• Évszázados tanácsok
        WEBBeteg blogja

        Az anyanyelv

        "Akik azzal hamisítják meg a gyerek anyafogalmait, hogy a gondozását másvalakire bizzák, igen sokszor iparkodnak két legyet ütni egy csapásra és megragadják az alkalmat, hogy egy költséggel mindjárt egy másik igen fontos dolgát is meghamisítsák a gyereknek azzal, hogy az anyanyelvét összekeverik egy másikkal. Semmi kétség sem lehet abban, hogy a világ akármelyik nyelvén lehet tökéletes lelki egészségben nevelkedni s hogy ebben a nyelv gazdagsága, művelt volta, hangzásbeli vagy akármilyen szép­sége vagy mindezekben való hiányossága semmi különbséget sem tesz. De azt az egyet sok minden megköveteli, legelőször is a szülőkhöz való egész­séges lelki viszony, hogy anyanyelve legyen az embernek: egy nyelv, amin a szüleivel való egész érintkezése akadály és zavar nélkül folyhatik, ami­nek a szavaival és mondatszerkezeteivel gondolkodni tanul, amivel az isme­reteit szépen sorjában formába önti és ami az ismereteinek és a gondolatai­nak a fejlődésével együtt fejlődik és gazdagszik benne, ami tehát mindig egészen pontosan összevág az egész lelki életével s amelyet ennélfogva min­den fáradság, minden nehézség, minden rágondolás nélkül tud használni mindennek a kifejezésére, amit egyáltalában csak ki tudhat fejezni.

        Ami­kor a szülő nagy büszkeséggel azt látja, hogy idegen nyelvet is milyen könnyen tanul a gyerek, akkor nagyon lényeges tévedésben van a dolog felől, mert a maga felnőtt viszonyai szerint itéli meg a „nyelvtanulást", aminek pedig a gyerek számára egészen más a jelentősége. A felnőtt ember, aki egy nyelven már tud beszélni, az idegen nyelvet csakugyan második nyelvképpen tanulja, tanulás közben folyvást érzi a különbséget a két nyelv között és akármennyire viszi az idegen nyelvben, az anyanyelvét sohase zavarja össze vele, - ha csak egy-két szót vagy mondatszerkezetet is összetéveszt, az már megmosolyognivaló ritkaság. A gyerek számára, aki beszélni tanul, nincs a nyelvek között különbség, az egész fogalmát annak, hogy éppen meg tud egyet-mást valahogyan mondani, hanem amikor már a beszédtudomány első iskoláját már elvégezte, azaz, amikor nemcsak hogy éppen meg tud egyetmást valahogyan mondani, hanem amikor már egészen a felnőttek nyelvén, azoknak a szavaival és mondatszerkezeteivel tud megmondani és megérteni mindent, amit csak az értelmével be tud fo­gadni. Ez még természetesen nem az egész, ahogyan az ember beszélni tudhat, mert nyilvánvaló, hogy az ember beszéde az egész életén keresztül folyvást változik, az értelmi tehetségeinek, a tudásának, a dolgokról való felfogásának és mindenféle véleményeinek a fejlődése az egész életén ke­resztül tart és a nyelvbeli kifejezésmódja mindezzel párhuzamosan fej­lődik.

        A gyerek nyelve természetesen még akkor is, amikor már ezen a módon egészen megtanul beszélni, még mindig igen kevésből áll, mert nem tudhat belőle többet, mint amennyi mondanivalója van. Ha még ennek a foknak előtte hall idegen nyelvet, akkor nem két nyelvet tanul, hanem vagy csak az egyiket a kettő közül - ez a ritkább eset - vagy pedig egy vegyes, korcs nyelvet mind a kettőnek a szavaiból és kifejezéseiből, anél­kül, hogy érezné, mikor melyiken beszél. Akármilyen mulatságosan és kedvesen hangzik az ilyen beszéd a kis pöttöm gyerek szájából: szegényke drágán fizeti meg a környezetének ezt a mulatságát, azzal tudniillik, hogy nem lesz anyanyelve, hogy nem tanul meg egy nyelvet ugy, ahogyan csak egyet lehet megtanulni.

        Mi ebben a szerencsétlenség? Hiszen tudjuk a nyelviskolák hirdetéseiből, hogy „ahány nyelvet beszél valaki, annyi ember", és mindnyájan ismerünk magyar környezetből származó kicsiket és nagyokat, akik valamelyik idegen nyelven jobban beszélnek, mint ma­gyarul és akiken nem látszik, hogy ebből valami számottevő káruk szár­mazna."

        (Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)