hogy magától kifejlődjön, csak nem kell a gyerekel bántani érte, amikor az érzései megnyilatkoznak és vigyázni, hogy ezek az érzések is közelebb hozzák a szüleihez, ne pedig eltávolitsák tőlük. Azt a legjobb indulattal is csak elég kevesen tudják megadni a gyerekeiknek, hogy ugyanabban a kis körben, ugyanabban a házban szülessenek, mint ők maguk, de aki ismeri azokat az érzéseket, amelyek régi családi fészkekhez kötnek egész családokat nemzedékről nemzedékre fokozódó melegséggel: az fel tudhatja fogni az emberéletben való nagy értéküket.

        Mindezekből az érzésekből lassankint fejlődnek ki aztán azok, ame­lyekből a nagyobb gyerekben a vallásos érzések lesznek. Mint minden szót, a vallásos fogalmak neveit is igen hamar, igen könnyen tanulja meg a be­szélni tudó gyerek, de természetes, hogy ezeken sem a mi fogalmainkat érti, hanem csak a magáéit; ha aztán ezeken a neveken erőltetni akarjuk a vallásos érzéseit, akkor a legtöbbször nem vallásosságra, hanem inkább arra neveljük, hogy ezek az érzései és fogalmai is összekeveredjenek és hogy ennélfogva aztán a természetes vallásos szükségleteit ne tudja a zavarosra tanult vallásos fogalmakkal kielégiteni. A „vallásos nevelés", amely kétség­telenül igen nagy kedélyi kincseket tud adni, ha igazi, tulajdonképen csak abból állhat, hogy zavartalanul elhagyjuk a gyerek természetes vallásos érzé­seit fejlődni, nem próbálunk olyan fogalmakat verni bele, amilyeneket nem tudunk vele igazán megértetni, hanem példát adunk neki a benső vallásosságból.

        Nem tartozik ide, hogy a különféle vallásos hitek és fogalmak közül melyik hogyan fér meg a másikkal és az életünk többi hinni- és tudnivalói­val, de nincs is itt ezekre a meggondolásokra semmi szükség. Mert a gyere­künk vallásos érzésein úgyis egész pontosan megláthatjuk a magunkénak a képét: mennyi bennünk igazi, annyit tudunk csak neki adni. Akármit mon­dunk neki, akármilyen viselkedésre fogjuk: az istenfélelmének a fokában és a formájában, az erkölcsi világképében semmit se tudunk neki adni, ami a mienkben nincsen meg. És végül ebben is az a legfontosabb, ami az érzelmi nevelés minden részében: hogy akármilyenek a gyerek érzései, nézetei és emlékei, mindezek akkor a legegészségesebbek, ha a szülőihez kötik, ha nemcsak közös velük, hanem tőlük is ered.

        Az „érzelmi nevelés", a hit, bizalom, derű, szeretet, elégedettség, lelki rugalmasság fejlesztésének a művészete teszi azt, amivel lelki egészséget, „jó idegeket" és „jóságot", jó viselkedésre való hajlandóságot adhatunk a gyerekeinknek örökségbe. Csak az ilyen neveléssel adjuk ezt az egészséget neki és óvjuk meg magunkat a rossz, ideges gyerek szülőjének száz bajá­tóL Természetes, hogy nem születik egyformára, lelki tulajdonságaiban, érzésbeli hajlandóságaiban, még erkölcsi tehetségeiben sem valamennyi gyerek.

