• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Anyanyelv, szülőföld, haza

        "Mi hát, tisztán a lelki fejlődés, a lelki nyugalom, tehát a lelki egészség szempontjából az a nagy dolog, amiben az anyanyelv minden más nyelvtől okvetlenül és a legszorgalmasabb tanulással is megmásithatatlanul külön­bözik? S mi az, aminélfogva szülőföldünknek nem a különös kiválóságai által, hanem pusztán azáltal, hogy a miénk, egészen külön rangja és érzelmi fontossága van minden más földek fölött?

        Gondoljuk csak meg: mire szolgál a nyelv? Mikor nyelvtanulásról, ide­gen nyelveken való értésről, beszélésről van szó, akkor rendesen csak egy kis kiszakított részéről szokás beszélni annak, amire a nyelv alkalmas és szükséges. Amivel az ember mesterségszerü levelezésben, vonaton, hajón, szállóban, vendéglőben, újságolvasásban, boltban, egyoldalú hivatalos, üz­leti beszélgetésben, hideg, általános társalgásban már egészen jól boldogul, az joggal adja azt az érzést, hogy a gyakorlati célra eleget, tehát „jól" tud azon a nyelven. Amikor azonban elbizakodik a nyelvismeretében és abban próbálkozik, amit az anyanyelvén okvetlenül ugy tud, hogy a tudásvoltát már észre se veszi: mélyebb, „nehezebb" irók munkáit, a nép nagy költőinek verseit akarja olvasni, amikor az egyszerű néppel, apró gyerekekkel akar be­szélni, vagy akár csak szokatlanabb tárgyakról beszélgetni azokkal, akikkel a megszokottakról egész folyékonyan tud, - akkor már okvetlenül észre­veszi a különbséget a maga anyanyelve és az akármilyen jól megtanult idegen nyelv között. És amiről itt szó van: az ember kedélyi élete, lelki egészsége vagy betegsége, tehát az úgynevezett idegessége vagy nyugalma szempontjából a nyelvnek és vele az ember lelki világának az a fele a fontosabbik, amelyikkel a gügyögő gyerek, a tanulatlan paraszt beszédét, a klasszikus, kissé elavult nyelvű nagy irók és költők írásait értjük meg.

        Fölösleges megjegyezni, hogy kivételes tehetséggel és szorgalommal eddig a fokig is meg lehet tanulni egy idegen nyelvet, de ezt már igazán csak olyanvalakinek, aki a maga nyelvét csakugyan „anyanyelvül", tehát minden észrevétlen apróságig tudja és akinek már egy sokat tanult, mű­velt felnőtt ember egész gondolatvilága számára szolgált a nyelv, amikor a másikat tanulni kezdte s aki az általános nyelvtudományban és az idegen nép egész életének az ismeretében is tájékozódik annyira, amennyire a maga népének az életét minden különösebb tudomány, de egyáltalában minden odagondolás nélkül természetesen ismeri, egyszerűen csak azért, mert mindaz az ő élete is, - mint ahogy a magunk éhségét kétségtelenül rögtön megérezzük, másról pedig a legnagyobb tudománnyal is alig álla­pithatjuk meg, hogy éhes-e . . . Ami tehát idegen nyelven különleges, szé­leskörű, sokoldalú tanulmányok eredménye lehet csak, úgyszólván csak külön nyelvész-szakemberek számára, az a magunk anyanyelvén egész ter­mészetesen, magától megvan s ez éppen az, ami az érzelmeink, örömünk­bánatunk, meghatottságunk, csodálkozásunk, jókedvünk, az egész kedély­beni életünk kifejező eszköze.

