• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Az új hétvége

        Az első munka- és bölcsis hét végső mérlege: egy hőemelkedéses, csúnyán köhögő Bobó, és egy kicsit orrfolyós Zsifi. A férjem holnaptól táppénzen, Anya dolgozik. A dadusjelöltet holnapra várjuk, aki annak idején mint időközben kiderült, az öcsém bölcsődei gondozónője volt. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e rá. Mármint a néni az öcsémre. Még szép - lehet az én öcsémet elfelejteni?

        Szóval, a munka jó, a gyerekek lerobbanóban, a férjem itthon marad. Ő fogja a nénit fogadni holnap. Nagyon szeretném, ha a gyerekek hamar elfogadnák, mert szükségünk van valakire, aki itthon lesz velük, ha betegek. Bár több felől meg vagyok nyugtatva, hogy új munkahelyem elenged GYTÁPra ha szükséges, de ez nyilván nem az első időkben válik rendszeressé (hogy van az, hogy minden gondolat vége ugyanez?). Szóval, lesz dadus, ha minden jól megy. Sokan csinálják így, bízom benne, hogy nálunk is működni fog. Egy darabig mindenképpen szükséges lenne, aztán majd meglátjuk. Persze a legjobb lenne, ha nem lennének betegek. De mint a mellékelt ábra mutatja, erre a kinti mínusz 10 fok sem garancia.

        Újabb felfedezést tettem, útban vagyok a bölcsesség felé. Egy kicsit távol kell lenni ahhoz, hogy a közelséget értékeljük. Sarkítva, gyűjteménybe illően fogalmazva, így hangzik legújabb megállapításom. A hétvégének is akkor tudunk igazán örülni, ha mint olyan, létezik. Eddig, mivel itthon ülő anyuka voltam, a hétvége nem sokban különbözött a hétköznaptól, főleg, hogy a férjem munkarendje gyakorlatilag nem tesz különbséget a hétköznapok és a munkaszüneti napok között. Hét közben is van pihenőnapja, és hétvégén is dolgozik, rendszertelenül.

        De most mindannyian rendes, munkába járó módon végigdolgoztunk egy hetet, és a végén jutalmul két egész napot négyesben tölthettünk. Nagyszerű volt. A gyermekek nagyon édesek, gyönyörűek, csoda okosak és a világ legesleghuncutabb testvérkéi (természetesen ezen oldalakat olvasó anyukák és apukák gyermekeivel együtt J - engedtessék meg, hogy az összes többi szülő mellé felsorakozva beálljak a sorba és saját csemetéimet lássam a világ legeslegszuperebb gyermekeinek). Szóval, a hétvége nagy ajándék és mint ilyen, innentől igen nagy becsben tartjuk és harcos amazonként óvjuk időbeosztásunkat. Ennek legelső lépéseként a férjem e havi beosztása talán a legeslegjobban sikerült, mióta ott dolgozik, ahol.

        Én pedig nem kényeztetem el munkaadómat. Bizony pontban 16 óra 5 perckor kicsekkolok (legalábbis amíg megtehetem), és négy perc múlva ott vagyok a gyermekekért a bölcsiben. Zsifit hozom el elsőként, átmegyünk Bobóhoz, felöltözünk, és sipirc haza. Kb. háromnegyed ötre érünk haza ? a munkahely-bölcsőde-lakhely vonal nem túl hosszú, így legnagyobb szerencsénkre az utazás nem rabol el túl sokat életünkből.

        De most mennem kell. Vár egy vasárnap esti mozi, egy tiramisu, egy kakaó, és a tudat, hogy holnap reggel vár a munkahelyem. Ez remek, és már nagyon vártam, hogy dolgozhassak. Azt remélem, hogy Bobó reggelre jobban lesz, Zsifi nem betegszik meg, és helyreáll a rend, az egészség.

        Csak még egy megjegyzés. Az újévi gondolatsorból kihagytam az egészséget, mint az egyik legnagyobb kincset. Itt szeretném most utólag képzeletbeli kívánságlistám első helyére ültetni. Most és mindig.