Egyik kicsi, másik pici

Ilyen az, amikor az embernek levegőt venni sincs ideje. Csapás csapás után.

Az, hogy a kocsiink össze-vissza törnek, és ott bírságolnak meg minket, ahol tudnak, és hogy szinte minden szabadidőnket ügyvédeknél töltjük (szerencsére nem családi ügyek miatt) csak apróság ahhoz képest, ami amúgy egymás után megtörténhet. És mikor szembesülünk vele, hogy gyermekünk pl. bárányhimlős, akkor nyernek csak igazán valódi értéket a dolgok és kerülnek a helyükre azok, amik addig nem voltak a helyükön.

4:55

-         Annya! Annya! Szoszóissz!

Újra beköszöntöttek a rázós éjszakák. Már több mint egy hete nem alszunk jól. Zsifi átlagosan óránként ébred, sírdogál álmában. Az okot még nem sikerült megfejtenünk, de éppen tegnap vettem észre, hogy két szemfoga bújt ki alul, így esetleg ezen a tájon kell keresgélnünk. De jó lenne már egy kis alvás. Visszagondolva Zsifi első évére, amikor minden éjjel ez ment, legtöbbször pepitában, komolyan mondom nem tudom, hogy bírtuk ki. Nyilván mindenen túl lehet lenni, és biztos az is számít, hogy azóta is csak öregszünk, de azért nagyon  örülök, hogy általában jók az éjszakáink. Most mondjuk bedagadt üveges szemekkel nézek magam elé és várom a kávé áldásos hatását.

Bobó változatlanul jól alszik, bár pont ma éjjel ébredt ő is, és kiabált, hogy „Anya! Anya! Megijedtem…”. Olyan nagy ijedtség nem lehetett, mert ahogy bementem hozzá és megsimogattam, már újra el is aludt. Aztán rákezdte Zsifi és őt is simogattam egy kicsit, ivott sok teát, betömte kicsi szájába a legközelebbi cumit, egy másikat a kezébe fogott, és aludt ő is szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

Végre legalább az időjárás nekünk dolgozik egy kicsit. Miután a pénteki hózuhogás után azt hittem, ezzel lőttek is a hétvégi terveinknek, valaki mégiscsak megszánta végre a kisgyermekes családokat és megörvendeztette őket két nap szépséggel.

Értsd meleg volt (10 fok), napsütés és szélcsend. Ki is használtuk. Szombaton bár mindennapos dolgokat intéztünk (bevásároltunk), vasárnap hagyományteremtő szándékkal elvittük a kicsiket úszni.

Mikor azt hisszük, hogy már teljes szerencsétlenségünk közepette csücsülünk, azért mindig tud történni valami, ami bebizonyítja, hogy nem is.

Tegnap este kilenc után csörgött a férjem telefonja, és az egyik jóbarátja hívta kétségbeesve, hogy ugyan segítsen már neki, mert az unokatestvére két utcával mellettünk éppen az ablakban áll és készül kiugrani. Drága férjecském felöltözött, elindult, és mivel szerencsére az egész vaklármának bizonyult, hazasétált. Addigra ismerősünk már az unokatestvérével beszélgetett annak lakásán, bezárt ablakok mögött.

Nem vagyunk egyedül. Kétségtelen, több szempontból sem, ám a tudat még mindig nem boldogít. Vagyis: mások is megjárták már. Nem vigasztaló egy. A szomszédok is pereskednek, velünk együtt. Nem vigasztaló kettő.

Tegnapi döbbenetem, hitetlenkedésem és haragom egyre csak nő, jócskán kiegészülve nagy adag szomorúsággal és bosszúvággyal. Kár, hogy mindez mit sem ér és kevés az üdvözüléshez.

Ez kész. Hogy micsoda barom szemétládák élnek a földkerekségen, mindig is sejtettük, de ilyen közvetlen közelről a saját kárunkon megtapasztalni - hát nem ez volt minden vágyunk. Sőt, a hasonló helyzetekkel még csak köszönőviszonyba sem kívántunk kerülni. Minden jóhiszeműség és tisztesség ellenére jelen állás szerint hosszú-hosszú, nem sok eredménnyel kecsegtető pereskedésnek nézünk elébe.

Szemeseknek vagy szemeteknek, mintha mindegy lenne. De igen nagy kár azt hinni, hogy hosszasan időt húzva el lehet kerülni azt, amit el akar. A két gyermekünket és családi boldogulásunkat szem előtt tartva ha per, hát legyen per.

Szóval. Elmenni, ott lenni, majd visszajönni mindig nagyon jó. Jó elmenni, ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret. És úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok. Nyugalom van (tényleg, bár a próbaidősök betanuló szakasza azért nyilvánvalóan kisebb nyomást feltételez), az emberek nem piszkálják egymást (amennyire ilyen rövid idő távlatából ezt meg tudom ítélni), a munka szuper. Nem kétlem, hogy pár hónap múlva (amennyiben megtartanak) lassabb tempóért és a jelen nyugalmáért (kizárólag munkafronton?) fogok siránkozni, de most nem is lehetnék elégedettebb.