        Ha megfigyeljük, hogy fesztelen érintkezésben mennyit tudunk nyel­vünknek, főképen nem is a szavaival, hanem mindazokkal az árnyalataival, amiket lefordithatatlannak érzünk más nyelvekre, egymásnak mondani, és ezt aztán összehasonlítjuk azzal, amit idegen nyelven tudunk beszélni ugyanezekről a dolgokról, vagy amit olyan idegen értene belőle, aki kitű­nően tud a mi nyelvünkön: akkor megérthetjük, mit jelent az anyanyelv. Viszont az anyanyelvtelen nevelés, kivált a városokban, most olyan elter­jedt, hogy bőven van alkalmunk olyan embereket is látni, akiknek szá­mára csakugyan nincs meg ez a különbség a maguk nyelve és a többiek között. Az ilyen ember egész beszéde tulajdonképen csak egy egyszerűsített nyelven folyik, amelynek úgyszólván csak hivatalos, üzleti szavai és kifeje­zései vannak s ennélfogva aztán mindaz hiányzik belőle, ami egy nyelvnek minden szépségét, gazdagságát, a rajta értő ember számára minden igazi, személyes értékét teszi. Ez azonban nemcsak irodalmi, művészi szempont­ból fontos, - noha az egészséges lelki életre nézve tulajdonképen az se mellékes dolog, hogy az irodalomnak, költészetnek, az egész nyelvművé­szetnek a pihentető, üdítő hatását mennyire tudja befogadni az ember.

        Az anyanyelvtelen állapot igazi egészségtelen hatása az, hogy hiány­zik belőle a nehéz lelki állapotokban való megkönnyebbülésnek a legegysze­rűbb, legtermészetesebb és mással alig helyettesíthető eszköze: a szavak­ban való megnyilatkozás, a vallomás, a gyónás, vagy akár csak a káromkodás lehetősége. Az anyanyelvtelen embernek ezek a megnyilatkozásai az igazi megkönnyebbüléstől ugyanabban és úgyannyira különböznek, mint az orfeumi nóták a nagy költők verseitől és az igazi népdaloktól, vagy a névjegy sarkába irt három udvarias szó az igazi részvét félreismerhetetlen és csakugyan jóleső megnyilatkozásaitól. Az ilyen ember a maga bajában, önönmagának sem tud egyebet mondani, mint amit a névjegye sarkára írna hideg társaságbeli formaképen valamelyik felületes ismerősének s az ilyen emberekből álló családokban az igazi bensőségnek áthághatatlan akadálya, hogy a családtagoknak egymás számára sincs éppen a legbensőbb, legigazibb érzéseikben kifejezésmódjuk, kivált, amikor ez a kis korcs nyelvük is különböző forrásokból származik és még az a kis egység, az a kis maradék anyanyelvszerüség sincs benne, ami magától beáll, ha legalább egy családon belül idegen beavatkozás nélkül fejlődhetik.

        Az idegen „nevelők" legtöbbnyire még a maguk otthonról hozott anyanyelvének is csak egy kis szegényes kivonatát tudják s abban sem áll­nak olyan erősen, hogy a másnyelvü környezetben még azt is rögtön ke­verni és zavarositani ne kezdenék; ha még aztán ebből is több követi egy­mást, különféle vidékekről való, különféle észjárású és még csak nem is mindig nagyon kiváló leányok, akkor aztán már igazán nincs hol megka­paszkodnia a gyerek egészséges nyelv-kiváncsiságának s amit beszédül ta­nul, az igazán nem való másra, mint hogy a felnőttek mulathassanak rajta, ő pedig csak csetlik-botlik vele, amig későbben, vagy csak az iskolában valahogyan meg nem gyúrják érthető, rendes nyelvvé. Amelyből azonban ekkor már végképen hiányzik az a sok apró, öntudatlan kifejezésmód, ami magától megvan, ha egy egységes nyelven tanul beszélni mindjárt, amint egyáltalában beszélni tud és ha ennek a nyelvnek módjában van a gondol­kodásával együtt, benne fejlődni. És hiányzik az is, hogy ennek a nyelvnek a története nem a szüleihez fűzi azzal a millió apró emlékkel, amit egyen­kint számon se lehet tartani, ami azonban együtt mégis csak az ember saját élete legbensőbb történetét, a legelső gyerekkori környezetéhez való viszonyát teszi. És ami a mindennapi tapasztalás szerint a lelki egészsé­günkre nézve sokszorta fontosabb, mint mindaz, amit az egész iskolában tanulunk, az ábécétől akár a doktorságig."

        (Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)