• öregember nem vénember
        mesterkarika blogja

        végállomás-átszállás ( 4. rész )

        Tudom, hogy e sorok olvasói inkább azok, akik az időskorú gondozó családtagjai. Akinek volt már része közvetlen idős családtagjaival végigjárni ezt az utat, abban biztos megfogalmazódott az az eltökélt szándék, hogy ő nem fogja hasonló helyzetbe sodorni a gyermekeit, szeretteit. Miként lehet ezt megvalósítani?

        A technikai kényszerpályák csak a napi életvitelünket könnyítik meg. Hogy a leépülés kialakulását mérsékeljük, agyunkat is kényszerpályára kell programozni, még az időskori állapot elérése előtti időszakban.    Az élete folyamán mindenkit érnek sérelmek, atrocitások, ellenérdekeltségek a családon belül is. Ezeket többnyire önfegyelemmel kezelni tudjuk. Rosszabb esetben lenyeljük, fátylat borítunk rá. De az időskori kontrolvesztés folyamán ez a fátyol felszakad, eltűnik, és a sérelmek felszínre kerülnek.

        Mivek az időskorú, az élettevékenységében egyre jobban korlátozott, a saját tehetetlenségéből adódó problémákat igyekszik másokra áthárítani, mentesítve magát a megoldás felelősségétől. Ez az önvédelmi tevékenység, számára egy könnyebb menekülési útvonalat eredményez, ezért ez az irány egyre nagyobb teret hódít. Kialakul a bűnbak effektus, melynek célponti személyét a felszakadt fátyol alatti sérelmek szolgáltatják. Mit tehet a bűnbak célszemély, ha eleget szeretne tenni, szerető gyermeki kötelességének?  A kialakult helyzet kezelésére csak a tudatos, szeretetteljes magatartás adhat megoldást.

        Vajon apáról-fiúra, anyáról-leányra ismétlődnie kell ennek az (erkölcsi?) tanulási folyamatnak? A felgyorsult "technikai problémamegoldó" világunkban egyre nagyobb fontosságot kellene szentelnünk "szellemi fejlődésünkre" is. Elsősorban az aktív szellemi szakaszunkban kell családtagjaink, embertársaink felé több szeretettel, megértéssel fordulni, hogy a problémákat, ellentéteket ne elfedni kelljen, hanem békességgel, nyitottsággal, szeretettel megoldani.    Így idős korunkban nem cipelünk magunkkal egy zsáknyi összegyűjtött komfliktust, mely csak arra vár, hogy felszakadjon.  Na de mit kezdjünk a tele zsákokkal, amely már ott nyomja a vállunkat? Hát amíg lehet, amíg szellemi állapotunk irányításának birtokában vagyunk, kezdjük szépen, egyenként kivenni a zsákból a sérelmeket, és magunkban békességet teremtve egyenként megbocsátani, bocsánatot kérni (!), és az ügyet lezártnak tekinteni.  Így  könnyebb lesz az átszállójegyet megváltani, ha elérkezünk a végállomásra, mert talán barátokra számíthat az, ki barátokat hagy hátra!