        Mindnyájan hallottunk degeneráltságról, erkölcsi gyöngeelméjüségről, született gonosztevőről, rossz, ideges alkatról és természetesnek tartjuk, hogy ami magas fokban külön betegség, annak kisebb fokai apróbb egyes tünetekben, mindenféle gyöngeségek jeleiben minduntalan előfordul­hatnak aránylag egészséges gyerekeken is. A valóság, a szülőkre tartozó egyszerű gyakorlati igazság azonban az, hogy az ideges és rossz gyerekek százai között akad csak egy-egy, akinek a baja ne a nevelésének volna az egyenes következése, akin, ha jól és elfogulatlanul megfigyelhetjük a kör­nyezetével együtt, ne lehetne világosan látni, mit cselekedtek vele, hogy nyugtalan, szórakozott, hazug, durcás, ábrándozó, alattomos, irigy, - hogy szóra nem hajló, rossz, „ideges" legyen, és ne lehetne ebből annak a mód­jára is rátalálni, hogy hogyan segíthessünk rajta. Amiből aztán az is ki­derül, hogy amit „öröklött", világrahozott tulajdonságnak gondoltunk, azt a gyerek már az életében kapta, úgyszólván csak „eltanulta" a szülőitől.

        Ha valaki végiggondolja a maga ideges gyerekét és nem tud a hibákra ráakadni, az ne felejtse el, hogy mindaz, amiről itt szó volt, a legkisebb gyerekekről, a járni, beszélni tanuló csöppségekről szólt. Talán szokatlan, de aki a mindennap kínálkozó tapasztalatokat nem utasítja el, annak aligha különös az a gondolat, hogy a gyereknevelés legfontosabb, az érzelmek, a jellem és a lelki egészség dolgában döntő ideje a legelső pár esztendő, a szü­letéstől az iskoláig, még inkább a beszélnitudásig, tehát körülbelül a har­madik esztendő közepéig vagy végéig. Ez az az idő, amikor a kis lélek tiszta papirosára még mindent egyszerűen, nyugodtan, tisztán, egészségesen lehet ráírni, ezen túl pedig minden gyökeresebb változtatás, akár rosszra, akár jóra, csak fájdalmak, válságok, ideges tünetek árán lehetséges.

        S hogyha most mindezt végiggondoljuk és azt kérdezzük: hogy hát ha az egészséges nevelés főképen azon a kevés, egyszerű, de olyan szörnyen ritka tulajdonságon fordul meg, amilyen az igazi türelem, akkor hogyan van mégis, hogy az emberiségnek és a gyerekeknek nem olyan túlnyomó nagy része idegbeteg, mint amennyi szülőnek fogalma sincs mindezekről és amennyiben nyoma sincsen a türelmességnek? . . . Akkor ne felejtsük el, hogy mint az életnek, a betegségek gyógyulásának, azonképen a gyerekek nevelésének is csak igen kis része vár az emberi tudásra és bölcseségre, ha­nem hogy minden élő szervezet, minden test és lélek a természet egészsé­ges kormányzó, védő és gyógyító erőit is hordja magában. Aminélfogva az idegesség mindenhol jelenlévő okaitól sem lesz mindenki ideges, éppen-ugy, mint ahogyan a fertőzések és egyéb veszedelmek között is valamennyien szakadatlanul járunk, de nem valamennyien leszünk betegek, akik lesznek, azok se egyformán. Csak kis része a betegségeknek az, amely igazi, céltudatos gyógyítás nélkül nem gyógyul, és a gyerekeknek, akiken látható jelekben ütközik ki a nevelés némely hibája s akin céltudatos neveléssel kell segíteni.

        Mindenesetre, ha idegesség dolgában csak egy kicsit körülnézünk a világon, azt kell látnunk, hogy ezeknek az állapotoknak az okai most valahogyan ugy elhatalmasodhattak, mint a ragadós betegségeké járványok idején. Amit „nyugtalan idők" formájában vagyunk kénytelenek észre­venni és elszenvedni, az tulajdonképen azoknak a lelki gyöngeségeknek és hibáknak az elhatalmasodását jelenti, amit jellembeli hibáknak érzünk, amikor egyenkint állnak előttünk és amiről, ha gyerekünkön vesszük észre, a fejünket törjük, hogy rosszaságnak „nevezzük"-e, vagy betegségnek?..."

         (Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)