• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Öt a nagylány

        Végre egy kis szünet. Mintha megállna az idő, és minden pont olyan lenne, mint 4 és fél évvel ezelőtt. Nem mintha vissza szeretném forgatni az időt, a mát nem adnám semmi pénzért.

        Öten ültünk az asztalnál, a város egyik legfelkapottabb éttermében (persze nem ez adta meg az alaphangot), öten csajok. Régi egyetemi, vagy még annál is régibb barátságok.

        Minden megváltozott és mintha semmi nem változott volna. Mindenki több lett: gyerekkel, gyűrűvel, férjjel, tapasztalattal, munkával, utazással, pasival, szilikonnal, gipsszel, boldogsággal, csalódással, ki mivel. Már egyikünk sem ugyanaz és ennek így is kell lennie, mégis mintha nem telt volna el egy perc sem. A humor maradt, a külső maradt, a belső maradt, sok minden maradt és sok minden nem maradt.

        Nézegettünk fényképeket, ettünk, ittunk, felidéztünk. A 2 literes Pepsis üvegben a pálinkát, ami annyira rossz volt, hogy túlélt egy egyetemi hetet, egy egyetemi kupát, talán még egy gólyatábort is és ki tudja hány szerda esti bulit. Felidéztük a sok közös ismerőst, nem kevés kritikával illetve őket. Kapott mindenki hideget, meleget egyaránt. Na jó, jóval több hideget. Mondom, semmi nem változott. Összeült az őskritikus csapat, aki elől senki nem menekülhet. A személyes történetek, melyek kerekedtek, nagyon mások és mindenkire egyénileg jellemzők. A skatulyák idejüket múlták, ha egyáltalán valaha is hitelesek voltak. A pletykafolyam elindult majd mikor körbeért, szomorúan konstatáltuk, hogy az idő lejárt, indulni kell haza, mert vár a másnap. Volt, akit aztán egy hosszú éjszaka utáni még hosszabb másnap várt, ugyanis az örökifjúság nem kerül el mindenkit. Én rendes kislány voltam, és kötelességtudó családanyához, dolgozó nőhöz méltóan hazafelé vettem az irányt. Még jó, mert aztán reggel 5:10-kor ébredtem arra, hogy ?Anya! Kélyem a kakajómat!?

        Az este véget ért, de olyan jó volt egy kicsit újra azt érezni, hogy az élet csupa pletyka. Aztán másnap azt érezni, hogy milyen jó, hogy az élet nem csupa pletyka. Felkelni, kakaót és kávét készíteni, öltözni, öltöztetni, kocsiba beszállni és beszállítani, majd bölcsibe kísérni, és munkába menni. Aztán ott leülni és egész nap az előző estén és a csajokon gondolkodni, azt a néha már-már szürreálisnak tűnő jelenetet megemészteni, hogy akár akarjuk akár nem, az élet halad előre és az idő ? szerencsére ? nem visszaforgatható. Majd a kollégáimmal ebédelni s mikor egyiküket a kislánya felhívja a suliból, hogy vigye haza, mert nagyon köhög, akkor arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy forever helpdeskem, akit csak felhívok, és már ki is menekült abból a szorult helyzetből, amibe éppen akkor esetleg sikerül belemásznom. Majd inkább arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak olyan kisemberek, akik számára én jelentem a helpdesket.

        Nincs mit tenni, az elégedettség egyre csak felszínre tör. Mindig úgy gondolom, nem is lehetne jobb. Persze, kereshetnénk többet. Lehetne biztos kacsalábon forgó palotánk (na jó, a ház körüli cirkuszt szívesen kihagynám az életünkből) és állhatna négy csúcskategóriás autó a dupla duplagarázsban. Nem biztos, hogy boldogabbak lennénk. Nekem most elég annyi, hogy boldog családi életünk van, és ami mindennél fontosabb, a család egészséges. Kell ennél több?

        Apropó, tényleg, már le is kopogom, eltelt úgy egy egész hét, hogy egyik gyereket sem kellett elhozni a bölcsiből egyszer sem. Kopp-kopp. Egyre nőnek, a hétvége cipő- és szandálvásárlással fog telni. Zsifinek is új szandálra van szüksége. Ezt észrevehettem volna két hete, mikor Bobó kapott újat, de már mindegy. És ha minden igaz, jön a tavasz, amikor is a csizmák helyett vékonyabb cipőt lehet felvenni, amit bizony a gyerekeknek még be kell szerezni. Bobó 26-os, Zsifi 20-as lábon él jelenleg. Annyira aranyosan totyognak egymás mellett! Zsifi pont abban a korban van, mikor más magabiztosan jár, és elég önfejű ahhoz, hogy ne akarjon arra menni, amerre szeretnénk, hogy menjen. Holnap az állatkertbe készülök velük (a férjem dolgozik hétvégén), biztos ami biztos, a babakocsit be fogom rakni az autóba. Arra a helyzetre, ha végképp teret nyerne az önfejűség és a kíváncsiság. És már egy gyerekjegyet kell vennem, mert nagyfiunk elérte a három éves kort, amikortól a gyerekek is belépőjegykötelesek. Megy az idő.