• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        munka

        Úgy általában semmi bajom a munkával. Sőt, a jelenlegi leendő munkámat minden jel szerint nagyon fogom szeretni. Csak az addig elvezető út göröngyös egy kicsit.

        Még mindig betanításom első fázisában járok. Konkrétan a jelenlegi főnök, akinek a helyére éppen most pályáztatnak, mert nyugdíjba vonul, minden héten kijelöl nekem egy anyagrészt, amit aztán az előző bejegyzésekben említett módon megbeszélünk. Csakhogy az adagok nem töltik ki az időt, és pár gondolatra kapok egy egész hetet. Így néha szörnyen unatkozom. Ma pedig még a munkatársaim sem voltak bent, vag ha bent is voltak, nem voltak beszédes kedvükben.

        Ami azt illeti, én sem, hála a gyermekeink által transzferált kórnak. Mindemellett a férjem is elég rosszul van. Szóval a gyerekek szerencsére jól vannak, a napot a bölcsiben töltötték igen vígan, míg mi a munkahelyünkön kornyadoztunk. Pontosabban a férjem a délutánt alvásra tudta használni az éjszakázás után.

        Én meg óránként megittam egy jó forró C-vitaminos italt, amit pezsgőtablettából nyertem. Közben, az unalmat enyhítendő, vállalati előírásokat tanulmányoztam, hogy teljen az idő. A titkárnő, miután elmeséltem neki, hogy ez mennyire nem érdekfeszítő, nemes egyszerűséggel kinevetett, és csak annyit kérdezett: - Ki mondta neked, hogy az lesz?

        Hogy ki is? Hadd gondolkozzam… Igaza van. Senki.

        Az a lány, aki már két éve itt dolgozik, csak most éppen az alig hat hetes gyermekével van otthon, csak annyit mondott betanulásom elején: - Fogadd részvétemet, teljesen együtt érzek. Hozz be sok vastag könyvet.

        Még két hét az elméleti tréning, ami után csatlakozhatom az egyik munkatársamhoz, hogy végre kicsit a gyakorlatban is lássam, hogy valójában mivel is foglalkozunk.

        Addig is szabadidőmben osztok-szorzok és próbálom a különböző büntetéseket beszorítani a családi büdzsébe. Bár kezdek rájönni, hogy talán az lenne a célszerű, ha ezeket a büntetéseket inkább leszorítanánk, és nem beszorítanánk. Hmm. Jó gondolat.

        A gyerekek szerencsére jól vannak, vidáman mentek reggel bölcsibe. Bár volt egy kis megtorpanás mindkét oldalon, mikor rájöttek, hogy nem az igazi bölcsis nénik fogják őket bevenni. Mindez nem tartott sokáig, általában csak addig, míg el nem tűnök a látóterükből. Utána más mindenki boldog és felszabadult.

        A másik baj ezzel a ne-csinálok-semmi-aktívat dologgal, hogy rengeteget eszek. Lehet, hogy nemsokára már csak egyszerűen begurulok a munkahelyre, é a gyerekekért is csak elgurulok, hogy aztán otthon együtt gurulhassunk ide-oda. Mert ők természetesen mindent azonnal eltanulnak, főleg, ha valami rosszaságról van szó. Ezt leginkább egymástól tanulják. Így Zsifi verekszik, Bobó rugdos. Csak azt lenne nehéz utólag megmondani, hogy ki kitől tanulta el.